Két választás Magyarországon

A cím triplán megérdemelné az idézőjelet. Hiszen egyrészt Mikszáthtól van, másrészt a kettővel ezelőtti, a legutóbbi, illetve az idei választás összehasonlítására is illik. Érdemes tehát némi emlékezetfrissítéssel hozzájárulni annak megértéséhez, mi is az elkövetkező két hónap és az utána megtartott voksolás tétje.

2010-ben kétfordulós volt a választás, és 386 képviselői hely sorsa dőlt el. 750 kopogtatócédula összegyűjtése volt a feltétele az egyéni indulásnak. Egy cédula csak egy jelölté lehetett. Háromféle lista is volt (helyi, kompenzációs és országos). A végleges mandátumok közül 176 volt az egyéni, 210 a listás, azaz 54,4 százalék.

2014-ben egyfordulós lett a rendszer, és 199 főre csökkent a parlament létszáma. Ebből 106 az egyéni, 93 a listás mandátum, ez a helyek 46,7 százaléka. A kétszer akkora körzetekben csak 500 aláírás kellett az egyéni jelöléshez, és egy választópolgár akárhány jelöltnek is aláírhatott. A választókerületek nemcsak nőttek, hanem a határuk is módosult. Csak egy lista maradt, az országos. A töredékszavazatok a győztest is segítették. Először szavazhattak a környező országokban kettős állampolgárságot kapott nemzettársaink, levélben, ám csak listára. Sok úgynevezett „kamupárt” indult a választáson, s ez gyakran úgy osztotta meg a voksokat, hogy a győztes csak minimális előnnyel ért célba.

A 2014-es eredményeket érdemes az előzőekhez is hasonlítani. Ezt bármelyik olvasó megteheti, az adatok hozzáférhetők az interneten. 2010-ben a második fordulóban csak három mandátumot tudott szerezni az ellenzék. Így jött létre a biztos kétharmad, volt benne öt tartalék mandátum is. De érdemes figyelni az egyéni és a listás eredmények eltérését. Listán a Fidesz-KDNP csak 43 százalékot szerzett, összességben pedig 68 százalékot.

2014-ben ez a kontraszt, azaz a szavazatok és a voksok közötti divergencia még nagyobb lett. A sok változás a győztesnek kedvezett. A részvételi arány kisebb volt, mint az előző első fordulóban, vagyis 61,24 százalék. 84 regisztrált párt próbált indulni, de „csak” 18 tudott országos listát állítani, 27 párt szerzett 5 százaléknál kevesebb szavazatot, de ezek egyúttal az 1 százalékot se érték el. Négy párt listája lett 5 százalék feletti, ezek kerültek be a parlamentbe.

Érdemes megnézni az egyes eredmények a hátterét. A Fidesz-KDNP a szavazatok kereken 45 százalékával a mandátumok kereken 67 százalékát szerezte meg (ez 133 hely, a mérleg: plusz 22 százalék). Az MSZP a szavazatok 26 százalékával a helyek 19 százalékához jutott hozzá (38 képviselő, a mérleg mínusz 7 százalék). A Jobbik 20 százaléka 12 százaléknyi helyet érdemelt (23 mandátum, a mérleg mínusz 8 százalék), s az LMP 5 százaléknyi voksa 2,5 százaléknyi helyet hozott (5 képviselő, a mérleg mínusz 2,5 százalék).

Látható, hogy úgy lett meg a minimális kétharmad, hogy erre az összes – választásra elmenő – szavazópolgár kereken 45 százaléka hatalmazta fel a kormányt alakító pártszövetséget. Ebben az objektív okok (a megalapozott választói szimpátia) mellett közrejátszott a körzetek átrajzolása (erről a napokban került napvilágra egy akkori megjegyzés), a győzteskompenzáció, az aránymódosulás az egyéni körzetes mandátumok javára, s a már említett kamupártos nevezés. S mindezeknél is erősebben az a megkésett és ellentmondásos koordináció, amit a második helyezett választási szövetség produkált.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy a legkisebb bejutó pártra, az LMP-re országosan 268840-en szavaztak, s a rögtön mögötte következő Munkáspártra 28260-an (0,56 százalék). A nagy szakadék tizedannyi választót jelent. Az utolsó tíz lista egyenként 1000 alatti voksot kapott, a legutolsó 11 mindegyike valamelyik nemzetiségi önkormányzat országos listája volt.

A választások utáni elszámolásban (állami finanszírozás, jelölőlisták késlekedő leadása) a választási bizottságok 2,1 milliárd forint bírságot szabtak ki, s ennek a 0,6 százalékát sikerült beszedni.

A történelemben nagyon ritka az ismétlési lehetőség, de az adatokból azt sejthetjük, hogy négy évvel ezelőtt az előző választási törvény keretei között is hasonló eredmény született volna. S mielőtt az idei választásra irányítanánk a figyelmünket, nézzünk vissza 1990-ig, csak a részvételi százalékokra tekintve. (A számok jelentése: első forduló, második forduló, a kettő átlaga százalékokban.) 1990: 65,11 - 45,54 - 55,32; 1994: 68,92 - 55,12 - 62,02; 1998: 56,26 - 57,01 - 56,63; 2002: 70,53 - 73,51 - 72,02; 2006: 67,83 - 64,39 - 66,11; 2010: 64,20 - 46,64 - 55,22; 2014: 61,24.

Tanulságos a százalékok változása mind az egyes választások, mind a két forduló között. A legnagyobb legitimitása a 2002-es választásnak volt, ezután következik a 2006-os és az 1994-es, mindegyik 60 százalék feletti átlaggal. Az első és a hatodik választás közel azonos átlagú, mindegyik a második forduló jelentősen alacsonyabb százaléka miatt. A két csoport közé került, választóvonalként és kakukktojásként az eddigi utolsó, azaz a hetedik, a maga egyfordulósságával.

Érdemes nézni a „vetésforgót” is. Fogalmazzuk meg azt, ami már úgyis látszik: az eddigi három legmagasabb átlagot mindig a baloldali-liberális összefogás győzelme hozta, azaz a választói aktivitás eddig egyféle tendenciát eredményezett: 65 százalék felett balliberális, az alatt konzervatív-jobboldali győzelmet. Tehát a százalékok is mutatják, hogy az otthon maradók is „szavaznak”.

Két hónappal az évtized harmadik menete előtt feltehetjük a kérdést: van-e mindennek az ismeretfelidézésnek valamilyen jelentősége, netán haszna? Lehetne-e belőle okulni? Segítheti-e valamennyi párt összes – egyéni és listás – jelöltjét, magukat a pártokat, s főleg a választásra figyelő, a választásokon rész venni akaró, netán tudatosan otthon maradni akaró választópolgárokat abban, hogy a lehető legigazságosabban, legtárgyilagosabban, a haza jövőjét legjobban szolgáló módon tervezzék meg a saját teendőiket?

S vajon folytatódik-e a szabályosság, felülkerekedik-e most a baloldal?

2018.02.09 07:01

A félelem bére

Ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami.
 Yves Montand-nal „A félelem bére” igazi kultuszfilm volt, a címe is önálló életre kelt. A szorult helyzetben lévő főszereplők a jó pénz, jobb élet reményében elvállalják, hogy pár napig félni fognak: folyékony robbanóanyaggal teli teherautókat vezetnek el egy 500 kilométerre lévő fúrótoronyhoz. Csak egyikük éli túl, és veheti fel a félelem bérét, ám amikor már megkönnyebbülten autózik hazafelé, egy szakadékba zuhan. Nem ússza meg ő sem. 
Nálunk mintha a film magyar változatát forgatnák újra. Ha vállalod, hogy félelemben élsz, hogy azt csinálod, arra mész, amerre parancsolják, megjutalmaznak. Vagy legalábbis ígérik. Először persze meg kell teremteni a félelem és kiszolgáltatottság légkörét, fenyegetéssel, zsarolással, ijesztgetéssel. Aztán fel lehet kínálni az alkut: ha erről vagy arról lemondasz, ezt megteszed, amazt viszont soha többé, megkapod engedelmességed bérét. Lehet, hogy ez csak annyi: mégsem veszik el mindenedet, csak a felét. Ahogy a régi polgári lakásokba beszállásolták a társbérlőket: még mindig jobb volt, mint a kitelepítés, legalább ott maradhattál az egyik szobádban. Bevált ez az önkormányzatoknál is: tulajdonuk jó része fölött már az állam rendelkezik, de azért még ott vannak. 
Ha a fent lévők mindenhatónak tűnnek, az istenfélőknél is nagyobb számban jelennek meg a hatalomfélők. Egyik sem feltétlenül rossz érzés: biztonságot, kapaszkodót is adhat. Minimum ez a félelem bére, de lehet ennél több, konkrétabb juttatás is. Félős ország lettünk, nem ok és előzmény nélkül. Nem úszhatja meg senki, még olyan rangos testület, mint az Akadémia sem. Először jól megijesztették őket azzal, hogy elveszik pénzük és függetlenségük jó részét. Nem tűnt játéknak: ezzel egy időben csaptak le az egyetemi autonómiára, kormányrendelettel tiltva be egy képzési irányt. Az unokáim szerint ha már, akkor igazán megtehetnék ezt a nyelvtannal is, de egyelőre ott nem tartunk. A nyelvtant olykor tiszteletben tartják a diktátorok is. 
Ludassy Mária írásában olvastam, hogy amikor Napóleon ment neki hasonló módon a francia Akadémiának, így érvelt: „Kizárólag néptanítókat képezzenek nekünk, s ne irodalmárokat, filozófusokat, társadalomtudósokat. Egy francia katonának elég a francia nyelvtan ismerete.” (Ez már túlhaladott álláspont, a magyar kormány a szakmunkásképzésben a nyelvtan és az egyéb közismereti tárgyak javát is feleslegesnek ítélte.) Pedig Napóleon maga is tagja volt az Akadémiának. Na és! Az MTA elleni roham levezénylésével megbízott Palkovics is az.
A lényeg, hogy a félelmet sikerült felkelteni. Ami nagyon helyes, a tudósok sem kaphatnak más elbánást, mint a többi állampolgár. Mi mást jelentene a demokrácia, amiről Tusnádfürdőn megtanultuk, hogy csak nálunk létezik, persze az egyedül lehetséges illiberális formájában. A demokrácia alapfeltétele a liberalizmus (és talán az Akadémia) kiirtása. A híres Delacroix-festményt („A Szabadság vezeti a népet”) kissé ki kell javítani a tankönyvekben. Nem az a fő baj, hogy a nő félpucér rajta, ami nemkívánatos irányba terelheti a gendertanoktól még meg nem zavart serdületlen ifjúság figyelmét, hanem a címe is csonka. Helyesen így hangzik: „A Szabadság a szabadelvűség ellen vezeti a népet”. Kicsit hülyén hangzik, de legalább rendet tesz a fogalmak között. Még jobb, ha az a ledér nőszemély nem a barikádra, hanem a Békemenetre irányítja a népet, de „A Szabadság a szabadelvűség ellen a Békemenetre vezeti a népet” kicsit hosszú lenne. Igaz, a kép se kicsi.
Szóval ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami. Az Akadémia megtarthatja a pénzét, csak éppen egy kormánnyal közös testület osztaná el. Vagyis marad a lakás, csak belejön pár társbérlő. Illetve nemcsak pár, hanem hét tudós mellé hét kormánydelegált. Egyelőre. Így kezdődött a kulturális alapnál és az akkreditációs bizottságnál is, aztán ma már meg is van a kormánytöbbség. Palkovicsék óhaja, hogy ez a testület döntsön a kutatási irányokról és az intézetvezetőkről. Mégsem járja, hogy a tudósok szabadon randalírozzanak, és holmi szakmai szempontra hivatkozzanak. Csurka is megmondta, hogy a szakértelem pusztán bolsevik trükk. Világos: a kormányszóvivő ezért nevezte Heller Ágnest öreg kommunistának. Gyanúsan ért a szakmájához. Mármint Heller, nem a szóvivő. Utóbbit ezen az alapon nem is komcsizza le senki.
Ja, és a hírek szerint volna még egy aprócska feltétele a kormánynak. Szinte semmiség. Az MTA hagyja abba az állítólagos „aktuálpolitizálást” (mármint pl. azt, hogy véleményt mond a magyar oktatásról vagy a CEU ügyéről), és maradjon a „bölcs semlegességnél”. Amely semlegességet semmi sem szolgálja jobban, mint a kormány nyilván teljesen semleges és pártatlan képviselői.
Az Akadémia a közös testületbe kínjában már belemenne, de a többi feltételtől ódzkodik. Talán néhány idősebb tudós látta A félelem bérét. És emlékszik rá, hogy ha adnak is fájdalomdíjat a félelemért, aki elfogadja, az sem ússza meg. Nem robbantják fel rögtön, de ott a szakadék.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:52

Ígéret, közöny

Amióta a horvát bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok reménykednek.
A számmisztika szerint - bár ennek hitelessége őszintén szólva erősen megkérdőjelezhető - a 38-as szám az ökölbe szorított kezet jelképezi. De feltehetően pontosan áll ez azokra az ellenzéki képviselőkre, akik éppen ennyien jelentek meg a parlament rendkívüli ülésnapján, hogy a volt devizahiteladósok egyre tarthatatlanabb helyzetét megvitassák. Ökölbe szorult a kezük, mert azt ugyan már megszokhatták, hogy az - ellenzéki indítványra - rendre augusztusban összehívott ülésen a kormánypártok padsorai üresen maradnak, és így hiába várnak a napirend megtárgyalására, arra azonban még nemigen volt példa, hogy cinikus módon a miniszteri bársonyszékek mindegyike is üres marad. 
Orbánék vállukat vonogatva átsiklanak afelett, hogy a devizahitelek forintosítása és a bankokkal való elszámoltatása egymillió szerződést érintett, és napjainkban - a közüzemi és egyéb tartozásokat is beleértve - már kétszer ekkora a fizetési nehézségeket tükröző szerződések száma. 118 ezer végrehajtási stádiumba jutott, s csak az elmúlt negyedévben 2500 kilakoltatás történt.
Amióta a horvát legfelsőbb bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok ismét reménykednek. A kilakoltatási tilalom felélesztésében, kálváriájuk lezárásában, a kormány józanságában.  
"A kormány számításai szerint az a helyzet, hogy (ha) a hiteleiket visszafizetni nem tudó embereket kiteszik a hitelező pénzintézetek az utcára, majd utána azok munkanélkülivé válnak, egzisztenciájukban süllyedésnek indulnak, családjaik szétesnek, gyermekeikről az államnak kell gondoskodnia, (ez) összességében nagyobb terhet jelent a köznek és az államnak, mint ha kellő időben avatkoznánk közbe. A kormány azt az álláspontot fogja képviselni: a kilakoltatást el nem fogadó jelzálog-hitelezési rendszert teremtsük meg Magyarországon."
A 2010-es választásokat a devizahitelesek terhei megoldásával megnyerő Fidesz elnöke, Orbán Viktor programbeszédéből idéztünk. Elhangzott a Parlamentben, telt padsorok előtt.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:54