Antal Attila: Kivételes állapotban

Publikálás dátuma
2018.02.10. 08:40
VIGYÁZNAK RÁNK? - Biztonságunk legfőbb akadálya az állam FOTÓ: TÓTH GERGŐ

A 2017-es év egyik legmeghatározóbb eseménye volt, hogy a 2016-ban az Alaptörvénybe emelt új kivételes állapot, a terrorveszélyhelyzet – bármilyen formális jogi eljárás nélkül – állandó valósággá vált a gyűlöletkampányok segítségével. 2017 decemberének végén még erre a hiszterizált hangulatra is ráerősített a kormányzat: terrorellenes intézkedési tervet kért az óvodáktól és az iskoláktól. Ennek kapcsán már nyíltan beismerték: fel kell készülni egy “esetlegesen bevezetendő különleges jogrendre”. 2018 elején pedig a kormányzat a „Stop Soros” törvénycsomaggal nyíltan állampolgárai ellen fordult. Vagyis az Orbán-rendszer egyre inkább elszakad a jogtól, és az önmaga által gyártott válságokat menedzseli úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben uralkodni akar az életünkön. Ez pedig igen komoly veszélyeket hordoz.

A politika kivételessége

Giorgio Agamben olasz filozófus szerint a kivételes állapot sem a jogrendszeren belül, sem azon kívül nem helyezhető el. Vagyis a fő kérdés, hogy e jognélküliség hogyan ragadható meg a jog eszközeivel. A 20. századi jog- és politikai fejlődés egyik fő vívmánya – a totalitárius diktatúrák tapasztalatai alapján – a politikai hatalomnak „a jog alá vetése”, a politikának a joguralommal való korlátozása. E főáramú gondolkodás mellett mindig létezett egy olyan „szürke zóna” amely a politikát akarja rehabilitálni és a politika alá szeretné a jogot rendelni: ez az áramlat jogi erőre emelné magát a jogrendszer felfüggesztését. Ennek a második világháború óta elnyomott, a populista korszak beköszönte óta azonban igencsak népszerű irányzatnak az egyik legnagyobb óriása Carl Schmitt, aki a Politikai teológia című művében a szuverént akként definiálja, mint aki a rendkívüli helyzet kérdését illetően dönt, vagyis a politikai (telj)hatalom elválaszthatatlan a kivételes helyzetekről való döntés állandó képességétől. Ily módon a kivételes állapot nem bizonyít mást, mint azt, hogy politika a jog feletti uralkodásra született.

A kivételes állapotot nem lehet pusztán a totalitárius rendszerekhez kötni, főként manapság: Agamben úgy véli, hogy a rendkívüli állapot nem más, mint a modern politika normál állapota, s az első világháború utáni időszakot, mint a permanens kivételes állapot korszakát írja le. Agamben rávilágít arra, hogy a modern államok és a modern kormányzatok a biztonságot állítják cselekvéseik középpontjába, s emiatt nem egy-egy társadalmi-politikai jelenség okait, hanem sokkal inkább annak következményeit próbálják meg kezelni – többek között azért, mert a válságkezelés olcsóbb (és politikailag kifizetődőbb), mint az igen gyakran kényelmetlen megelőzés. A modern kormányzás nem az okok, sokkal inkább a „következmények kormányzása”.

2010 óta folyamatosan

Az Orbán-kormányok rendszeresen élnek az Agamben által leírt kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával, ugyanakkor ez igen jelentős veszélyeket hordoz. Bemutatom azokat a legfontosabb csomópontokat, amelyekben leginkább tetten érhető a rendkívüliség; ezek pedig a múlthoz, a joghoz és a politikai ellenfelekhez való viszony.

Az első ilyen a szelektív történelemszemlélet, amellyel tulajdonképpen a Fidesz-kormányzatok felparcellázzák a múltat és a számukra kedvező történelmi periódusokat magukba olvasztják (lásd az Alaptörvény emlékezetpolitikai passzusait) és ami ideológiai és/vagy aktuálpolitikai szempontból ellenségképek gyártására felhasználható, azt egyszerűen kilökik a nemzet történelméből. Ebből pedig egyenesen jelen korszakunk kivételességét, a történelmi sérelem feloldásának reális lehetőségét vezetik le.

Az Orbán-rendszer egyértelmű fordulatot hozott a jogról való gondolkodásban: a joguralom helyett a politika tiszta uralma érvényesül. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy a jogszabály-szerkesztés követelményeit nem tartja be a politika vagy éppen ignorálják a jogi szakértelmet, hanem egyenesen azt, hogy a jogi alrendszert a politikai követelményei szerint működtetik, veszik igénybe foglalják el, uralják („rule by law”). Ez megmutatkozott a rendszert közjogilag megalapozó Alaptörvény pártszövetségégi jellegében, elfogadási eljárásában, abban, hogy a korábbi Alkotmányt semmisnek mondja ki az Alaptörvény.

Ebből a közjogi „kivételességből” vezethető le a bírói rendszer feletti uralkodási szándék: az a politikai frázis, hogy a bírák „kommunisták”, azt jelenti, hogy a kormánypártok nem tűrnek meg semmiféle olyan szakmai-morális logikát, amely felülírhatja a politikai döntés elsődlegességnek rendszerfenntartó aranyszabályát. Ebbe belefér a bírósági ügyek manipulálása és a politikai szempontból kedvezőtlen döntések nyílt bírálata, az ügyészség politikai kézi-vezérlésre kapcsolása. Talán a legextrémebb eset az alkotmányvédelem lerombolása. A jog tehát az Orbán-rendszer számára korántsem „úri huncutság” vagy éppen bürokratikus feleslegesség, hanem politikailag legyőzendő ellenség.

A rendkívüli állapot harmadik – ugyanakkor az eddigieket is meghatározó területe – az ellenségképekben való gondolkodás patológiává való torzultsága. A kormányzat az ellenségképek (a kommunisták és utódjaik, a globális kapitalizmus pénzügyi intézményrendszere, az Európai Unió, a menekültek, a külföldről finanszírozott civil szervezetek, Soros György és nemzetközi intézményrendszere) folyamatos kiépítésével, társadalmi stigmatizációval és bűnbakképzéssel (a hajléktalanok, a társadalmi teljesítményt lerontó és önhibájuk miatt ellehetetlenült szegények), állandó identitáspolitikai küzdelmek előállításával próbálta, próbálja meg szinten tartani saját szavazótáborát és ezzel párhuzamosan politikai és társadalmi karanténban tartani politikai ellenfeleit. Ezen stratégiák kivitelezése nem csak és elsősorban pártpolitikai eszközökkel történik Magyarországon, hanem az egész kormányzati apparátus és a magyar közigazgatás jó része lényegében a kormányzati propaganda szolgálatába állt be.

Ezek a csomópontok egymást erősítik és együtt jelentik a kivételes állapotot komplexumát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az Alaptörvénybe beépített új rendkívüli jogrend-típus, a terrorveszélyhelyzet anélkül „lépett hatályba”, hogy a törvényhozás arról szavazott volna, hiszen a 2015 óta tartó permanens menekültellenes gyűlöletkampány a maga természetességével olvasztotta be előbb a civileket, majd pedig a CEU-ellenes kampánnyal egyesülve Soros Györgyöt is.

A TEK KIVONUL - Mindannyian potenciális terroristává válhatunk a kormány kénye-kedve szerint FOTÓ: NÉPSZAVA

A TEK KIVONUL - Mindannyian potenciális terroristává válhatunk a kormány kénye-kedve szerint FOTÓ: NÉPSZAVA

Az állandósulás veszélye

A permanens rendkívüli állapot egyik kockázata az, hogy az állam folyamatos készenléti állapotban tartásával lényegében elveszítjük annak a lehetőségét, hogy azokról a fontos kérdésekről vitatkozzunk, hogy a terrorizmus és egyéb veszélyek állandó jelenléte miatt hogyan kell átalakítani életünket, és hogy hogyan kell átértékelni a modern állam működését. Az, hogy agambeni terminológiában – az aktuális politikai szándékok szerint – mindannyian potenciális terroristává válhatunk a kormányzat kénye-kedve szerint, lényegében a bizonytalanság és a félelem olyan légkörét eredményezte, amely mára szinte végérvényesen rátelepedett közviszonyainkra, s gondolkodás nélkül feláldozunk egyre többet és többet önnön szabadságunkból a biztonsági paradigma mentén és közben nem vesszük észre, hogy igen sokszor az az állam jelenti a biztonságunk legnagyobb akadályát, amely a biztonság ígéretével kampányol.

A kormányzatok által alkalmazott permanens kivételes állapot lényegében a társadalom és az individuumok demokratikus immunrendszerét károsítja és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust, s ezt a kormányzatok maximálisan ki is használják: a biztonság ígérete olyan politikai hívószóvá vált, amelynek égisze alatt olyan szabadságkorlátozó mechanizmusokat is be lehet vezetni, amely nem a társadalom létbiztonságát, hanem a kormányzat politikai biztonságát szolgálja. Ezért lenne fontos egy olyan társadalmi diskurzus, amelynek során élesen el lehet választani azt, hogy mi szükséges a társadalmi biztonsághoz és melyik az az intézkedés, amely csak látszólag szolgálja ezt a biztonságot, s valójában már a kormányzati önkény eszköze.

* * *

Mindezek alapján talán joggal merülhet fel bennünk, hogy mi van, ha a 21. század hibrid/félautoriter berendezkedéseinek formájában tér vissza valami abból a szörnyűségből, amelyet a 20. század totalitárius rendszerei sajátosságának tulajdonítottunk? Vajon legitimálja-e a kizsákmányolást, a jogtalanságot, a hatalommal való visszaélést, ha azokat a kivételes állapotokat előállító nem-demokráciák és nem-diktatúrák követik el?

Szerző

Bihari Tamás: Ködvágó skárpi, trapézgatya

Publikálás dátuma
2018.02.10. 08:15

- Hallottad, hogy a Béla meghalt?

- Jesszusom! Miben halt meg?

- Az orkánjában!

- Höhöhöhö !

Röhögtünk önfeledten a gyermeteg pesti blődlin. Persze mi máson mulathattunk volna, hiszen gyerekek voltunk még a 60-as évek elején, amikor az orkánkabát, a nyugat ikonikus jelképe volt a sláger, a vágyott ruhadarab. A kor ismert sportolói sok egyéb mellett nyugati versenyekről hazatérve orkánkabáttal is kitömték a bőröndjeiket. Velük az egyenruhájuk színe miatt csak spenóthuszárnak becézett vámosok is sokkal elnézőbbek voltak, mint a mezei polgárokkal.

Mai szemmel persze a barna, sötétkék vagy fekete műanyag esőkabát nagyjából az egyszer használatos, eldobható kategóriába tartozik. De akkor! A szabad világ üzenetét, a modernséget, a nemzetközi divatot hirdette a lóden és a viharkabát alig enyhülő közegében. Aki valahogy kijutott Bécsbe, igyekezett minél több orkánt hazacsempészni, mert akár 400 forintért is el lehetett adni. Nagyapám Lőrinciben havi 240 forint havi nyugdíjat kapott akkor. És nem az övé számított a legrosszabbnak a faluban.

Nekem óriási szerencsém volt, mert - ma már nem emlékszem, hogy rokon, ismerős, vagy egyszeri kétkezi csempész révén, de - kaptam egy gyermek orkánkabátot. Le sem lehetett rólam vakarni. Ha tehettem volna, abban is alszom.

Majd ahogy jött, oly gyorsan el is múlt az orkán-őrület, mint az influenzajárvány. Fogalmam sincs, hová lett a hőn áhított ruhadarab. Bezzeg a hűtlenül elhagyott gyermek viharkabát minden költözés dacára, több mint félévszázada kísér és csak a kapucniját fújta el a történelem szele. Az erős vászonkabát ott lóg a szekrényben, Ági gondos keze nejlon védőhuzatot is tett rá. Az évtizedek alatt annyira megkeményedett az anyaga, hogy ma már az én gyermekkori viharkabátom tényleg megáll a „saját lábán”.

Az első amerikai filmek, a 68-as nyugat-európai diáklázadások, a tengeren túli hippi mozgalom elhozta a farmer minden akadályt ledöntő rohamát a legvidámabb barakkba is. Akkor még senki sem hívta "dzsínsz"-nek a 19. század második felében még egyszerű bányász munkaruhaként kezdő kultikus ruhadarabot. Igazából James Dean hozta divatba, talán az 1955-ös Haragban a világgal című filmjében. Magyarországon legföljebb IKKA-csomagból lehetett hozzájutni a Levi’s, Wrangler, Mustang, vagy Lee, esetleg Lee Cooper farmerhez. Illet ismerni a különféle márkák zsebre varrott mintáit is. Dzsekiről nem is álmodhattunk, az ritka volt, mint a fehér holló. Egy teljes farmeröltöny maga volt a hódítás csúcsa.

A Mama az első hullámmal szerzett nekem egy valódi Levi’s-t 68-ban kemény 800 forintért. Természetesen előírásosan beleültem a fürdőkádba, mert köztudott volt, hogy akkor kimegy belőle a felesleges indigó, és nem fog megtörni sem az anyag. Később a Balatonba is a farmeromban mentem be. És pont akkortájt, 15 évesen jött el az első szerelmek ideje. Tudtam, hogy nagyon menő vagyok hegyes orrú ködvágó skárpimmal, melynek kissé magasított sarka valamicskét korrigált 171 centis termetemen. De ha ez sem lett volna elég, a vörös nejloning már tényleg hódító külsőt kölcsönzött. Persze villamoson, vonaton igyekeztem mindig hanyagul úgy állni, hogy a farmer márkajelző címkéje jól látható legyen.

A 70-es évekre a hatalom is belátta, hogy mit sem tehet az ideológiai fellazításban meghatározó szerepet játszó szabászati termék ellen és Trapper farmer néven piacra dobta az első szocialista blue jeanst. Itthon ugyan csak azok hordták, akiknek nem tellett igazi márkás darabra, de kiváló „kemény valutának” számított a nagy Szovjetunióban. Később, a 80-as években már Magyarországon is gyártották a Levi’s-t.

A farmer hétköznapi viseletté válásával utat engedett a trapézgatyáknak is. Mai eszemmel már csak nosztalgikusan mosolygok akkori önmagamon és kortársaimon, ahogy összemértük, kinek szélesebb a nadrágszára. A 30-40 centi az alsó határ volt, de a hosszra is ügyelni kellett, hogy bumfordi, vastag talpú cipő orrára bukjon a nadrág. Hozzá kerek nyakú, rövid ujjú pulóver, vagy apró virágmintás ing dukált.

Egyszer elszakadt a cipőfűzöm, s Picivel, kiskamaszkori barátommal, ki máig az maradt, csak egy óceán választ el minket egymástól, kitaláltuk, hogy egy piros meg egy kék szalaggal helyettesítjük cipőfűzőnket. Így mentünk az Ifiparkba és ezután életemben először és utoljára, lokális divatdiktátorként hamarosan másokon is viszontláttam találmányunkat. Azután persze ez is elmúlt és nem lettem sem Versace, sem Gucci, sem Yves Saint-Laurent.

Ebből is kinőve, a magyar értelmiség korabeli egyenruháját öltöttem magamra: bőr oldaltáska, magas szárú fűzős Alföldi cipő, gondosan cipőbe tűrt farmerral. Nyáron ugyanez, csak bőrpapucs kivitelben és gatyabetűrés nélkül. Az egyénieskedők a Magyar Néphadseregnél rendszeresített gázálarc-táskát, vagyis szimatszatyrot aggatták a vállukra. Bár az is igaz, hogy akkortájt még a tartalom is számított és illett bizonyos könyveket olvasni, filmeket megnézni és arról kocsmák mélyén társalogni.

Házibuliba, ha nagyon különös és elvarázsolt hangulatban voltam, vagy a papa orvosi táskájában, vagy gyermekkori hegedűm tokjában vittem az Éva vermutot, vagy a fekete címkés cserkópálinkát. Esetleg a literes fémkupakos Zöldszilvánit. Azután már csak a szellemes szöveget kellett valahogy összelapátolni. Ez volt a nehezebb.

Mára csak az emlékek maradtak, meg a leküzdhetetlen undor a cseresznyepálinkának még a szagától is.

Szerző

Bihari Tamás: Ködvágó skárpi, trapézgatya

Publikálás dátuma
2018.02.10. 08:15

- Hallottad, hogy a Béla meghalt?

- Jesszusom! Miben halt meg?

- Az orkánjában!

- Höhöhöhö !

Röhögtünk önfeledten a gyermeteg pesti blődlin. Persze mi máson mulathattunk volna, hiszen gyerekek voltunk még a 60-as évek elején, amikor az orkánkabát, a nyugat ikonikus jelképe volt a sláger, a vágyott ruhadarab. A kor ismert sportolói sok egyéb mellett nyugati versenyekről hazatérve orkánkabáttal is kitömték a bőröndjeiket. Velük az egyenruhájuk színe miatt csak spenóthuszárnak becézett vámosok is sokkal elnézőbbek voltak, mint a mezei polgárokkal.

Mai szemmel persze a barna, sötétkék vagy fekete műanyag esőkabát nagyjából az egyszer használatos, eldobható kategóriába tartozik. De akkor! A szabad világ üzenetét, a modernséget, a nemzetközi divatot hirdette a lóden és a viharkabát alig enyhülő közegében. Aki valahogy kijutott Bécsbe, igyekezett minél több orkánt hazacsempészni, mert akár 400 forintért is el lehetett adni. Nagyapám Lőrinciben havi 240 forint havi nyugdíjat kapott akkor. És nem az övé számított a legrosszabbnak a faluban.

Nekem óriási szerencsém volt, mert - ma már nem emlékszem, hogy rokon, ismerős, vagy egyszeri kétkezi csempész révén, de - kaptam egy gyermek orkánkabátot. Le sem lehetett rólam vakarni. Ha tehettem volna, abban is alszom.

Majd ahogy jött, oly gyorsan el is múlt az orkán-őrület, mint az influenzajárvány. Fogalmam sincs, hová lett a hőn áhított ruhadarab. Bezzeg a hűtlenül elhagyott gyermek viharkabát minden költözés dacára, több mint félévszázada kísér és csak a kapucniját fújta el a történelem szele. Az erős vászonkabát ott lóg a szekrényben, Ági gondos keze nejlon védőhuzatot is tett rá. Az évtizedek alatt annyira megkeményedett az anyaga, hogy ma már az én gyermekkori viharkabátom tényleg megáll a „saját lábán”.

Az első amerikai filmek, a 68-as nyugat-európai diáklázadások, a tengeren túli hippi mozgalom elhozta a farmer minden akadályt ledöntő rohamát a legvidámabb barakkba is. Akkor még senki sem hívta "dzsínsz"-nek a 19. század második felében még egyszerű bányász munkaruhaként kezdő kultikus ruhadarabot. Igazából James Dean hozta divatba, talán az 1955-ös Haragban a világgal című filmjében. Magyarországon legföljebb IKKA-csomagból lehetett hozzájutni a Levi’s, Wrangler, Mustang, vagy Lee, esetleg Lee Cooper farmerhez. Illet ismerni a különféle márkák zsebre varrott mintáit is. Dzsekiről nem is álmodhattunk, az ritka volt, mint a fehér holló. Egy teljes farmeröltöny maga volt a hódítás csúcsa.

A Mama az első hullámmal szerzett nekem egy valódi Levi’s-t 68-ban kemény 800 forintért. Természetesen előírásosan beleültem a fürdőkádba, mert köztudott volt, hogy akkor kimegy belőle a felesleges indigó, és nem fog megtörni sem az anyag. Később a Balatonba is a farmeromban mentem be. És pont akkortájt, 15 évesen jött el az első szerelmek ideje. Tudtam, hogy nagyon menő vagyok hegyes orrú ködvágó skárpimmal, melynek kissé magasított sarka valamicskét korrigált 171 centis termetemen. De ha ez sem lett volna elég, a vörös nejloning már tényleg hódító külsőt kölcsönzött. Persze villamoson, vonaton igyekeztem mindig hanyagul úgy állni, hogy a farmer márkajelző címkéje jól látható legyen.

A 70-es évekre a hatalom is belátta, hogy mit sem tehet az ideológiai fellazításban meghatározó szerepet játszó szabászati termék ellen és Trapper farmer néven piacra dobta az első szocialista blue jeanst. Itthon ugyan csak azok hordták, akiknek nem tellett igazi márkás darabra, de kiváló „kemény valutának” számított a nagy Szovjetunióban. Később, a 80-as években már Magyarországon is gyártották a Levi’s-t.

A farmer hétköznapi viseletté válásával utat engedett a trapézgatyáknak is. Mai eszemmel már csak nosztalgikusan mosolygok akkori önmagamon és kortársaimon, ahogy összemértük, kinek szélesebb a nadrágszára. A 30-40 centi az alsó határ volt, de a hosszra is ügyelni kellett, hogy bumfordi, vastag talpú cipő orrára bukjon a nadrág. Hozzá kerek nyakú, rövid ujjú pulóver, vagy apró virágmintás ing dukált.

Egyszer elszakadt a cipőfűzöm, s Picivel, kiskamaszkori barátommal, ki máig az maradt, csak egy óceán választ el minket egymástól, kitaláltuk, hogy egy piros meg egy kék szalaggal helyettesítjük cipőfűzőnket. Így mentünk az Ifiparkba és ezután életemben először és utoljára, lokális divatdiktátorként hamarosan másokon is viszontláttam találmányunkat. Azután persze ez is elmúlt és nem lettem sem Versace, sem Gucci, sem Yves Saint-Laurent.

Ebből is kinőve, a magyar értelmiség korabeli egyenruháját öltöttem magamra: bőr oldaltáska, magas szárú fűzős Alföldi cipő, gondosan cipőbe tűrt farmerral. Nyáron ugyanez, csak bőrpapucs kivitelben és gatyabetűrés nélkül. Az egyénieskedők a Magyar Néphadseregnél rendszeresített gázálarc-táskát, vagyis szimatszatyrot aggatták a vállukra. Bár az is igaz, hogy akkortájt még a tartalom is számított és illett bizonyos könyveket olvasni, filmeket megnézni és arról kocsmák mélyén társalogni.

Házibuliba, ha nagyon különös és elvarázsolt hangulatban voltam, vagy a papa orvosi táskájában, vagy gyermekkori hegedűm tokjában vittem az Éva vermutot, vagy a fekete címkés cserkópálinkát. Esetleg a literes fémkupakos Zöldszilvánit. Azután már csak a szellemes szöveget kellett valahogy összelapátolni. Ez volt a nehezebb.

Mára csak az emlékek maradtak, meg a leküzdhetetlen undor a cseresznyepálinkának még a szagától is.

Szerző