Orbán leváltható

Alig több mint két hónap múlva Magyarország választ. A demokratikus ellenzék készen áll, hogy leváltsa Orbán Viktort; készen áll arra, hogy véget vessen a Fidesz által létrehozott, elviselhetetlen rendszernek. A baloldali és liberális pártok az elmúlt két hónapban óriási utat tettek meg a kormányváltás felé. Ne feledjük: december elején még nem volt megállapodás a pártok között, nem volt közös miniszterelnök-jelöltünk, és nem voltak közös egyéni jelöltek.

Nem volt könnyű dolgunk, hiszen a közeg, amelyben meg kellett keresnünk a közös nevezőt, igazán heterogén. A demokratikus ellenzék pártjai sok kérdésben teljesen eltérően gondolkodnak, de azt is tudtuk, hogy sokkal több bennünk a közös, mint a különböző. Ezeket a közös pontokat kellett megtalálnunk, és meg is találtuk őket.

A Változás Szövetsége létrejött. Az MSZP és a Párbeszéd úgy döntött, közös listán indul az április 8-i választáson. A Változás Szövetségét egy olyan közös miniszterelnök-jelölt vezeti, akinek a személye ellen azok a pártok sem emeltek kifogást, amelyek nem szorosabb szövetségben képzelik el a kormányváltást.

A Demokratikus Koalícióval kötött koordinációs megállapodás alapján ma már nincs egyetlen olyan egyéni választókerület sem, amelyben a Fidesznek nincs esélyes ellenzéki kihívója. A választásokig előttünk álló rövid időszakban egy-egy választókerületben még lehetnek viták (és persze megegyezések) a demokratikus ellenzék jelöltjeiről, de az már biztosan nem fordulhat elő sehol sem, hogy esélyes ellenzéki jelölt híján a Fidesz ezüsttálcán kap ajándékba egyéni képviselői mandátumokat.

Immár van közös miniszterelnök-jelölt, van közös lista, és minden egyéni választókerületben van esélyes ellenzéki képviselőjelölt.

Tény, hogy a Változás Szövetsége mindig lehet erősebb, tökéletesebb. Az MSZP-Párbeszéd szövetség – ahogy eddig, úgy ezután is – mindenkinek felkínálja a változás lehetőségét, de az sem ördögtől való, ha a pártok némelyike csak a választók egy részét kívánja megszólítani. Még mindig nem késő, hogy a DK és az Együtt csatlakozzon a közöslista-állításhoz; örülnénk, ha így lenne, de elfogadjuk azt is, ha nem így lesz.

Látjuk azt is, hogy a választások közeledtével az LMP és a Momentum is mind nyitottabb a koordinációra az egyéni választókerületekben. Tudniuk kell, hogy mi az utolsó pillanatig várjuk őket. A választás napjáig bízunk abban, hogy tudunk egymással koordinálni, és meg tudunk állapodni a visszalépésekről. Reményre ad okot, hogy a kormányváltó szándék mindannyiunkban erősebb, mint a nézetkülönbségeink hangoztatásának igénye.

Egy biztos: a magyarok többsége változást akar. A választóink az ellenzék összefogásában bíznak, hiszen csak így váltható le Orbán Viktor és rendszere, és ez fontosabb, mint a politikai részérdekek képviselete. A kormányváltásért különböző módokon, különböző eszközökkel lehet küzdeni, a legfontosabb azonban, hogy valóban a kormányváltásért harcoljunk, ne egymással. Aki a szövetségesével harcol, az önmagával harcol, aki a szövetségesét győzi le, önmagát győzi le.

Itt az idő, hogy felismerjük, ki az igazi ellenfél. Itt az idő, hogy az energiáinkat, az erőforrásainkat egy valóban létező frontra összpontosítsuk: itt az idő, hogy Orbán és a Fidesz ellen induljunk meg!

Ebben a küzdelemben annál nagyobb az esélyünk, minél többen alkotjuk a Változás Szövetségét. Ez a szövetség annál erősebb, minél többen veszünk részt benne, minél színesebb. Ezért tartjuk fontosnak, hogy az együttműködésünkhöz a Liberálisok is csatlakozzanak, így a Változás Szövetsége képviselni tudja a baloldali, a szociáldemokrata és a liberális választókat egyaránt. Nem győzzük hangsúlyozni: akkor lehetünk a legerősebbek, ha közösen képviselhetjük a zöldpolitikát vagy a generációs politikát is.

Mi, akik a demokratikus ellenzéket alkotjuk, sokfélék vagyunk, de ez a sokféleség érték, hiszen a néppártiság lényege éppen az, hogy a Változás Szövetségében mind többen találjanak válaszokat a kérdéseikre. Örülünk, hogy nemcsak sokfélék vagyunk, de sokan is. Sokan vagyunk, és mindannyian változást akarunk. Április 8-án változtathatunk Magyarország sorsán, a saját sorsunkon. Mi készen állunk.

Szerző

Két választás Magyarországon

A cím triplán megérdemelné az idézőjelet. Hiszen egyrészt Mikszáthtól van, másrészt a kettővel ezelőtti, a legutóbbi, illetve az idei választás összehasonlítására is illik. Érdemes tehát némi emlékezetfrissítéssel hozzájárulni annak megértéséhez, mi is az elkövetkező két hónap és az utána megtartott voksolás tétje.

2010-ben kétfordulós volt a választás, és 386 képviselői hely sorsa dőlt el. 750 kopogtatócédula összegyűjtése volt a feltétele az egyéni indulásnak. Egy cédula csak egy jelölté lehetett. Háromféle lista is volt (helyi, kompenzációs és országos). A végleges mandátumok közül 176 volt az egyéni, 210 a listás, azaz 54,4 százalék.

2014-ben egyfordulós lett a rendszer, és 199 főre csökkent a parlament létszáma. Ebből 106 az egyéni, 93 a listás mandátum, ez a helyek 46,7 százaléka. A kétszer akkora körzetekben csak 500 aláírás kellett az egyéni jelöléshez, és egy választópolgár akárhány jelöltnek is aláírhatott. A választókerületek nemcsak nőttek, hanem a határuk is módosult. Csak egy lista maradt, az országos. A töredékszavazatok a győztest is segítették. Először szavazhattak a környező országokban kettős állampolgárságot kapott nemzettársaink, levélben, ám csak listára. Sok úgynevezett „kamupárt” indult a választáson, s ez gyakran úgy osztotta meg a voksokat, hogy a győztes csak minimális előnnyel ért célba.

A 2014-es eredményeket érdemes az előzőekhez is hasonlítani. Ezt bármelyik olvasó megteheti, az adatok hozzáférhetők az interneten. 2010-ben a második fordulóban csak három mandátumot tudott szerezni az ellenzék. Így jött létre a biztos kétharmad, volt benne öt tartalék mandátum is. De érdemes figyelni az egyéni és a listás eredmények eltérését. Listán a Fidesz-KDNP csak 43 százalékot szerzett, összességben pedig 68 százalékot.

2014-ben ez a kontraszt, azaz a szavazatok és a voksok közötti divergencia még nagyobb lett. A sok változás a győztesnek kedvezett. A részvételi arány kisebb volt, mint az előző első fordulóban, vagyis 61,24 százalék. 84 regisztrált párt próbált indulni, de „csak” 18 tudott országos listát állítani, 27 párt szerzett 5 százaléknál kevesebb szavazatot, de ezek egyúttal az 1 százalékot se érték el. Négy párt listája lett 5 százalék feletti, ezek kerültek be a parlamentbe.

Érdemes megnézni az egyes eredmények a hátterét. A Fidesz-KDNP a szavazatok kereken 45 százalékával a mandátumok kereken 67 százalékát szerezte meg (ez 133 hely, a mérleg: plusz 22 százalék). Az MSZP a szavazatok 26 százalékával a helyek 19 százalékához jutott hozzá (38 képviselő, a mérleg mínusz 7 százalék). A Jobbik 20 százaléka 12 százaléknyi helyet érdemelt (23 mandátum, a mérleg mínusz 8 százalék), s az LMP 5 százaléknyi voksa 2,5 százaléknyi helyet hozott (5 képviselő, a mérleg mínusz 2,5 százalék).

Látható, hogy úgy lett meg a minimális kétharmad, hogy erre az összes – választásra elmenő – szavazópolgár kereken 45 százaléka hatalmazta fel a kormányt alakító pártszövetséget. Ebben az objektív okok (a megalapozott választói szimpátia) mellett közrejátszott a körzetek átrajzolása (erről a napokban került napvilágra egy akkori megjegyzés), a győzteskompenzáció, az aránymódosulás az egyéni körzetes mandátumok javára, s a már említett kamupártos nevezés. S mindezeknél is erősebben az a megkésett és ellentmondásos koordináció, amit a második helyezett választási szövetség produkált.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy a legkisebb bejutó pártra, az LMP-re országosan 268840-en szavaztak, s a rögtön mögötte következő Munkáspártra 28260-an (0,56 százalék). A nagy szakadék tizedannyi választót jelent. Az utolsó tíz lista egyenként 1000 alatti voksot kapott, a legutolsó 11 mindegyike valamelyik nemzetiségi önkormányzat országos listája volt.

A választások utáni elszámolásban (állami finanszírozás, jelölőlisták késlekedő leadása) a választási bizottságok 2,1 milliárd forint bírságot szabtak ki, s ennek a 0,6 százalékát sikerült beszedni.

A történelemben nagyon ritka az ismétlési lehetőség, de az adatokból azt sejthetjük, hogy négy évvel ezelőtt az előző választási törvény keretei között is hasonló eredmény született volna. S mielőtt az idei választásra irányítanánk a figyelmünket, nézzünk vissza 1990-ig, csak a részvételi százalékokra tekintve. (A számok jelentése: első forduló, második forduló, a kettő átlaga százalékokban.) 1990: 65,11 - 45,54 - 55,32; 1994: 68,92 - 55,12 - 62,02; 1998: 56,26 - 57,01 - 56,63; 2002: 70,53 - 73,51 - 72,02; 2006: 67,83 - 64,39 - 66,11; 2010: 64,20 - 46,64 - 55,22; 2014: 61,24.

Tanulságos a százalékok változása mind az egyes választások, mind a két forduló között. A legnagyobb legitimitása a 2002-es választásnak volt, ezután következik a 2006-os és az 1994-es, mindegyik 60 százalék feletti átlaggal. Az első és a hatodik választás közel azonos átlagú, mindegyik a második forduló jelentősen alacsonyabb százaléka miatt. A két csoport közé került, választóvonalként és kakukktojásként az eddigi utolsó, azaz a hetedik, a maga egyfordulósságával.

Érdemes nézni a „vetésforgót” is. Fogalmazzuk meg azt, ami már úgyis látszik: az eddigi három legmagasabb átlagot mindig a baloldali-liberális összefogás győzelme hozta, azaz a választói aktivitás eddig egyféle tendenciát eredményezett: 65 százalék felett balliberális, az alatt konzervatív-jobboldali győzelmet. Tehát a százalékok is mutatják, hogy az otthon maradók is „szavaznak”.

Két hónappal az évtized harmadik menete előtt feltehetjük a kérdést: van-e mindennek az ismeretfelidézésnek valamilyen jelentősége, netán haszna? Lehetne-e belőle okulni? Segítheti-e valamennyi párt összes – egyéni és listás – jelöltjét, magukat a pártokat, s főleg a választásra figyelő, a választásokon rész venni akaró, netán tudatosan otthon maradni akaró választópolgárokat abban, hogy a lehető legigazságosabban, legtárgyilagosabban, a haza jövőjét legjobban szolgáló módon tervezzék meg a saját teendőiket?

S vajon folytatódik-e a szabályosság, felülkerekedik-e most a baloldal?

Tőzsdekrach vagy korrekció?

Angela Merkel nem arról híres, hogy könnyű kihozni a sodrából. Honfitársai egyik legjobb tulajdonságának higgadtságát tartják, bár egy a közelmúltban készült felmérés szerint növekszik azon németek száma, akik úgy látják: bizonyos kérdésekben több határozottságot kellene tanúsítania. A kancellár még a nagykoalíciós tárgyalások apropóján ejtett szót a tőzsdekrachról, arról, hogy pénteken és hétfőn összesen mintegy 2000 milliárd dollárnyi összeg veszett a semmibe a Wall Streeten. Ezt találó megjegyzéssel kommentálta: mint mondta, bizonytalan világban élünk, ezért is annyira fontos, hogy stabil kormánya legyen hazájának.

Hogy valóban mennyire bizonytalan ez a világ, azt a tőzsdei viszonyok igazolják a leghívebben. Péntek délután az amerikai munkaügyi tárca közzétette jelentését, amelyből kiderült, hogy egy év alatt 2,9 százalékot nőtt a bérszínvonal. Elvileg ennek kedvező hírnek kellene lennie a világ bármely országában, a tőzsdén viszont a befektetők előre gondolkodnak: a magasabb bér magasabb inflációt jelent, ez azonban kihat a jegybank magatartására is, hiszen emelheti a kamatot, a magasabb kamat pedig idővel visszavetheti a gazdaságot. S máris jön a recesszió.

S hogy a zuhanás eredője még bizarrabb legyen: a drasztikus csökkenést nemcsak a pánik idézte elő, hanem a technika is. Manapság a számítógépek irányítanak sok tőzsdei tranzakciót, azaz ha egy vállalat indexe egy bizonyos határ alá megy, arra a robotok automatikusan eladással válaszolnak. Ez pedig további zuhanást idéz elő, a gépek - mondhatni - egymást fertőzik meg ezzel a stratégiával. Nem véletlen, hogy a szakértők már régóta figyelmeztetnek: a gépek befolyását csökkenteni kell a kereskedés során, mert bizonyos váratlan helyzetekre az adott szoftver nem a megfelelő választ adja.

Már-már bohózatba illő, hogy egy jelentéktelennek tűnő hírből befektetők, brókerek, gazdasági elemzők milyen rémképeket képesek gyártani, ám miután az amerikai tőzsdeindex, a Dow Jones alakulása alapvetően befolyásolja az egész világ pénzügyi helyzetét, ezért hamar az arcunkra fagyhat a mosoly. Az utóbbi két napban ugyan korrekció történt a tőzsdéken, de ismét megtapasztalhattuk, mennyire törékeny a pénzügyi világ tíz évvel a gazdasági válság kitörése után is. Bár részint mesterséges eszközökkel sikerült rendet tenni, növekedési pályára állítani az egyes országok GDP-jét, a félelem nem múlt el, és ma is számos bizonytalansági tényező jelent veszélyt. Elég csak az elképesztő mértékben emelkedő kínai ingatlanárakra gondolni.

Európa nyilván sosem vonhatja ki magát az amerikai pénzügyi hatások alól, mégis rendkívüli jelentősége van a német kancellár által említett biztonságnak. A német tőzsdeindex, a DAX például csak 2,3 százalékkal esett vissza, ami azért azt jelzi: a befektetők bíznak az ország gazdaságában. A pénzügyi stabilitás azonban összefügg a politikaival. A mostani kisebb tőzsdepánik tanulsága: minden európai országnak az az érdeke, hogy stabilan működjék a német kormány, amelynek programjáról tegnap állapodtak meg az uniópártok és a szociáldemokraták.