Hosszú oldal - Fogás

Életem legnagyobb fogása egy tizenhat kilós csuka volt. Jó, lehet, hogy kicsit több. Vagy kevesebb. Annyira büdös volt, hogy nem mértük, csak saccoltuk.

Hosszú tél volt, a Szenkét még márciusban is vastag, dupla jég borította. Ritka jelenség: ha az első téli jégréteg beállta után fagypont fölé megy a hőmérséklet, a nádas tövében, ahol mindig melegebb a víz, bizonyos pontokon úgy elvékonyodik a jég, mintha léket vágtak volna bele. Az alulról felbugyogó víz és a felül keletkező hólé ellepi a jégpáncélt, s az újabb fagyok nyomán kialakul egy második jégréteg.

Csakhogy ez megzavarja a halakat: aki ismeri telelőhelyeiket, szó szerint lapátszámra szedheti ki a jégsíkok közül a csalóka időjárástól megélénkülő, levegőért a felszín felé úszó, s ott újra lelassuló, tenyérnyi kárászokat. A csuka, a harcsa olvadásig az iszapban pihen. Az öregek úgy tartják: ha sokáig jég borítja a felszínt, odalent vészesen fogyni kezd a levegő. A hosszú telek után kosárszám lehetne összeszedni a döglött törpeharcsákat a vízről.

Ilyen volt az a tél is: március közepén még javában korcsolyáztunk. Mivel nem úgy tűnt, hogy néhány napon belül enyhülés jönne, elhatároztuk, hatalmas léket vágunk, hogy vasvillával felkavarjuk az iszapot, és némi oxigént juttassunk a vízbe.

Leléptük a szobányi lék határvonalait, és nekiláttunk. Először mindig a négy sarkát kell kiütni, hogy ne repedjen a jég, ezután a csákány éles felével összekötni a lyukakat, végül a felállítani jégtáblát a lék mellé, hogy az óvatlanokat jó messziről figyelmeztesse a veszélyre. Ezen a táblán akár hajókázhattunk is volna négyen-öten. Benyomtuk hát a jégpáncél alá, és elővettük a vasvilláinkat, hogy felkavarjuk az iszapot.

A harmadik-negyedik evezésszerű mozdulatnál valami nehezet éreztem. Azt hittem, a parti nyárfa gyökere, erősen megrántottam hát a villa nyelét. Nem mozdult. Odalent valami ellenállt. A lék fölé hajoltam, és ismét húztam egyet a villán. Akkoriban sok kalandregényt olvastam, mégsem voltam felkészülve arra, milyen lesz, amikor egy valódi szörny ugrik ki a vízből épp az orrom előtt: amint megpillantottam az ölesre tátott, tűéles fogakkal csipkézett állkapcsot, elhajítottam a villát, s ahányan voltunk, annyifelé szaladtunk sikítva.

„Te is láttad? Te is láttad?” – kérdezgettük, és rohantunk vissza a lékhez. Újra beletúrtunk a zavaros vízbe, újra megpillantottuk a lényt. Csak a harmadiknál jöttünk rá, hogy az emberevő száj egy merevre döglött csukához tartozik.

Mire kiemeltük a jégre, már a fél utca odasereglett: ekkora halat villantóval se fogott senki már évek óta a Szenkében. Valaki bálamadzagot kerített, áthúzta az égnek meredő kopoltyúján, és felemelte: „ez legalább tizenhat kiló!” Majd ugyanazzal a lendülettel vissza is dobta a földre: a hal olyan dögszagot árasztott, hogy nem lehetett megmaradni a közelében.

Miután kibámészkodtuk magunkat, a csukát a parti gödörbe dobtuk, és hazamentünk ebédelni. Azt már csak az ablakból láttuk, hogy egy öregasszony lefékez a gödör előtt, némi nézelődés után kiemeli a dögöt, a kempingbiciklije után köti és fütyörészve hazahúzza.