Bájosan extravagáns filmélmény A szabadság ötven árnyalata. Továbbmegyek: ez az alkotás a definíciója annak, amit nagyon sok ember vár el egy mozgóképes divatterméktől: ne szóljon semmiről és lazítson el – így ezt az ítésznek is muszáj komolyan venni.
Első körben muszáj egy fenoménről lerántani a leplet: James Foley rendezése még egy dramaturgiai bravúrt is végrehajt, mivel a 105 perces játékidő alatt konkrétan nem történik semmi érdemleges, ennek ellenére nézhető. A trilógia záró epizódja olyan, mint az émelyítő sütemény: behabzsoljuk, aztán hagyjuk magunkat szenvedni.
Jelen esetben az unalomtól. Persze, sosem gondoltam volna, hogy komolyabb elvárásokkal ül le bárki is egy olyan regénytrilógia adaptációjára, melyet az Alkonyat széria ihletett és annak szerzője Blackberry-n pötyögte be az egészet. De jelen esetben a kis képernyő minden bizonnyal determinálta a cselekményszövést, E.L. James mindig az adott szituációra koncentrált. És valahogy mindig a dugással – direkt használom ezt a szót, szeretkezésről itt szó nincs – oldja meg a nemlétező konfliktusokat. Míg az első részben, Christian Grey afféle deviáns volt, aki figyelmeztette a diáklányka-szerű Anastasia Steele-t, hogy ő bizony „csak baszik, méghozzá durván”, most a lezárásban már csak egy emocionálisan korlátolt férj, aki attól retteg, hogy kevesebb lesz a szex, ha mondjuk az asszony teherbe esik. Christian Grey a filmtörténet legsilányabb férfi karaktere, akinek az érzelmi intelligenciája konvergál a nullához. Ám a szenvedély még a durvának szánt szexjelenetekből is hiányzik, olyannyira SZÜRKÉK, hogy az ingerszegénység tünetei jelentkeznek rajtunk. Erotika nélkül még az amúgy szép emberi testek sem stimulálják a nézőt.
Anastasia Steele (Dakota Johnson) és Christian Grey (Jamie Dornan) között nem érezni a szenvedélyt
Nyilvánvalóan az irodalmi alapanyag kvalitásainak tudható be, hogy a film tulajdonképpen alibijelek füzére. Például az egy kifejezetten feszült szcéna, amikor Christian rátöri Anastasiára az irodája ajtaját, hogy miért nem változtatta már meg az első munkanapján az e-mail címét Steelről Grey-re. Talán, mondanom sem kell, nem derül ki később, mi lesz az e-mail cím sorsa. Vagy például azé a kastélyé, melyet a férfi vesz meg közös otthonnak és hosszasan fecsegnek róla. Totálisan abszurd, hogy a történetmesélő Hollywoodból olyan mozifilm érkezik, mely effektíve sztorimentes. Bár, azt el kell ismerni, hogy van egy olyan három és fél perc, amikor a korábbi részből ismert Jack Hyde bekattan és egy thriller paródia kerekedik ki belőle, de ez már csak szimplán ciki.
De, hogy mondjak valami biztatót: a filmben van egy tízpontos poén. Hogy mi az? Nem fogom elvenni az élményt azoktól, akik úgy döntenek, nincs Valentin nap „árnyalatok” nélkül.
