Egy új rendszerváltásért

Egy harcias párttagunk mondta nekem a minap egy MSZP-s vitafórum után: „Szóval mi bojkottáljuk a bojkottot”. „Nem, csak határozottan előnyben részesítjük a parlamenti demokrácia általános gyakorlatát, és az MSZP részt vesz a választásokon” - reagáltam hirtelen, bár éreztem, hogy ez önmagában nem kielégítő magyarázat.

Az Orbánnal szembeni demokratikus ellenzék néhány prominens tagja már 2014-ben is felvetette a parlamenti választások esetleges bojkottjának a gondolatát. Akkor már túl voltunk az új, egypárti Alaptörvényen, de mi, szocialisták - ugyanúgy, ahogyan más ellenzéki pártok is - kitartottunk az 1989-es rendszerváltás óta a magyar társadalom által elfogadott és megszokott gyakorlat mellett: a kormányváltásnak az legyen a normális módja, hogy demokratikus választásokat követően a többségbe kerülő választói akaratnak megfelelő kormány alakul. Igaz ugyanakkor, hogy a parlamenti mandátumok és a szavazatok közötti arány eltorzult. Orbánék 2014-ben úgy foglalhatták el képviselői helyek minősített (kétharmados) többségét, hogy országosan az egyéni és pártlistás szavazatoknak csak 44-45 százalékát kapták. A lényegesen több ellenzéki szavazat ellenére az ellenzéknek mindössze csak egyharmadnyi, azaz 66 parlamenti hely maradt a 199 fős országgyűlésben.

2014 után a demokrácia helyzete tovább romlott Magyarországon. Egyebek mellett a rezsim oligarchái – ármánnyal, pénzzel, bármivel – megszerezték/elfoglalták/felvásárolták/letarolták/kiszorították a nyilvánosság magántulajdonban lévő sajtóját, televízióit, rádióinak döntő részét. Az érdekszférájukba került médiumokon - közpénz milliárdokért - „kormányzati tájékoztató kampányok” és „nemzeti konzultációk” hamis hirdetéseivel, valamint a szintén fideszes befolyás alá került MTI határozottan kormányoldali „híreivel” szervezetten és tudatosan megtévesztik, félrevezetik a választókat.

Igazuk van mindazoknak, akik azt vallják: nemcsak az Orbán-kormányt kell leváltani, hanem magát az Orbán-rezsimet kell megdönteni. Teljesen nyilvánvaló, hogy egyetlen parlamenti választással és kizárólag a kormány leváltására koncentrálva a rendszer fel- vagy leváltása nem oldható meg. Ezért is merült fel ismét a választási bojkott gondolata. Ismerjük el: nem alaptalanul, a felháborodás teljesen indokolt.

A választási bojkott a lázadás jele. A lázadásé az ellen, ami már tűrhetetlen. (Miközben ezeket a gondolatokat írom, a hírekben megjelent, hogy (1) a minisztériumok megtagadták a Kúria döntésének végrehajtását a tao-pénzekkel kapcsolatos adatok kiadására, (2) a rendőrség lefoglalta egy olyan 16-éves diák számítógépét, aki részt vett és felszólalt a budapesti diáktüntetésen, és (3) az Orbán-kormány „újságírói kamarát” akar gründolni.)

De a rendszer megbuktatása nem oldható meg a választások bojkottjával. Igaz, hangzatos, megfontolandó érv a bojkott mellett, hogy a választáson való részvételünk legitimálja Orbán rendszerét. De mi ezzel együtt sem tekintjük azt legitimnek. Sem mi, szocialisták, sem pedig a demokratikus ellenzék többi meghatározó pártja. És nem aktuális politikai vagy kormányzati céljaink alátámasztása érdekében gondoljuk így, hanem komoly hazai és külföldi jogtudósok és politikai elemzők értékelése alapján. Vörös Imre akadémikus-jogászprofesszor szerint „az alkotmányellenes államcsíny (sic!) átgondolt, egymásra épülő lépései rámutatnak arra, hogy veszendőbe ment az 1989. évi Alkotmánytól várt és tényleg biztosított érték és rendeltetés, ti. hogy biztosítsa a mindenkori kormány leválthatóságát, azaz a politikai váltógazdaságot, a politikai demokráciát és jogállamot.” („Alkotmányos” puccs Magyarországon, Magyar polip - A posztkommunista maffiaállam, 2. kötet 91. o.) Az egykori alkotmánybíró értékelésével összhangban más elemzők azt is kiemelik, hogy az új „illiberális” jogrenden alapuló kormányzati gyakorlat nem az ország sikerét, nem a lakosok szabadságát, biztonságát és boldogulását van hivatva szolgálni, hanem kizárólag Orbán Viktor pártjának tartós és mindenre kiterjedő hatalmát, valamint a „Vezénylő Tábornok” oligarcháinak, strómanjainak és támogatóinak gazdagodását.

De ennek ellenére sántít az az érvelés, miszerint a választási részvételünk utólag legitimálja Orbán rendszerét. Nem így van, hiszen még a demokratikus ellenzék esetleges győzelme sem cáfolja a rezsimmel szemben megfogalmazott korábbi kritikákat! Ezért aztán még egy sikeres kormányváltás sem menti fel a korábbi harcos liberálisból nacionalista populistává züllött Orbán Viktort és tettestársait a Magyar Köztársaság demokratikus rendjének feldúlásáért – és nem mellesleg: gazdaságának kirablásáért – viselt politikai és jogi felelősségük alól. A magyar szocialisták véleménye szerint tehát a 2018-as választásokon való részvétel önmagában még nem teszi legitimmé Orbán jelenlegi rendszerét.

A választási részvételt bírálók egy része azzal érvel, hogy jelöltjeink „megélhetési politikusok”, akiknek csak a képviselői apanázs a céljuk. S bár összességében nem fogadjuk el ezt a kritikát, de az érvelés mégis megfontolandó: nagy baj ugyanis, ha bármelyikünk kívülről megélhetési politikusnak látszik, és feladatunk, hogy választóinknak is bebizonyítsuk, nem így van.

Igazuk van azoknak is, akik az ellenzéki pártokra megfelelő indoklás nélkül, bíróságon meg nem támadható formában kiszabott sokmilliós pénzelvonást újabb, a bojkottra való felhívásként értelmezik. Igaz ugyan, hogy az ellenzéki pártoknak - különösen a Jobbiknak - hatalmas pénzügyi terhet (azaz kampány-hátrányt) jelent ez a botrányos ÁSZ-akció, ám ugyanakkor egyértelműen le is leplezi a fideszes pártállam gátlástalanságát és a politikai vetélytársak ellehetetlenítésére vonatkozó szándékát. Sokat fogunk erről is beszélni a választási kampányban, és a választók meg fogják érteni, hogy mi ennek az üzenete.

Ugyanakkor mi, szocialisták is, mint minden demokratikus párt Magyarországon, tudatában vagyunk annak, hogy önmagában még közös választási győzelmünk sem jelenti az illiberális pártállam felszámolását. De ugyanez lenne a helyzet, ha egy választási bojkottal, vagy a polgári ellenállás más, parlamenten kívüli módszerével döntenénk meg a NER-t. Az immár nyolc éve következetes tudatossággal felépített hatalmi struktúra, a közpénzből feltőkésített pártoligarchák, strómanok, kegyencek, a fideszes médiabirodalom, és nem utolsó sorban a hosszú idő óta tudatosan hergelt és hiszterizált rajongói tábor elszánt utcai harcosai még sok gondot okozhatnak a demokratikus jogállam, a Köztársaság híveinek. Az Orbán-kormány bukása semmiképpen sem vége, hanem csak a kezdete annak a hosszú menetelésnek, amelynek célja a IV. Magyar Köztársaság megteremtése.

Nem lehet vitás, hogy az orbáni „Nemzeti Együttműködés Rendszerével” szembeni demokratikus ellenállás hívei közül azok, akik most a bojkott módszerét javasolják, politikai szövetségesei a választásokon részt vevő demokratikus ellenzék pártjainak. Velük együtt közös célunk a parlamenti demokrácia, a jogállam helyreállítása Magyarországon, valamint az Európai Unióval vállalt érték- és érdekazonosságon alapuló szövetségi kötelék megerősítése. 2018. április 8-át követően, akármi legyen is a választások eredménye, együtt kell majd működnünk Magyarország felszabadításáért. Együtt kell majd működnünk azért, hogy Magyarország ki tudjon kerülni abból a zsákutcából, amelybe Orbán Viktor és cinkosai tervszerűen és tudatosan belekényszerítették hazánkat. Együtt kell majd működnünk azért, hogy a IV. Magyar Köztársaság országunk minden lakosa számára biztosítsa a szabadságot és a gazdasági felemelkedés reális lehetőségét. Ezt nevezzük mi szociális demokráciának!

Ezért most azt kérjük a bojkott híveitől, hogy ennek szellemében április 8-án vegyenek részt a választásokon, és szavazzanak a demokratikus értékeket képviselő jelöltekre.

Orbánnak mennie kell!

Szerző
2018.02.09 07:05

A félelem bére

Ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami.
 Yves Montand-nal „A félelem bére” igazi kultuszfilm volt, a címe is önálló életre kelt. A szorult helyzetben lévő főszereplők a jó pénz, jobb élet reményében elvállalják, hogy pár napig félni fognak: folyékony robbanóanyaggal teli teherautókat vezetnek el egy 500 kilométerre lévő fúrótoronyhoz. Csak egyikük éli túl, és veheti fel a félelem bérét, ám amikor már megkönnyebbülten autózik hazafelé, egy szakadékba zuhan. Nem ússza meg ő sem. 
Nálunk mintha a film magyar változatát forgatnák újra. Ha vállalod, hogy félelemben élsz, hogy azt csinálod, arra mész, amerre parancsolják, megjutalmaznak. Vagy legalábbis ígérik. Először persze meg kell teremteni a félelem és kiszolgáltatottság légkörét, fenyegetéssel, zsarolással, ijesztgetéssel. Aztán fel lehet kínálni az alkut: ha erről vagy arról lemondasz, ezt megteszed, amazt viszont soha többé, megkapod engedelmességed bérét. Lehet, hogy ez csak annyi: mégsem veszik el mindenedet, csak a felét. Ahogy a régi polgári lakásokba beszállásolták a társbérlőket: még mindig jobb volt, mint a kitelepítés, legalább ott maradhattál az egyik szobádban. Bevált ez az önkormányzatoknál is: tulajdonuk jó része fölött már az állam rendelkezik, de azért még ott vannak. 
Ha a fent lévők mindenhatónak tűnnek, az istenfélőknél is nagyobb számban jelennek meg a hatalomfélők. Egyik sem feltétlenül rossz érzés: biztonságot, kapaszkodót is adhat. Minimum ez a félelem bére, de lehet ennél több, konkrétabb juttatás is. Félős ország lettünk, nem ok és előzmény nélkül. Nem úszhatja meg senki, még olyan rangos testület, mint az Akadémia sem. Először jól megijesztették őket azzal, hogy elveszik pénzük és függetlenségük jó részét. Nem tűnt játéknak: ezzel egy időben csaptak le az egyetemi autonómiára, kormányrendelettel tiltva be egy képzési irányt. Az unokáim szerint ha már, akkor igazán megtehetnék ezt a nyelvtannal is, de egyelőre ott nem tartunk. A nyelvtant olykor tiszteletben tartják a diktátorok is. 
Ludassy Mária írásában olvastam, hogy amikor Napóleon ment neki hasonló módon a francia Akadémiának, így érvelt: „Kizárólag néptanítókat képezzenek nekünk, s ne irodalmárokat, filozófusokat, társadalomtudósokat. Egy francia katonának elég a francia nyelvtan ismerete.” (Ez már túlhaladott álláspont, a magyar kormány a szakmunkásképzésben a nyelvtan és az egyéb közismereti tárgyak javát is feleslegesnek ítélte.) Pedig Napóleon maga is tagja volt az Akadémiának. Na és! Az MTA elleni roham levezénylésével megbízott Palkovics is az.
A lényeg, hogy a félelmet sikerült felkelteni. Ami nagyon helyes, a tudósok sem kaphatnak más elbánást, mint a többi állampolgár. Mi mást jelentene a demokrácia, amiről Tusnádfürdőn megtanultuk, hogy csak nálunk létezik, persze az egyedül lehetséges illiberális formájában. A demokrácia alapfeltétele a liberalizmus (és talán az Akadémia) kiirtása. A híres Delacroix-festményt („A Szabadság vezeti a népet”) kissé ki kell javítani a tankönyvekben. Nem az a fő baj, hogy a nő félpucér rajta, ami nemkívánatos irányba terelheti a gendertanoktól még meg nem zavart serdületlen ifjúság figyelmét, hanem a címe is csonka. Helyesen így hangzik: „A Szabadság a szabadelvűség ellen vezeti a népet”. Kicsit hülyén hangzik, de legalább rendet tesz a fogalmak között. Még jobb, ha az a ledér nőszemély nem a barikádra, hanem a Békemenetre irányítja a népet, de „A Szabadság a szabadelvűség ellen a Békemenetre vezeti a népet” kicsit hosszú lenne. Igaz, a kép se kicsi.
Szóval ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami. Az Akadémia megtarthatja a pénzét, csak éppen egy kormánnyal közös testület osztaná el. Vagyis marad a lakás, csak belejön pár társbérlő. Illetve nemcsak pár, hanem hét tudós mellé hét kormánydelegált. Egyelőre. Így kezdődött a kulturális alapnál és az akkreditációs bizottságnál is, aztán ma már meg is van a kormánytöbbség. Palkovicsék óhaja, hogy ez a testület döntsön a kutatási irányokról és az intézetvezetőkről. Mégsem járja, hogy a tudósok szabadon randalírozzanak, és holmi szakmai szempontra hivatkozzanak. Csurka is megmondta, hogy a szakértelem pusztán bolsevik trükk. Világos: a kormányszóvivő ezért nevezte Heller Ágnest öreg kommunistának. Gyanúsan ért a szakmájához. Mármint Heller, nem a szóvivő. Utóbbit ezen az alapon nem is komcsizza le senki.
Ja, és a hírek szerint volna még egy aprócska feltétele a kormánynak. Szinte semmiség. Az MTA hagyja abba az állítólagos „aktuálpolitizálást” (mármint pl. azt, hogy véleményt mond a magyar oktatásról vagy a CEU ügyéről), és maradjon a „bölcs semlegességnél”. Amely semlegességet semmi sem szolgálja jobban, mint a kormány nyilván teljesen semleges és pártatlan képviselői.
Az Akadémia a közös testületbe kínjában már belemenne, de a többi feltételtől ódzkodik. Talán néhány idősebb tudós látta A félelem bérét. És emlékszik rá, hogy ha adnak is fájdalomdíjat a félelemért, aki elfogadja, az sem ússza meg. Nem robbantják fel rögtön, de ott a szakadék.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:52

Ígéret, közöny

Amióta a horvát bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok reménykednek.
A számmisztika szerint - bár ennek hitelessége őszintén szólva erősen megkérdőjelezhető - a 38-as szám az ökölbe szorított kezet jelképezi. De feltehetően pontosan áll ez azokra az ellenzéki képviselőkre, akik éppen ennyien jelentek meg a parlament rendkívüli ülésnapján, hogy a volt devizahiteladósok egyre tarthatatlanabb helyzetét megvitassák. Ökölbe szorult a kezük, mert azt ugyan már megszokhatták, hogy az - ellenzéki indítványra - rendre augusztusban összehívott ülésen a kormánypártok padsorai üresen maradnak, és így hiába várnak a napirend megtárgyalására, arra azonban még nemigen volt példa, hogy cinikus módon a miniszteri bársonyszékek mindegyike is üres marad. 
Orbánék vállukat vonogatva átsiklanak afelett, hogy a devizahitelek forintosítása és a bankokkal való elszámoltatása egymillió szerződést érintett, és napjainkban - a közüzemi és egyéb tartozásokat is beleértve - már kétszer ekkora a fizetési nehézségeket tükröző szerződések száma. 118 ezer végrehajtási stádiumba jutott, s csak az elmúlt negyedévben 2500 kilakoltatás történt.
Amióta a horvát legfelsőbb bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok ismét reménykednek. A kilakoltatási tilalom felélesztésében, kálváriájuk lezárásában, a kormány józanságában.  
"A kormány számításai szerint az a helyzet, hogy (ha) a hiteleiket visszafizetni nem tudó embereket kiteszik a hitelező pénzintézetek az utcára, majd utána azok munkanélkülivé válnak, egzisztenciájukban süllyedésnek indulnak, családjaik szétesnek, gyermekeikről az államnak kell gondoskodnia, (ez) összességében nagyobb terhet jelent a köznek és az államnak, mint ha kellő időben avatkoznánk közbe. A kormány azt az álláspontot fogja képviselni: a kilakoltatást el nem fogadó jelzálog-hitelezési rendszert teremtsük meg Magyarországon."
A 2010-es választásokat a devizahitelesek terhei megoldásával megnyerő Fidesz elnöke, Orbán Viktor programbeszédéből idéztünk. Elhangzott a Parlamentben, telt padsorok előtt.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:54