Tőzsdekrach vagy korrekció?

Angela Merkel nem arról híres, hogy könnyű kihozni a sodrából. Honfitársai egyik legjobb tulajdonságának higgadtságát tartják, bár egy a közelmúltban készült felmérés szerint növekszik azon németek száma, akik úgy látják: bizonyos kérdésekben több határozottságot kellene tanúsítania. A kancellár még a nagykoalíciós tárgyalások apropóján ejtett szót a tőzsdekrachról, arról, hogy pénteken és hétfőn összesen mintegy 2000 milliárd dollárnyi összeg veszett a semmibe a Wall Streeten. Ezt találó megjegyzéssel kommentálta: mint mondta, bizonytalan világban élünk, ezért is annyira fontos, hogy stabil kormánya legyen hazájának.

Hogy valóban mennyire bizonytalan ez a világ, azt a tőzsdei viszonyok igazolják a leghívebben. Péntek délután az amerikai munkaügyi tárca közzétette jelentését, amelyből kiderült, hogy egy év alatt 2,9 százalékot nőtt a bérszínvonal. Elvileg ennek kedvező hírnek kellene lennie a világ bármely országában, a tőzsdén viszont a befektetők előre gondolkodnak: a magasabb bér magasabb inflációt jelent, ez azonban kihat a jegybank magatartására is, hiszen emelheti a kamatot, a magasabb kamat pedig idővel visszavetheti a gazdaságot. S máris jön a recesszió.

S hogy a zuhanás eredője még bizarrabb legyen: a drasztikus csökkenést nemcsak a pánik idézte elő, hanem a technika is. Manapság a számítógépek irányítanak sok tőzsdei tranzakciót, azaz ha egy vállalat indexe egy bizonyos határ alá megy, arra a robotok automatikusan eladással válaszolnak. Ez pedig további zuhanást idéz elő, a gépek - mondhatni - egymást fertőzik meg ezzel a stratégiával. Nem véletlen, hogy a szakértők már régóta figyelmeztetnek: a gépek befolyását csökkenteni kell a kereskedés során, mert bizonyos váratlan helyzetekre az adott szoftver nem a megfelelő választ adja.

Már-már bohózatba illő, hogy egy jelentéktelennek tűnő hírből befektetők, brókerek, gazdasági elemzők milyen rémképeket képesek gyártani, ám miután az amerikai tőzsdeindex, a Dow Jones alakulása alapvetően befolyásolja az egész világ pénzügyi helyzetét, ezért hamar az arcunkra fagyhat a mosoly. Az utóbbi két napban ugyan korrekció történt a tőzsdéken, de ismét megtapasztalhattuk, mennyire törékeny a pénzügyi világ tíz évvel a gazdasági válság kitörése után is. Bár részint mesterséges eszközökkel sikerült rendet tenni, növekedési pályára állítani az egyes országok GDP-jét, a félelem nem múlt el, és ma is számos bizonytalansági tényező jelent veszélyt. Elég csak az elképesztő mértékben emelkedő kínai ingatlanárakra gondolni.

Európa nyilván sosem vonhatja ki magát az amerikai pénzügyi hatások alól, mégis rendkívüli jelentősége van a német kancellár által említett biztonságnak. A német tőzsdeindex, a DAX például csak 2,3 százalékkal esett vissza, ami azért azt jelzi: a befektetők bíznak az ország gazdaságában. A pénzügyi stabilitás azonban összefügg a politikaival. A mostani kisebb tőzsdepánik tanulsága: minden európai országnak az az érdeke, hogy stabilan működjék a német kormány, amelynek programjáról tegnap állapodtak meg az uniópártok és a szociáldemokraták.

Innen nézve - Emigrálnak

Gyerek voltam, de emlékszem arra az estére. A szüleim ültek a konyhában az asztal körül, a lábuknál két bőrönd, és csendben várakoztak. Aztán megszólalt az édesanyám, a kezét apám kezére téve azt mondta: Gyuri, ne menjünk! Tél volt, 1956, nem akarta itthon hagyni az idős szüleit, mert tudta, ha elindulunk, talán soha többet nem láthatja őket. Akkor csak egyetlen döntési lehetőség volt: menni, és vissza sem fordulni, vagy maradni. Aki akkor útnak indult nem emigráns volt, hanem disszidens.

Innen nézve már megértem a szüleim aggodalmát. Feloldhatatlan dilemma előtt álltak: szívet is kellett volna cserélniük, ha hazát cserélnek, reményük sem lehetett egyszer még hazatérni. Nem úgy volt ez, mint a múlt század első évtizedeiben, amikor az a milliónyi ember, aki „kitántorgott” Amerikába, nem a végleges letelepedés szándékával indult el. Átmenetinek tervezték, pénzszerzési lehetőségnek, hogy az otthoni gondjaikat enyhítsék, az életüket jobbítsák. A fiatal házasok saját házat szerettek volna építeni és néhány hold földet vásárolni, egy kis pénzt akartak gyűjteni, hogy adósságaikat kifizessék. A többségük csak egy-két évi távolléttel számolt, s arra nem is gondoltak, hogy soha többé nem térnek vissza szülőföldjükre.

Mostanában is vannak családok, ahol a szülők és a gyerekeik kénytelenek leülni a „konyhaasztal” köré. A búcsúzás most sem örökre szól, nem kell itthon feladni a hátországot, megszakítani a kapcsolatokat a családdal. Akik ezekben az években elmennek ebből az országból, azok a tehetséges, vállalkozó szellemű, nyelveket beszélő fiatalok, akik úgy érzik, idehaza szakmailag, anyagilag egyaránt zsákutcába került az életük. És van ennek az emigrációnak egy másik indítéka is: ahogyan 1956-ban a Rákosi diktatúrától megcsömörlött emberek mentek világgá, most a fiatal nemzedék – úgy tűnik – nem kér az itthon formálódó korrupt, illiberális, fél diktatúrából. Szabadságra, demokráciára, európaiságra vágynak, és ebben a szellemben szeretnék felnevelni a gyerekeiket is. Na, ők azok, akiket tárt karokkal fogadnak bárhol Európában.

Szociológus ismerősöm szerint legtöbbjük még nem tervezi, hogy letelepedjen, új hazát keressen, de a végleges döntést majd akkor hozzák meg, amikor kiderül, merre tart ez az ország. Ma még gyakran hazajárnak, itthon töltik a családi ünnepeket, a társaság híján a gyerekekkel összezárt asszonyok magányossága táplálja ezt az erős kötődést. Ami képes elmúlni, ha a gyerekek már kicsit nagyobbak, ha megtalálják a helyüket az iskolában, ha barátokra tesznek szert, és rajtuk keresztül a szüleik is szocializálódnak a helyi közösségekben.

Nem egyik napról a másikra történik mindez. Ám ha idehaza sokáig nem változnak meg azok az okok, amelyek miatt emigráltak, ha már nemcsak munkavállalók lesznek az adott országban, hanem az adott település „európai polgárai” is, akkor elveszítjük őket.

Akik talán ma még Magyarországot mondják hazájuknak, holnap már egy másik országot tartanak az otthonuknak.

Szerző

Innen nézve - Emigrálnak

Gyerek voltam, de emlékszem arra az estére. A szüleim ültek a konyhában az asztal körül, a lábuknál két bőrönd, és csendben várakoztak. Aztán megszólalt az édesanyám, a kezét apám kezére téve azt mondta: Gyuri, ne menjünk! Tél volt, 1956, nem akarta itthon hagyni az idős szüleit, mert tudta, ha elindulunk, talán soha többet nem láthatja őket. Akkor csak egyetlen döntési lehetőség volt: menni, és vissza sem fordulni, vagy maradni. Aki akkor útnak indult nem emigráns volt, hanem disszidens.

Innen nézve már megértem a szüleim aggodalmát. Feloldhatatlan dilemma előtt álltak: szívet is kellett volna cserélniük, ha hazát cserélnek, reményük sem lehetett egyszer még hazatérni. Nem úgy volt ez, mint a múlt század első évtizedeiben, amikor az a milliónyi ember, aki „kitántorgott” Amerikába, nem a végleges letelepedés szándékával indult el. Átmenetinek tervezték, pénzszerzési lehetőségnek, hogy az otthoni gondjaikat enyhítsék, az életüket jobbítsák. A fiatal házasok saját házat szerettek volna építeni és néhány hold földet vásárolni, egy kis pénzt akartak gyűjteni, hogy adósságaikat kifizessék. A többségük csak egy-két évi távolléttel számolt, s arra nem is gondoltak, hogy soha többé nem térnek vissza szülőföldjükre.

Mostanában is vannak családok, ahol a szülők és a gyerekeik kénytelenek leülni a „konyhaasztal” köré. A búcsúzás most sem örökre szól, nem kell itthon feladni a hátországot, megszakítani a kapcsolatokat a családdal. Akik ezekben az években elmennek ebből az országból, azok a tehetséges, vállalkozó szellemű, nyelveket beszélő fiatalok, akik úgy érzik, idehaza szakmailag, anyagilag egyaránt zsákutcába került az életük. És van ennek az emigrációnak egy másik indítéka is: ahogyan 1956-ban a Rákosi diktatúrától megcsömörlött emberek mentek világgá, most a fiatal nemzedék – úgy tűnik – nem kér az itthon formálódó korrupt, illiberális, fél diktatúrából. Szabadságra, demokráciára, európaiságra vágynak, és ebben a szellemben szeretnék felnevelni a gyerekeiket is. Na, ők azok, akiket tárt karokkal fogadnak bárhol Európában.

Szociológus ismerősöm szerint legtöbbjük még nem tervezi, hogy letelepedjen, új hazát keressen, de a végleges döntést majd akkor hozzák meg, amikor kiderül, merre tart ez az ország. Ma még gyakran hazajárnak, itthon töltik a családi ünnepeket, a társaság híján a gyerekekkel összezárt asszonyok magányossága táplálja ezt az erős kötődést. Ami képes elmúlni, ha a gyerekek már kicsit nagyobbak, ha megtalálják a helyüket az iskolában, ha barátokra tesznek szert, és rajtuk keresztül a szüleik is szocializálódnak a helyi közösségekben.

Nem egyik napról a másikra történik mindez. Ám ha idehaza sokáig nem változnak meg azok az okok, amelyek miatt emigráltak, ha már nemcsak munkavállalók lesznek az adott országban, hanem az adott település „európai polgárai” is, akkor elveszítjük őket.

Akik talán ma még Magyarországot mondják hazájuknak, holnap már egy másik országot tartanak az otthonuknak.

Szerző