Csókás Máté: Útmutató vagy útvesztő?

Publikálás dátuma
2018.02.10 08:35
Fotó: Népszava
Fotó: /

(Bartus Tamás – Soós Eszter Petronella: A mégiscsak szociáldemokrata. Tanulmányok Fejtő Ferencről. Budapest, Kossuth Kiadó, 2017. 173. o.)

A közelmúltban Bartus Tamás és Soós Eszter Petronella tollából egy kecses kis könyvecske jelent meg, amelyben Fejtő Ferenc életművét próbálják patikamérlegre tenni, elkerülve egyoldalú magasztalását vagy elutasítását. Az olvasó ezen figyelmeztető útjelző birtokában futhat neki a könyvnek, amely bár nem ígér többet, mint az alcím - Tanulmányok Fejtő Ferencről –, de az életmű egy-egy szeletéről, problematikájáról és egy-egy kevésbé ismert epizódjáról kaphatunk érdekes képet.

Fejtő Ferenc (1909-2008) baloldali gondolkodó halála óta lassan 10 év telt el, a szerzők éppen ezért elérkezettnek látták az időt az életmű értékelésére. Ez nem kis feladat, annak tudatában, hogy legalább 70 esztendőt ölel fel, a XX. század minden fordulatával és keserű tapasztalatával egyetemben. Ez a tény nemcsak a feldolgozásra, de a befogadásra is súlyos teherként nehezedik. Ugyanakkor, ahogy a szerzők fogalmaznak: „volt és van is valami izgalmas az emberben, akit a kommunisták fasisztáznak, a fasiszták kommunistáznak” (28. o.)

Fejtő mozgalmas és hosszú életében maga is változott, sőt az önkorrekció és a vita lényeges eleme volt, bár a baloldali keretből – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – sohasem lépett ki. Kétségtelen az Érzelmes utazás szerzője más árnyalatot mutat, mint A népi demokráciák történetét megfogalmazó vagy akár a Történelmi lecke Orbán Viktornak című írás Fejtője. A szerzőpáros ezért is szakaszolta az életművet az alábbiak alapján:

1. Korai szakasz, (1931-1949). Ebben az időszakban Fejtő egy rövid kommunista epizódot eltekintve megtér a szociáldemokráciához, szerzőként és szerkesztőként egyaránt jelentős tevékenységet fejt ki, amiből kiemelkedik a Szép Szó szerkesztése és József Attilával való szoros barátsága. Az életműnek ez az „irodalomtörténeti” korszaka a ’80-as évek óta alaposan feltárt, Agárdi Péternek köszönhetően egy máig érvényes önálló monográfia áll rendelkezésünkre a témára vonatkozóan, ezért erről kevés szó esik a jelen kötetben.

2. A végleges emigráció időszaka (1949-1989). Egy előzetes megjegyzés: Bár Fejtő már 1938-ban kénytelen volt elhagyni Magyarországot, de a magyar közélettel való kapcsolata erős és stabil maradt, amíg ezt a sajtóviszonyok megengedték. A második világháború időszaka számára is a kényszerű hallgatás éveit jelentette, de azt követően szerzőként és szerkesztőként ugyanolyan energiával vetette bele magát a magyarr közéletbe. Az igazi törést a Rajk-per hozta, amikor is a franciaországi magyar nagykövetség sajtófőnöki tisztségéről nem egyszerűen lemondott, de hivatalosan is menedékjogot kért. Fejtő ekkor lett a Nyugaton ismert és elismert Kelet-Európa szakértő, lényeges munkái is főleg francia és olasz nyelven jelentek meg. Ebből a korszakból néhány írását megismerhette már a magyar olvasó is, köszönhetően a rendszerváltás után megindult újrafelfedezési és fordítási hullámnak, ugyanakkor a szerzőpárossal egyetértve, e sorok szerzője szerint is lenne még bőven teendő. A könyv egyik érdeme, hogy megismertet bennünket a Franciaországban élő Fejtő szellemi útjával, aki De Gaulle tábornok kritikus csodálójaként, a baloldali gaulleizmustól fokozatosan jutott el Mitterrandig.

3. A „hazatérés” időszaka (1989-2008). Indokolt az idézőjel, mivel Fejtő Párizsban maradt, nem költözött haza, de sokat utazott Magyarországra és a nyarakat rendszerint itthon töltötte. Tehát formálisan helyesebb lenne kétlakiságról beszélnünk. A hazatérés azonban indokolt abból a szempontból, hogy az életmű teljes (újra)felfedezése, a nagyszámú könyvkiadások, fordítások és újrakiadások mind a rendszerváltás utáni időszakra tehetők igazán. Fejtő azonban nemcsak a „nagy idők nagy tanúja” és a „baloldal nesztora” szerepét játszotta, hanem elég markáns és kritikus véleményt fogalmazott ebben az időszakban a 3. köztársaság állapotairól, egészen 2008-ban bekövetkezett haláig.

4. „Ami azután következett”. A szerzőpáros az életmű befogadásának, a kritikai recepció korszakának nevezi ezt a máig tartó, így a jövőbe nyitott időszakot. Fejtő életművének feldolgozása a már említett Agárdi-kötettel indult meg ténylegesen 1982-ben, s ha az azóta eltelt időszakot nézzük, akkor inkább a baráti hangú visszaemlékezések, a tanúk, mintsem a tények domináltak – erre legjobb példa a Hommage á Fejtő Ferenc címmel megjelent 1999-es kötet. A szóban forgó és előttünk fekvő könyv éppen ezért az objektivitás irányában tett lépésnek is tekinthető.

Baloldali alapállás

E kronológiai kitérő után a szerzők leginkább Fejtő kiadatlan háborús naplóinak szentelik magukat, amiből az olvasó egy alapos, inkább eszmetörténeti, mintsem időrendi betekintést kaphat Fejtőről. Azzal persze lehetne vitázni, hogy a szerzők mennyire és miben voltak szemérmesek, amikor hősük egzisztenciális válságáról, házassági mélypontjáról inkább fél- vagy negyedszavakban szóltak, illetve Fejtő szépirodalmi terveit mai szemmel ítélték el vagy meg. Mindenesetre úgy vélem, az esszé- és közíró Fejtő stílusa igazán irodalmi, így nem veszítettünk túl sokat azzal, hogy az irodalomtól végleg az elemzés felé fordult.

A háborús naplók jövőbeli feldolgozásával és kiadásával megismerhetnénk egy magyar emigráns tehetetlenség-érzését, egzisztenciális vívódását, eszmei útját és kapcsolatrendszerét. Röviden, egy mélyen emberi, az Érzelmes utazásban megjelenő, sötétebb tónusú Fejtő tárulna elénk újra. Nem beszélve arról, hogy a történeti kutatás szempontjából érdemes lenne összevetni a Horthy-Magyarországot és a Vichy-Franciaországot is.

A szerzőpáros megemlít néhány szempontot, amely a Fejtő-életmű befogadását megnehezíti vagy éppen megterheli; ilyennek ítélik a korunkban gyengélkedő baloldali alapállást. Úgy véljük, ezzel nincs semmi baj, egy politikailag elkötelezett és könnyen vitatkozó embernél ez inkább előny, mintsem hátrány, legfeljebb tévedései vagy éppen kritikus meglátásai tanulsággal szolgálnak a jelenre és a jövőre nézve. Így nem tartom olyan kardinálisnak kérdésnek Fejtő állítólagos párttagságait – a tagságnál sokkal fontosabb, hogy mikor, mit és hova írt. Márpedig, hogy 1948-ig, a folyóirat megszűnéségig a magyar szociáldemokrácia hivatalos elméleti lapjába, a Szocializmusba írt – méghozzá komoly lélegzetvételű elemzéseket –, lényegesebb, mint a párttagság megléte vagy nem-megléte.

A Szocializmus utolsó megjelent számában egy ma is érdekes, bár kevésbé idézett Fejtő írás található, amit a Kommunista Kiáltvány 100. évfordulója alkalmából vetett papírra. Ebben a következőket írta: „Marxtól nem hitigazságokat örököltünk, hanem módszert és irányt” és rögtön siet leszögezni, hogy Marx és Engels munkáját nem lehet szent szövegként kegyelettel megközelíteni, azt kell megvizsgálni és elsajátítani belőle, ami máig érvényessé teszi. Pont a kiáltványból vezeti le, hogy a politikai-gazdasági fejlődés bizonyos lépcsőfokait nem lehet egyszerűen átugrani. Ezt voltaképpen a ma is érvényes szocdem alapállásnak kéne tekintetünk.

Zsidó és keresztény

Ugyanilyen szempont az életmű megterhelt befogadása során Fejtő sajátos vallásossága, felvállalt, de problematikus keresztény-zsidó önképe, amit négy nagyobb lélegzetvételű munkájában járt körül. A Heine-tanulmány inkább egy, önmaga számára (is) írott történelmi példa- és előkép, amiben számára is tisztázódott az esszéista arcél az irodalmi kísérletezővel szemben.

Fejtő számára a vallásosság mindig is hangsúlyos volt, így a katolikus hitre való áttérés sem érdekből, hanem belső meggyőződésből eredt. Kissé érdekes, de pont ez a perlekedő hit vitte ezt követően a kommunista radikalizmushoz, mondván „nem lehet olyan egyházzal azonosulni, ami közömbös a szegények iránt” (102. o.), hogy aztán megállapodjon a „permanens reformizmusnál”. Ezért, amikor önnön zsidóságáról, katolikusságáról és a vallásosságról ír, akkor akarva-akaratlanul a (messianisztikus) kommunistákkal perel.

A Magyarság, zsidóság címmel írott művét - a szerzőkkel együtt magunk is úgy hisszük - jobban fel kellene fedezni, mert érdekes kérdést boncolgat a hazai zsidóság történelmi útjának ismertetésén túl. Jelesül: hogyan viszonyulhat egy zsidó a holokauszt tudatában önnön zsidóságához. A kommunista válasz ebből a szempontból kecsegtetően hatott: a kiválasztottság-tudatot nem a közös üldöztetés, hanem az élcsapat-logika váltotta fel. A másik válasz a jelenleg reneszánszát élő disszimilációs tendencia, amit fogyatkozó hazánkra és a felvilágosodásra nézve egyaránt tragédiaként kell értékelnünk. A harmadik választ hivatalosan meghaladta az idő, ez az „elfelejtés”, a „túl vagyunk” rajta álláspont, amit a ’60-as években olyan nagyszerű filmek örökítettek meg, mint Fábri Zolltán Utószezonja vagy Sidney Lumet-től A zálogos.

Fejtő válasza azonban teljesen eltérő és unikális, mivel ő a zsidóságot amolyan megőrzendő „kulturális örökségként” fogja fel (121. o.), amit A zsidó és az Úristen, valamint az Isten, ember, ördög című műveiben tárgyalt részletesebben. Itt a szerzőpáros siet leszögezni, hogy Fejtő szövegeit szerzőjük teológiai hiányosságai miatt érdemes úgy olvasni, mint egy Bibliát olvasó ember töprengéseit (127. o.). A fentiek alapján nem véletlen, hogy Fejtő Ferenc temetésén egy katolikus pap, egy zsidó rabbi és egy evangélikus lelkész is jelen volt.

Magyar belpolitika

Végezetül, ennél is érdekesebb, hogy a rendszerváltás után jó ideig a jelenlegi miniszterelnökkel szimpatizál. Ez lassan megszűnik, majd annál erőteljesebb bírálatba fordul át, e folyamat kicsúcs,osodása a már hivatkozott Történelmi lecke Orbán Viktornak című írás. A szerzők, úgy érzem kissé túl sokat foglalkoztak a Szentesi Zöldi-afférral és kevesebbet a Schöpflin-vitával. Amennyiben azonban az volt a céljuk, hogy bemutassák a jobboldal vitastílusát és munkamódszerét, akkor kétségtelen megérte a kitérő.

A balliberális pártokkal való viszonya kapcsán inkább egy érdekes anekdotafüzért kapunk, mintsem elemzést, bár a szerzők igyekeztek főleg a ’90-es évek elejét jól megvilágítani, hogyan változott át Fejtő SZDSZ-szimpátiája MSZP-közelivé. Bár a szerzőpáros siet leszögezni, az idős Fejtő Horn Gyulában minden tisztelete mellett egy ravasz posztkommunistát látott, mint ahogy az MSZP-t is inkább volt állampárti képződménynek, semmit megújult szocdem pártnak tartotta. Ebben, őszintén megvallva, igaza volt. Igaza volt abban is, hogy a jobb napokat látott pártba olyan embereknek kellett volna bekerülniük a ’90-es években és az ezredforduló környékén, akiknek legalább halvány fogalmuk van arról, mit is jelent a szocializmus, mint olyan.

A tárgyalt fejezet kétségtelenül legérdekesebb pontja a Gyurcsány-kérdés. Gyurcsány az ezredfordulón személyes karizmájával elvarázsolta és szirénhangjával elcsábította a baloldalt, úgy tűnt, hogy ő lesz az az ember, aki fogában tartva átviszi a baloldalt a túlsó partra. 2006 tavaszán ez még így látszott. 2006 őszén mindenkit hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy Fejtő szavaival élve egy „dilettánsban” (158. o.) bízott a baloldal és az ország. Ezt Fejtő maga is belátta-beismerte.

A kötet 7 tanulmányt tartalmaz, de az írások nagy része a korábban egy-egy alkalomra készült előadás vagy cikk kibővített változata, ezért elkerülhetetlen, hogy esetenként többször ismétlésekbe botlik az ember, amit a hullámzó stílus és a szövegben maradt nyelvi, szerkesztési és formázási hibák megnehezítenek.

Összességében elmondható, hogy a könyv alapján egy árnyalt Fejtő-képet kapunk. Ha az egyre jobbra sodródó világban politikai tisztánlátását vesszük alapul, úgy "út-vesztőnek" kell tekintetünk; ellenben, ha humanista és baloldali alapállását nézzük, úgy Fejtő Ferenc közelebbi és távolodó múltunk egyik "út-mutatójaként" értékelendő.

Szerző
2018.02.10 08:35

Körmenet, kenyér, légi parádé - avagy Istvánnak nem tett jót Mária

Publikálás dátuma
2018.08.20 09:03
Kenyérünnep 1950-ben, Rákospalotán
Fotó: Fortepan/ Várkonyi Ádám
Mit is ünneplünk augusztus 20-án? A rövid válasz: mikor mit. A katolikus szent napjából már régóta megpróbáltak nemzeti ünnepet faragni, de mindig hozzá kellett adni valami mást is. Így aztán mára teljesen eklektikus lett az egész.
„Ennek az országnak a szerencsétlensége az t. i., hogy ezen ország lakosai nem képesek egy napot, egy olyan napot kiválasztani, a melyen szívük együtt doboghasson” – kesergett a legendás magyar széthúzás felett 1902-ben az Országgyűlésben Benedek János, függetlenségpárti képviselő. Bánatának oka az volt, hogy Magyarországon nem volt nemzeti ünnep. Egy bő évtizeddel korábban, 1891-ben már a Ház elé került gróf Andrássy Tivadar törvényjavaslata „az ipari munkának vasárnapi szüneteléséről”, amely előírta volna, hogy „Szent István király napján, mint nemzeti ünnepen” is munkaszünetet kell tartani, de ezt végül nem fogadták el, mert augusztus 20. túlságosan is egyházi, ráadásul katolikus ünnepnek tűnt. Hiába érveltek sokan, köztük a református Tisza Kálmán is a nemzeti ünnep szükségessége mellett, nem jártak sikerrel.
A hivatalos, állami ünnep iránti igény érthető volt, de egy nyelvi, vallási és politikai értelemben megosztott országban nem volt egyszerű mindenkinek tetsző napot találni. Az I. világháború és Trianon után némileg könnyebbé vált kijelölni a nemzeti ünnepet, de először, 1927-től a korábban elhanyagolt március 15. lett hivatalos ünnepnap. Persze új értelmet nyert Szent István király napja is, hiszen kiválóan egybecsengett „Szent István birodalmával”, vagyis a teljes revízióval. Jellemző, hogy 1928. augusztus 20-án avatták fel a Szabadság téren az úgynevezett ereklyés országzászlót, a revíziós rendezvények már-már szakrális helyszínét. De ekkor sem volt még egyértelmű, mit ünnepelne az állam, hiszen csak 1938-ban, az államalapító halálának 900. évfordulóján alkottak törvényt „Szent István király dicső emlékének megörökítéséről”, és nyilvánították nemzeti ünneppé augusztus 20-át. Ebben az évben terjesztették ki a Szent Jobb körmenetet, és hordozták körbe az országon az ereklyét.
Augusztus 20-át régóta jellemzi valami furcsa eklekticizmus, ami abból fakad, hogy a katolikus ünnep mellé igyekeztek bezsúfolni valami mást, valami nemzetit is. Így került a képbe az aratás és a kenyér. Eredetileg Szent Istvánnak semmi köze nem volt az új kenyérhez, az aratás végét Péter-Pál napján, június 29-én ünnepelték, esetleg július 15-én. Először 1927-ben kapcsolták össze a két ünnepet: Mayer János földművelésügyi miniszter a Szent Jobb körmenet után népviseletbe öltözött földműveseket vonultatott fel a Várban. Később, az 1930-as években a Paulini Béla újságíró által életre hívott Gyöngyösbokréta mozgalom rendezett operett-aratóünnepeket e napon, amelyeknek nem sok közük volt a valódi népi kultúrához.
E mesterségesen teremtett hagyomány túlélte a háborút: 1945. augusztus 20-án, Rákospalotán már új kenyér ünnepet rendezett a kommunista vezetés. A kisgazdákkal konkuráló kommunistáknak fontos volt újraértelmezni  a napot, így született meg az az ideológiai katyvasz, amelyben egyszerre ünnepelték az új kenyeret, vagyis a parasztság munkáját, és "Szent Istvánt, az országalapító forradalmárt". A Szent Jobb körmenetet ugyan 1948-ben betiltották, de az augusztus 20-i ünnep megmaradt: 1949-ben erre a napra időzítették a sztálinista alkotmány elfogadását, majd a Népköztársaság napjává nyilvánították. 1951-ben Nagy Imre már mint az alkotmány ünnepét és „a terménybeadási kötelezettség teljesítésének első határidejét” köszöntötte. A Népköztársaság napja egészen 1989-ig fennmaradt, díszletként megjelent a kenyér is, igaz, a Kádár-korban ez háttérbe szorult, hangsúlyosabb lett a budapesti vízi- és légi parádé, illetve a tűzijáték.
A rendszerváltás után hasonló problémával szembesült a politika, mint száz évvel korábban: kellene egy mindenkinek megfelelő és elég kifejező állami ünnep. 1991-ben az Antall-kormány három dátumot terjesztette a parlament elé: március 15-ét, augusztus 20-át és október 23-át, jelezve, hogy a háromból egyet ki kíván emelni, mint állami ünnepet. A kormánypártok augusztus 20. mellett érveltek, mondván: ez fejezi ki ezeréves történelmünket, a keresztény ország eszméjét. Az akkor még liberális Fidesz nevében felszólaló Németh Zsoltnak hasonló ellenvetései voltak, mint a száz évvel korábbi ellenzéknek: "az egyházi és állami ünnepek összemosása nem szerencsés". Azóta az ünnep külsőségei ismét egy sajátos keveréket alkotnak, valójában az elmúlt évszázad elemeiből állnak össze: van körmenet, vissza-visszatér valamilyen formában a légi parádé, és az új kenyér is előkerül, most épp a "magyarok kenyere" formájában.

Mikor van Szent István napja?

Ma természetesnek tűnik, hogy augusztus 20. Szent István és az államalapítás ünnepe, ez azonban nem mindig volt így és ma sincs így mindenhol. A katolikus naptárban – Magyarországon kívül – augusztus 16. Szent István napja, amit elhalványít a 15-én ünnepelt Nagyboldogasszony, azaz Mária mennybemenetelének napja. Valójában az egész ünnep innen származik, hiszen már István idején e napon tartották a törvénylátó napot Székesfehérváron, s a hagyomány szerint ezen a napon halt meg a király. Az ünnepnap 1083-ban, István szentté avatásakor került augusztus 20-ra, kissé eltávolítva a Nagyboldogasszonytól, és a középkorban végig meg is maradt a jelentősége (II. András az Aranybullában kötelezte magát, hogy mindig törvényt ül ezen a napon). 1686-ban, Buda visszafoglalása után XI. Ince pápa átírta a naptárat, és a győzelem napját, szeptember 2-át tette meg Szent István ünnepének. Ez 1771-ig maradt így, mikor XIV. Benedek pápa csökkentette az ünnepek számát, és kihúzta a naptárból Szent István napját. Mária Terézia azonban ismét ünneppé tette augusztus 20-át és ő hozatta a királyi ereklyét, a Szent Jobbot Raguzából (Dubrovnik) Budára. Az ereklye körbehordozása – még csak a Várban – 1818-tól vált szokássá.

2018.08.20 09:03
Frissítve: 2018.08.20 09:05

Prága és az emberarcú szocializmus

Publikálás dátuma
2018.08.20 07:00

Fotó: AFP/Sputnik/ Yuryi Abramochkin
Sokan leírták már, sem emberarcú kapitalizmus, sem emberarcú szocializmus nem létezik. Ami a kapitalizmust illeti a ma létező skandináv modell jóléti államai tagadják ezt. Az a csehszlovák kísérlet pedig, amely – elsőként – megteremthette volna az emberarcú szocializmus gyakorlatát, 1968 augusztusában elbukott.
"Eljött az idő, hogy Budapest húsboltjaiban húst árultak, és a nagyvilág nem győzött álmélkodni ezen a csodán – és nagyon emlékszem egy augusztusi napra ’68-ból, amikor kétségbeesetten rohangásztam Budapest addigra már befoltozott utcáin, izgatottan várva, hátha a Prágából jött hírek másokat is utcára szólítanak, tömegeket – csendes, üres utcákon tébláboltam késő estig, még a rendőr is csak a kocsmák csendjét őrizte. Még emlékszem jól a későbbi évek keserűségére és szégyenére, amikor a lengyelek ’56-ja oly kevés rokonszenvet szólaltatott meg a húsboltjaira büszke és kényes Magyarországon – pocsék érzés volt”. Csalog Zsolt 1997-ben elhunyt író, szociográfus, szociológus 1986-ban, az 1956 utáni magyar "sanda alkuk és hamis igazodások" tanulságával írta e sorokat.
Ötven éve, hogy 1968. augusztus 20-án a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Magyarország – inváziót indítottak Csehszlovákia ellen, hogy felszámolják az Alexander Dubcek pártfőtitkár nevével fémjelzett prágai tavaszt, az "emberarcú szocializmus" kísérletét.

A valóság lehetőségei

Csalognak igaza is volt meg nem is. Mert voltak a magyar ellenzék sűrűsödését jelző, nemzetközi visszhangot keltő tiltakozások, mint például a filozófusok korculai nyilatkozata. A társadalom csendje viszont nem csak a húsboltok féltésének volt betudható, bár volt ok Prága kapcsán Moszkvától félteni az 1968. január 1-én életbe lépett magyar új gazdasági mechanizmust. Másrészt lefojtva bár, de élt még 1956 magyar tapasztalata. Amit Zdeněk Mlynář, a prágai tavasz egyik vezetőjének emlékei szerint Kádár János, az MSZMP KB első titkára tömör egyszerűséggel kérdezett meg Alexander Dubčektől három nappal a "testvéri segítségnyújtás" előtt, augusztus 17-én Komáromban, miközben a peronon búcsúzkodtak: "Mondja, Önök valóban nem tudják, kivel van dolguk?"
Kádár láthatta a párhuzamot az emberarcú szocializmus kísérlete és a magyar 1956 között. Felismerhette Nagy Imre és Dubček politikai rokonságát, és a testvéri országok kényszerközösségét is. Mint ahogyan láthatta Hruscsov desztalinizációs kísérletének bukását. (Nem véletlenül ragadt bele saját politikai élettapasztalatába, amikor 1985-ben nem ugrott Gorbacsov első szavára. Félt a szovjet nomenklatúrától, amely 1964-ben megpuccsolta a "túlságosan Sztálin-ellenes" Hruscsovot. S bár a leszámolás módszerei enyhültek, jött Leonyid Brezsnyev, a "pangásig" kegyelemből és szükségből uralkodó cár, akinek szürke jelentéktelenségében kiegyezhettek a pártbeli csoportosulások. A pártközeg egyensúlya és célja nem sokat változott: az nem a puha sztálintalanítás, hanem a sztálinizmus puha restaurációja volt.) Ugyancsak Mlynář idézi fel: Brezsnyev 1968 novemberében négyszemközt azt mondta Bohumil Simonnak, aki a CSKP delegációját vezette az októberi forradalom ünnepségein: "Maguk azt hitték, hogy ha a maguk kezében van a hatalom, akkor azt tehetnek, amit akarnak. De ez alapvető hiba! Én sem tehetem azt, amit tenni szeretnék... Mert ha én, akkor (1968 augusztusában – F. R..) a Politikai Bizottságban nem szavaztam volna meg a katonai beavatkozást, mi történt volna? Maga bizonyosan nem ülne most itt. De lehet, hogy én sem!" Ezek ugyanannak a Brezsnyevnek a szavai, akit fejvesztés terhe mellett maga Hruscsov bízott meg azzal, hogy 1956. november elsején Kádár és Münnich Ferenc a harcban álló Budapestről épségben megérkezzen Moszkvába, hogy a Nagy Imre-ellenkormány megalakulhasson.
A prágai tavasz súlyos, de nem egyetlen szem volt a láncban: 1953 - Kelet-Berlin, 1956 – Poznan, Budapest, 1968 - Prága, majd 1980 – Gdansk. S mintha a "létező szocializmus" eme belső forrongásaiban is felfedezhető lenne a politikafilozófia Sollenjének és Seinjének XX. századi küzdelme. Hogy a társadalmi berendezkedésnek normatíve milyennek kellene lennie, és mit enged tenni a normatívákért a valóság. A Csalog által tapasztalt utcai csend, talán azt is bizonyítja: a budapesti közönség nagyon is tisztában volt a valóság lehetőségeivel.

Csendes restauráció

Ami pedig a normatív értékeket illeti, az 1956-ban emigrált Heltai György jogász, akit a Rajk-perben bebörtönöztek, s aki az utolsó Nagy Imre kormány külügyminiszter-helyettese volt, 1956-ra úgy emlékszik: "(...) amitől ők (a szovjetek – F. R.) megrémültek, az éppenséggel nem a jobboldali veszély volt, hanem az ellenkezője, az a nyilvánvaló tény, hogy a magyar forradalom nem nyúl a szocialista vívmányokhoz, hogy láthatóan a szocialista szisztéma keretei között marad –, de a világbirodalomból kiválva, nemzeti függetlenséget és demokráciát teremtve marad szocialista! ETTŐL az oroszok rettenetesen megijedtek. Annál is inkább, mert nagyon is reális volt a lehetőség, hogy a független és demokratikus szocializmus magyar példája hónapok alatt lavinát indít el Kelet-Európában (…) és ettől kiverte őket a hideg veríték. Az igazi nagy fenyegetés az volt nekik, hogy a Nagy Imre-kormány napok alatt konszolidálni fogja a helyzetet, stabilizálja a forradalom eredményeit, és felmutat egy békés, rendezett, független, demokratikus és boldog szocialista államot – hát ezt semmiképp nem merték megvárni. Ezért léptek azonnal. És teljes brutalitással."
Aki olvasta Zdeněk Mlynář könyvét – Prága, 1968 -, vagy a CSKP augusztus 22-re, Prágába sebtében összehívott, utólag törvénytelennek minősített, XIV., rendkívüli kongresszusának Jiří Pelikán által Nyugatra csempészett hangfelvétel-leiratát, az megdöbbenhet a szabadság és a demokrácia (párttagságot is) felszabadító erején, s tudhatja: ennyiről és csak ennyiről volt szó. Aki pedig emlékszik a korabeli filmfelvételekre, az láthatja a brutalitást, amely a munkások hatalmát megvédő "testvéri tankok" segítségének abszurditását megtapasztalhatóvá tette.
Sokan leírták már – leírtuk mi is – sem emberarcú kapitalizmus, sem emberarcú szocializmus nem létezik. Ami a kapitalizmust illeti a ma létező skandináv modell jóléti államai tagadják ezt. Az a csehszlovák kísérlet pedig, amely – elsőként – megteremthette volna az emberarcú szocializmus gyakorlatát, 1968 augusztusában elbukott. A prágai tavaszt a konkrét geopolitikai helyzetben a "testvéri" tankok tiporták le, de ez nem ok arra, hogy megteremtésének elméleti lehetőségét megtagadjuk. Ha így tennénk, elismernénk, hogy Marx hegemonikus brosúrává silányított eszméjének birodalmi nomenklatúrája a történelem jövőjéből is ki tudta irtani az emberarcú szocializmust. Csehszlovákia 1968-as megszállása – mint a magyar 1956 – egy birodalom katonai erőszakkal végrehajtott reálpolitikai aktusa volt. Annak bizonyítéka, hogy a 30-as évek sztálini geopolitikája – aminek semmi köze nem volt semmilyen forradalmi eszméhez – erőszakkal tudja csak a birodalom érdekeinek megfelelően saját külső határait megvédeni. S mivel a Nyugat legélesebb elméi sem léphettek ki a globális erőegyensúlyból, tiltakozásuk szemernyit sem ért. A birodalom - nyugati szellemi útitársainak meghasonlottságával együtt - belülről rohadt tovább. Brezsnyev főtitkársága alatt végbement a sztálinizmus csendes restaurációja, de ami azt illeti, erre a restaurációra a háború utáni kétpólusú, erőegyensúlyra épülő világpolitikai rendszer nem szorult rá. Az érintetlen maradt.
Ismét Zdeněk Mlynářra hagyatkozunk: "Brezsnyev nekünk, reformkommunistáknak értékes tanfolyamot tartott. Mi, ostobák, valami olyan szocializmus-modellről gondolkodunk, amely valóban jó lenne Európának, beleszámítva a Nyugatot is, de ő, a realista tudja, hogy ennek ötven évre semmi értelme nincsen. Vajon miért? Mert a Szovjetunió, vagyis a szocializmus határai mindeddig csak az Elbáig érnek. Ezzel az amerikai elnök is egyetért, tehát vagy ötven évre ez megváltoztathatatlan. És ki az a Berlinguer? Vannak tankjai? Talán megváltoztathatja a II. világháború eredményeit?" (Eredmények helyett mi a liberális demokráciák és a szovjet diktatúra természetellenes háborús szövetségének következményeiről beszélünk. "Amúgy" Enrico Berlinguer az Olasz Kommunista Párt szovjet politikával szembeforduló eurokommunista főtitkára volt 1972-től 1984-es haláláig. "Baloldali alternatíva" helyett "demokratikus alternatíváról" beszélt, történelmi kiegyezésről a kereszténydemokratákkal, amiben legfőbb támogatója a kereszténydemokrata Aldo Moro miniszterelnök volt. Őt 1978 márciusában elrabolta és meggyilkolta a Vörös Brigádok olasz terrorszervezet.)

Álmok és csalódások

Brezsnyev cinizmusa a Sein cinizmusa volt: sem Berlinguernek, sem Dubčeknek nem voltak tankjai. Csak "bomlasztó" elvei. És álmai. Akkor is ha Dubčeket elsősorban a hatalmi struktúra, az apparátus és Moszkva álláspontját figyelembe vevő számítások vezették. Dubček - mint 12 évvel korábban Nagy Imre -, nem tudhatta belátni annak a radikálisan demokratikus kritikának a valódi erejét és politikai következményeit, amelyet 1968 februárjában és márciusában szabadjára engedett.
A politikai álmok és a mérhetetlen politikai csalódások éve volt 1968 Nyugaton és Keleten is. A keleti csalódás legnagyobb tanulsága az volt talán, hogy az akkori világpolitikai rendszerből nincs kilépés, a "létező szocializmus" ebben a ketrecben, belülről megreformálhatatlan. A Nyugat pedig – mint a szovjet birodalom fennállása alatt annyiszor – dacára a szabadság szólamainak, egy újabb világháború kockázatának árnyékában tehetetlen, s emiatt nem áll érdekében fellépni a jaltai világrend ellen.
Mindezek ellenére, vagy miatt 1968 nem mint nemzedék létezik, hanem mint a történelem kivételes, pillanatának emléke, mint a változásokba vetett élő remény, amely 1989-90-ben újabb nemzedékekben támadt fel, amikor Mihail Gorbacsov végül is kénytelen volt elengedni a sztálini geopolitika maradványait.
Tragikomikus, amikor a magyar kormányfő oly vehemensen le akarja váltani a nem létező ’68-as generációt, hogy helyébe ültesse az ugyancsak nem létező ’90-est. Nemzedékekre osztani a történelmet és egymás ellenében értelmezni őket, ostobaság. A '90-es generáció maga is ’56 és a ’68 – nem antikommunista, hanem antisztálinista és/vagy antikapitalista (az emberarcú szocializmus és az emberarcú kapitalizmus) lehetőségének - emlékét őrző emberekből áll. (Amint az akkor még radikális liberális Orbán Viktor is Nagy Imre koporsójánál jelentkezett be a hatalomba.)
Ötven éve, augusztus 21-én Dubčeket a Szovjetunióba hurcolták, majd néhány nap múlva visszavitték, és utasították a prágai tavasz békés lebontására. A Varsói Szerződés katonái egy hónapig állomásoztak még Csehszlovákiában. Az emberarcú szocializmus rövid időszaka véget ért, a reformokat eltörölték, így a Szovjetunió kevesebb vérrel tudta érvényesíteni birodalmi akaratát, mint 12 évvel korábban, Magyarországon. A "siker" 1969 áprilisában, Dubček lemondatása után lett teljes, amikor Gustáv Husák lett a pártfőtitkár, és a "normalizáció" jelszavával megkezdődött egy újabb keményvonalas rendszer kiépítése.
Meglehet Brezsnyev tankokra hivatkozó cinizmusa a pillanat valóságát tükrözte, de a "kommunista világrendszert", s az azt kiszolgáló, elhazudott eszmét végzetes csapás érte. 1968-ban Keleten és Nyugaton, ha picit is, de moccant a világ 1990, az újabb álmok és az újabb csalódások felé.
2018.08.20 07:00
Frissítve: 2018.08.20 07:00