Csókás Máté: Útmutató vagy útvesztő?

Publikálás dátuma
2018.02.10 08:35
Fotó: Népszava
Fotó: /

(Bartus Tamás – Soós Eszter Petronella: A mégiscsak szociáldemokrata. Tanulmányok Fejtő Ferencről. Budapest, Kossuth Kiadó, 2017. 173. o.)

A közelmúltban Bartus Tamás és Soós Eszter Petronella tollából egy kecses kis könyvecske jelent meg, amelyben Fejtő Ferenc életművét próbálják patikamérlegre tenni, elkerülve egyoldalú magasztalását vagy elutasítását. Az olvasó ezen figyelmeztető útjelző birtokában futhat neki a könyvnek, amely bár nem ígér többet, mint az alcím - Tanulmányok Fejtő Ferencről –, de az életmű egy-egy szeletéről, problematikájáról és egy-egy kevésbé ismert epizódjáról kaphatunk érdekes képet.

Fejtő Ferenc (1909-2008) baloldali gondolkodó halála óta lassan 10 év telt el, a szerzők éppen ezért elérkezettnek látták az időt az életmű értékelésére. Ez nem kis feladat, annak tudatában, hogy legalább 70 esztendőt ölel fel, a XX. század minden fordulatával és keserű tapasztalatával egyetemben. Ez a tény nemcsak a feldolgozásra, de a befogadásra is súlyos teherként nehezedik. Ugyanakkor, ahogy a szerzők fogalmaznak: „volt és van is valami izgalmas az emberben, akit a kommunisták fasisztáznak, a fasiszták kommunistáznak” (28. o.)

Fejtő mozgalmas és hosszú életében maga is változott, sőt az önkorrekció és a vita lényeges eleme volt, bár a baloldali keretből – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – sohasem lépett ki. Kétségtelen az Érzelmes utazás szerzője más árnyalatot mutat, mint A népi demokráciák történetét megfogalmazó vagy akár a Történelmi lecke Orbán Viktornak című írás Fejtője. A szerzőpáros ezért is szakaszolta az életművet az alábbiak alapján:

1. Korai szakasz, (1931-1949). Ebben az időszakban Fejtő egy rövid kommunista epizódot eltekintve megtér a szociáldemokráciához, szerzőként és szerkesztőként egyaránt jelentős tevékenységet fejt ki, amiből kiemelkedik a Szép Szó szerkesztése és József Attilával való szoros barátsága. Az életműnek ez az „irodalomtörténeti” korszaka a ’80-as évek óta alaposan feltárt, Agárdi Péternek köszönhetően egy máig érvényes önálló monográfia áll rendelkezésünkre a témára vonatkozóan, ezért erről kevés szó esik a jelen kötetben.

2. A végleges emigráció időszaka (1949-1989). Egy előzetes megjegyzés: Bár Fejtő már 1938-ban kénytelen volt elhagyni Magyarországot, de a magyar közélettel való kapcsolata erős és stabil maradt, amíg ezt a sajtóviszonyok megengedték. A második világháború időszaka számára is a kényszerű hallgatás éveit jelentette, de azt követően szerzőként és szerkesztőként ugyanolyan energiával vetette bele magát a magyarr közéletbe. Az igazi törést a Rajk-per hozta, amikor is a franciaországi magyar nagykövetség sajtófőnöki tisztségéről nem egyszerűen lemondott, de hivatalosan is menedékjogot kért. Fejtő ekkor lett a Nyugaton ismert és elismert Kelet-Európa szakértő, lényeges munkái is főleg francia és olasz nyelven jelentek meg. Ebből a korszakból néhány írását megismerhette már a magyar olvasó is, köszönhetően a rendszerváltás után megindult újrafelfedezési és fordítási hullámnak, ugyanakkor a szerzőpárossal egyetértve, e sorok szerzője szerint is lenne még bőven teendő. A könyv egyik érdeme, hogy megismertet bennünket a Franciaországban élő Fejtő szellemi útjával, aki De Gaulle tábornok kritikus csodálójaként, a baloldali gaulleizmustól fokozatosan jutott el Mitterrandig.

3. A „hazatérés” időszaka (1989-2008). Indokolt az idézőjel, mivel Fejtő Párizsban maradt, nem költözött haza, de sokat utazott Magyarországra és a nyarakat rendszerint itthon töltötte. Tehát formálisan helyesebb lenne kétlakiságról beszélnünk. A hazatérés azonban indokolt abból a szempontból, hogy az életmű teljes (újra)felfedezése, a nagyszámú könyvkiadások, fordítások és újrakiadások mind a rendszerváltás utáni időszakra tehetők igazán. Fejtő azonban nemcsak a „nagy idők nagy tanúja” és a „baloldal nesztora” szerepét játszotta, hanem elég markáns és kritikus véleményt fogalmazott ebben az időszakban a 3. köztársaság állapotairól, egészen 2008-ban bekövetkezett haláig.

4. „Ami azután következett”. A szerzőpáros az életmű befogadásának, a kritikai recepció korszakának nevezi ezt a máig tartó, így a jövőbe nyitott időszakot. Fejtő életművének feldolgozása a már említett Agárdi-kötettel indult meg ténylegesen 1982-ben, s ha az azóta eltelt időszakot nézzük, akkor inkább a baráti hangú visszaemlékezések, a tanúk, mintsem a tények domináltak – erre legjobb példa a Hommage á Fejtő Ferenc címmel megjelent 1999-es kötet. A szóban forgó és előttünk fekvő könyv éppen ezért az objektivitás irányában tett lépésnek is tekinthető.

Baloldali alapállás

E kronológiai kitérő után a szerzők leginkább Fejtő kiadatlan háborús naplóinak szentelik magukat, amiből az olvasó egy alapos, inkább eszmetörténeti, mintsem időrendi betekintést kaphat Fejtőről. Azzal persze lehetne vitázni, hogy a szerzők mennyire és miben voltak szemérmesek, amikor hősük egzisztenciális válságáról, házassági mélypontjáról inkább fél- vagy negyedszavakban szóltak, illetve Fejtő szépirodalmi terveit mai szemmel ítélték el vagy meg. Mindenesetre úgy vélem, az esszé- és közíró Fejtő stílusa igazán irodalmi, így nem veszítettünk túl sokat azzal, hogy az irodalomtól végleg az elemzés felé fordult.

A háborús naplók jövőbeli feldolgozásával és kiadásával megismerhetnénk egy magyar emigráns tehetetlenség-érzését, egzisztenciális vívódását, eszmei útját és kapcsolatrendszerét. Röviden, egy mélyen emberi, az Érzelmes utazásban megjelenő, sötétebb tónusú Fejtő tárulna elénk újra. Nem beszélve arról, hogy a történeti kutatás szempontjából érdemes lenne összevetni a Horthy-Magyarországot és a Vichy-Franciaországot is.

A szerzőpáros megemlít néhány szempontot, amely a Fejtő-életmű befogadását megnehezíti vagy éppen megterheli; ilyennek ítélik a korunkban gyengélkedő baloldali alapállást. Úgy véljük, ezzel nincs semmi baj, egy politikailag elkötelezett és könnyen vitatkozó embernél ez inkább előny, mintsem hátrány, legfeljebb tévedései vagy éppen kritikus meglátásai tanulsággal szolgálnak a jelenre és a jövőre nézve. Így nem tartom olyan kardinálisnak kérdésnek Fejtő állítólagos párttagságait – a tagságnál sokkal fontosabb, hogy mikor, mit és hova írt. Márpedig, hogy 1948-ig, a folyóirat megszűnéségig a magyar szociáldemokrácia hivatalos elméleti lapjába, a Szocializmusba írt – méghozzá komoly lélegzetvételű elemzéseket –, lényegesebb, mint a párttagság megléte vagy nem-megléte.

A Szocializmus utolsó megjelent számában egy ma is érdekes, bár kevésbé idézett Fejtő írás található, amit a Kommunista Kiáltvány 100. évfordulója alkalmából vetett papírra. Ebben a következőket írta: „Marxtól nem hitigazságokat örököltünk, hanem módszert és irányt” és rögtön siet leszögezni, hogy Marx és Engels munkáját nem lehet szent szövegként kegyelettel megközelíteni, azt kell megvizsgálni és elsajátítani belőle, ami máig érvényessé teszi. Pont a kiáltványból vezeti le, hogy a politikai-gazdasági fejlődés bizonyos lépcsőfokait nem lehet egyszerűen átugrani. Ezt voltaképpen a ma is érvényes szocdem alapállásnak kéne tekintetünk.

Zsidó és keresztény

Ugyanilyen szempont az életmű megterhelt befogadása során Fejtő sajátos vallásossága, felvállalt, de problematikus keresztény-zsidó önképe, amit négy nagyobb lélegzetvételű munkájában járt körül. A Heine-tanulmány inkább egy, önmaga számára (is) írott történelmi példa- és előkép, amiben számára is tisztázódott az esszéista arcél az irodalmi kísérletezővel szemben.

Fejtő számára a vallásosság mindig is hangsúlyos volt, így a katolikus hitre való áttérés sem érdekből, hanem belső meggyőződésből eredt. Kissé érdekes, de pont ez a perlekedő hit vitte ezt követően a kommunista radikalizmushoz, mondván „nem lehet olyan egyházzal azonosulni, ami közömbös a szegények iránt” (102. o.), hogy aztán megállapodjon a „permanens reformizmusnál”. Ezért, amikor önnön zsidóságáról, katolikusságáról és a vallásosságról ír, akkor akarva-akaratlanul a (messianisztikus) kommunistákkal perel.

A Magyarság, zsidóság címmel írott művét - a szerzőkkel együtt magunk is úgy hisszük - jobban fel kellene fedezni, mert érdekes kérdést boncolgat a hazai zsidóság történelmi útjának ismertetésén túl. Jelesül: hogyan viszonyulhat egy zsidó a holokauszt tudatában önnön zsidóságához. A kommunista válasz ebből a szempontból kecsegtetően hatott: a kiválasztottság-tudatot nem a közös üldöztetés, hanem az élcsapat-logika váltotta fel. A másik válasz a jelenleg reneszánszát élő disszimilációs tendencia, amit fogyatkozó hazánkra és a felvilágosodásra nézve egyaránt tragédiaként kell értékelnünk. A harmadik választ hivatalosan meghaladta az idő, ez az „elfelejtés”, a „túl vagyunk” rajta álláspont, amit a ’60-as években olyan nagyszerű filmek örökítettek meg, mint Fábri Zolltán Utószezonja vagy Sidney Lumet-től A zálogos.

Fejtő válasza azonban teljesen eltérő és unikális, mivel ő a zsidóságot amolyan megőrzendő „kulturális örökségként” fogja fel (121. o.), amit A zsidó és az Úristen, valamint az Isten, ember, ördög című műveiben tárgyalt részletesebben. Itt a szerzőpáros siet leszögezni, hogy Fejtő szövegeit szerzőjük teológiai hiányosságai miatt érdemes úgy olvasni, mint egy Bibliát olvasó ember töprengéseit (127. o.). A fentiek alapján nem véletlen, hogy Fejtő Ferenc temetésén egy katolikus pap, egy zsidó rabbi és egy evangélikus lelkész is jelen volt.

Magyar belpolitika

Végezetül, ennél is érdekesebb, hogy a rendszerváltás után jó ideig a jelenlegi miniszterelnökkel szimpatizál. Ez lassan megszűnik, majd annál erőteljesebb bírálatba fordul át, e folyamat kicsúcs,osodása a már hivatkozott Történelmi lecke Orbán Viktornak című írás. A szerzők, úgy érzem kissé túl sokat foglalkoztak a Szentesi Zöldi-afférral és kevesebbet a Schöpflin-vitával. Amennyiben azonban az volt a céljuk, hogy bemutassák a jobboldal vitastílusát és munkamódszerét, akkor kétségtelen megérte a kitérő.

A balliberális pártokkal való viszonya kapcsán inkább egy érdekes anekdotafüzért kapunk, mintsem elemzést, bár a szerzők igyekeztek főleg a ’90-es évek elejét jól megvilágítani, hogyan változott át Fejtő SZDSZ-szimpátiája MSZP-közelivé. Bár a szerzőpáros siet leszögezni, az idős Fejtő Horn Gyulában minden tisztelete mellett egy ravasz posztkommunistát látott, mint ahogy az MSZP-t is inkább volt állampárti képződménynek, semmit megújult szocdem pártnak tartotta. Ebben, őszintén megvallva, igaza volt. Igaza volt abban is, hogy a jobb napokat látott pártba olyan embereknek kellett volna bekerülniük a ’90-es években és az ezredforduló környékén, akiknek legalább halvány fogalmuk van arról, mit is jelent a szocializmus, mint olyan.

A tárgyalt fejezet kétségtelenül legérdekesebb pontja a Gyurcsány-kérdés. Gyurcsány az ezredfordulón személyes karizmájával elvarázsolta és szirénhangjával elcsábította a baloldalt, úgy tűnt, hogy ő lesz az az ember, aki fogában tartva átviszi a baloldalt a túlsó partra. 2006 tavaszán ez még így látszott. 2006 őszén mindenkit hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy Fejtő szavaival élve egy „dilettánsban” (158. o.) bízott a baloldal és az ország. Ezt Fejtő maga is belátta-beismerte.

A kötet 7 tanulmányt tartalmaz, de az írások nagy része a korábban egy-egy alkalomra készült előadás vagy cikk kibővített változata, ezért elkerülhetetlen, hogy esetenként többször ismétlésekbe botlik az ember, amit a hullámzó stílus és a szövegben maradt nyelvi, szerkesztési és formázási hibák megnehezítenek.

Összességében elmondható, hogy a könyv alapján egy árnyalt Fejtő-képet kapunk. Ha az egyre jobbra sodródó világban politikai tisztánlátását vesszük alapul, úgy "út-vesztőnek" kell tekintetünk; ellenben, ha humanista és baloldali alapállását nézzük, úgy Fejtő Ferenc közelebbi és távolodó múltunk egyik "út-mutatójaként" értékelendő.

Szerző
2018.02.10 08:35

Két szem tabletta hiúságra

Publikálás dátuma
2018.11.18 17:21
A SZERZŐ - „Minden mű végső soron rafinált magamutogatás”
Fotó: /
Egyszer baráti körben megkérdeztem, hogy mit gondolnak, mi az íróember legmakacsabb betegsége. Sokan az ülő életmóddal kapcsolatos nyavalyákat kezdték sorolni, anyagcserezavarokat, rákféléket, majd jöttek a keringési rendellenességek, mindenféle finom és elegáns kórok, amelyek puha macskaléptekkel viszik el a szerzőt. De nem, én nem erre gondoltam, engem nem a szervezet érdekel, nem a test, ami egyébként is olyan, mint egy bíró a rangadón, csak akkor tűnik fel, ha elnéz egy tizenegyest, vagy megítéli a lesgólt. Ha minden jól megy, zakatol csöndben, észrevétlenül. Mit kell ezen ennyit filózni?
A hiúság, böktem ki végül a megfejtést. Ami ráadásul kimondottan sunyi nyavalya, hiszen sokáig hasznára van az írónak. Mert persze lehet írni pusztán a mondandó fontossága miatt, a világ jobbításáért, az emberiség sorsa felett érzett aggodalomért, de ha jobban megkapirgáljuk a dolgot, akkor mindezek titkos összetevője is előbukkan. Az a valaki, aki magában már az első fejezet után átveszi a Nobel-díjat, fogadja a szomszédok gratulációit, álszerényen elhárítja a szűnni nem akaró rajongást. Nem feltétlenül ez a legfőbb hajtóerő, de alig van oly művészi alkotás, amely megszülethetett volna nélküle. Hiszen minden mű végső soron rafinált magamutogatás, a belső világ kiteregetése.
Csakhogy ott van a bibi, hogy a hiúság nem huny ki az utolsó pont kitevése után. Nem szivárog el, nem oszlik szét, mint a hajnali köd, és nem int búcsút, mint aki jól végezte dolgát. A felkorbácsolt hiúság ilyen szempontból a gyűlölettel rokon: sokáig kering még az elme titkos zugaiban, sokáig fecskendezi a maga méreganyagait. Aztán egyszer csak akcióba lép. Felgyűri ingujját az indokolatlan indulatban, vagy sértődős lesz és túlérzékeny. Egy igazi hipochonder, aki a könyökén lévő bőrpírtól pillanatok alatt eljut a gégerákig. Személyes támadásnak érzi, ha nem ő kap minden díjat, dicséretet, bókot. Egyszer csak azt veszem észre, hogy szinte naponta ráállítom magam az örökkévalóság mérlegére, és kalapáló szívvel lesem a kilengő mutatót. Vajon megvan már a szükséges súly, vagy vásári lufiként lebegek a klasszikusok fölött?
Két dologra vágytam korábban. Lássak egy embert a metrón, aki engem olvas. Nem baj ha unottan, kelletlenül, csak tartsa a kezében. Tegyen úgy, mintha lekötné. A másik: legyen valaki a könyvesboltban, aki hosszas keresgélés után az enyémet választja. És még a pénztárnál sem gondolja meg magát. Ha ez a kettő megvolt, akkor mindent elértem, amit elérhettem. A többi már tényleg csak misztika és máz, üres játszmák egyvelege. Egyszer kiszámoltam az eladott példányszámok alapján, mennyi a valószínűsége annak, hogy eleven olvasómmal találkozzak a négyes-hatoson, ha azon állandó jelleggel száz ember utazik. Csak jó valamire, hogy egykor matematika-fizika szakra jártam a gimiben. Az arányszámban elég sok nulla jött a tizedesvessző után.
Teljesen bizonyos, hogy ezt már gyógyítani kell. Két szem pirulát bevenni naponta. Antinárcizmint vagy antiegomint. Ez már nem normális, lassan ott fogok tartani, hogy szerkesztőket és kritikusok kezdek zaklatni, előbb finoman, majd egyre határozottabban, szinte tollba mondom a saját laudációmat. Naponta kétszer megkoszorúzom magam. Ilyenkor nincs más, mint a drasztikus kúra. A megvonás. Elhatároztam, hogy letagadom magam. Dögöljön meg mindenki, ahol van. Fejben jól is hangzott. Aztán egy napon megtörtént a csoda. Odajött hozzám valaki a könyvesboltban. Dedikáltatni szeretné a regényt, mondta hadarva, mintha a gyors beszéddel szeretné legyőzni a saját félszegségét, és már keresgélte a tollat a táskájában. De hát nem én írtam, feleltem. Gyakran összekevernek vele, tettem hozzá, és kicsit még nevettem is a vígjátéki helyzeten. Belül pedig irtó büszkén húztam ki magam; lám, a teljes gyógyulás szakaszába léptem, rajtam már nem fog ki semmi. A harmincas évei közepén járó olvasó csak néz, erre aztán végképp nem készülhetett fel, egyre értetlenebbül pislog rám, még inkább zavarba jön, egy pillanatig talán el is hiszi, hogy tévedett. De aztán kinyitja a könyvet a hátsó fülnél, ahol ott a portré, és akkor már ketten nézzük a rám megszólalásig hasonlító írót, aki elrévedve ül egy ablakpárkányon. Legszívesebben elsüllyednék. Ártatlan könyvvé zsugorodnék, ami leesett a polcról.
Mit lehet ilyenkor mondani? Talán makacsul ki kellene tartanom, de aztán eszembe jut egy kis videó a netről, amelyen sírva röhögtem: egy fickó annyira berúgott egy orosz lagzin, hogy a tükörrel bevont ajtónál előzékenyen előre akarta engedni a tükörképét, aztán irtó dühös lett, amikor erre a másik is előzékenységgel válaszolt. Újra és újra. Az a pillanat már nem volt fenn, amikor hirtelen rájött az abszurd helyzet megoldására. A kijózanodás fájó és perzselő pillanata. Ami szintén felér egy alkotással.
Faarccal újrateremtem hát magam. Mondhatni, gyarló halandóként emelkedem ki a hülyeség habjaiból. Hosszabbnak tűnik odafirkantani a nevet a cím alá, mint ameddig maga a regény létrejött. Hat év hat másodperc alatt.
Most már csak abban reménykedem, hogy a metrón (vagy a villamoson) senki sem gyötri magát az olvasással. Beérik az okostelefonok önvakító fényével. És nem néznek tükörbe.
2018.11.18 17:21
Frissítve: 2018.11.18 17:21

Oroszság-ismereti beszélgetések

Publikálás dátuma
2018.11.18 16:29
Szvák Gyula a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik
Fotó: Tóth Gergő/
A napokban jelent meg Szvák Gyula professzor interjúkötete, amely „Nem lelkendezhetek főállásban” címmel, „Beszélgetések Oroszországról” alcímmel válogatást közöl az elmúlt évtizedekben készült beszélgetésekből.

Negyven év

A kötet egy kitűnő bevezető tanulmánnyal indul, amelynek szerzője a gondos szerkesztő, Gyóni Gábor egyetemi docens, az ELTE BTK Történeti Ruszisztikai Tanszékének munkatársa. Az előszó eligazít, keretet ad és felkészít. Az olvasót egy izgalmas idő-utazás várja, amelynek során megismerheti a történeti ruszisztika első hazai műhelye kialakulásának körülményeit, képet alkothat több mint 25 éves működéséről és egyben áttekintést kap Szvák Gyula professzor 40 éves szakmai pályájáról.
A Gondolat Kiadó gondozta 219 oldalas könyv négy fejezetben 17 beszélgetést és a függelékben három beszédet közöl. Mindehhez a Szvák Gyulával készített interjúk, beszélgetések válogatott, több mint 70 tételt felsoroló, de nem teljes jegyzéke kapcsolódik. A kötet a magyar nyelven készült beszélgetések anyagát tartalmazza, de a jegyzékben számos, 2002-14 között orosz nyelven megjelent szövegről is tudomást szerezhet az olvasó.
Az első szöveg az ELTE Egyetemi Lapokban jelent meg 1979-ben, az utolsó kötetbe felvett írást a Népszava közölte 2018. február 17-én. Az első beszélgetés után egy 1990 májusában, a rendszerváltozást követően készült interjú szerepel, amelyet a Magyar Nemzet közölt. A nyomtatott sajtó vezető lapjaiban (Magyar Hírlap 1990-2002, Magyar Nemzet 1990-2006, Népszabadság 1992-2006, Népszava, 2000-2018, 168 Óra 1995-2017), vagy a szakmai életúthoz szorosan kapcsolódó életrajzi részleteket közlő Zuglói Lapokban (2005) megjelent írások mellett 2004-től a különböző országos és egyetemi honlapokon (pl. fidelio.hu, oroszvilag.hu, elte.hu, kultura.hu, ujkor.hu) közölt szövegekkel is találkozhat az olvasó.
Az első szöveget az 1977-ben az ELTE történelem-orosz szakán végzett és az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszékén tudományos továbbképzési ösztöndíjasként dolgozó fiatal történész jegyzi, míg a 2018. februári interjút az ELTE Ruszisztikai Központ létrehozója, illetve ELTE Történeti Ruszisztikai Tanszék leköszönő vezetője, a ruszisztika nemzetközileg elismert szaktekintélye adja. 40 év.
A kötet több réteget érint, többféle metszetben vizsgálódik. A fejezetek a szövegek megjelenésének egymásutániságát, időbeliségét követik rendre: I. fejezet 1979, 1990-2002, II. fejezet 2004-2005, III. fejezet 2006-2013 és IV. fejezet 2014-218. De követik a velünk élő történetiséget, ahogyan Kassák fogalmaz, „a mi időnket”.

Közeledés és távolodás

Az első fejezetben a szövegek egyik fontos fókusza az orosz fejlődés elemzése, pozicionálása: az orosz, az ázsiai vs. európai kultúra viszonya, a keleti vs. nyugati kultúra, az orosz (klasszikus) kelet-európai vs. nem klasszikus (lengyel, cseh, magyar) fejlődés, Oroszország és az európai kultúra, a rész és egész viszonya. Ahogyan Plehanovot idézi Szvák az orosz történelemmel kapcsolatban: „Oroszország mindig ingamozgásban volt a Kelet és a Nyugat, Európa és Ázsia között, és hol az egyikhez, hol a másikhoz került közelebb.”
Ehhez szorosan kapcsolódik az orosz fejlődés belső sajátságainak leírása, jellemzése: az autokratikus (centralizált) állam vs. demokratikus jogállam elvének ütközése, a mindenkori „peresztrojka” ügye. „Mióta az orosz autokratikus, tekintélyuralmi állam kialakult (a 15. század végétől kezdve), története nem más, mint szüntelen »peresztrojkák« (átalakítások) sorozata. Erre tett kísérletet IV. Iván, az első Romanovok, I. Péter és sorban a többiek.”
Szvák 1993-ban Lihacsov akadémikust idézi, aki azt mondta, hogy „az orosz történelem axiómája az abszolutizmus. Itt legfeljebb arról lehet szó, és azért kell drukkolnunk, hogy a felvilágosult abszolutista kerüljön hatalomra”, majd egy öt évvel későbbi interjúban - orosz értelmiségiekre hivatkozva - kiegészíti: „azt szokták mondani, hogy az abszolutizmus az orosz politika megkerülhetetlen működési formája. Választani csak aközött lehet, hogy ez az abszolutizmus despotikus vagy felvilágosult legyen-e.” A történelem azt mutatja, hogy „ha Oroszországban nem működött az abszolutizmus, akkor mindig az anarchia fenyegette.” Érdemes megjegyezni, hogy a fejezetbe került írások zöme a gorbacsovi (1985 – 1991), illetve jelcini periódusban (1991- 1999) készült.
A másik kiemelt gondolatkör az orosz-magyar kapcsolatokhoz kötődik. Érdekes bepillantást nyerni e történelmi, kulturális, politikai kapcsolatok hullámzó természetébe. A rendszerváltozást követően az 1990-es években - sajnálatos módon - meglehetősen leépültek a magyar–orosz kapcsolatok. Érdemes megjegyezni, hogy a kötet írásainak jelentős része e “mélypont” utáni periódust elemzi.
Megjegyzem, hogy mindkét témakör kapcsolódó beszélgetéseinek fontos közös jellemzője a történeti múltból való utalás a mindenkori jelenre (XX. század, XXI. század), a kontextus. Például a gorbacsovi/jelcini peridus elhelyezése az orosz történelemben, az orosz-magyar kapcsolatok elemzése a Szovjetunió előtti illetve utáni (1990-es évekbeli) viszonyrendszerben vagy a szovjet/orosz-magyar kapcsolatok jellemzőinek követése a rendszerváltozás utáni kormányok viszonyában: a közeledés és a távolodás motivációja.
A második fejezet lebilincselő módon ad betekintést a – Szvák professzor által főkurátorként irányított - 2004/2005 évi oroszországi magyar évad előkészületeibe. Dokumentálja a megvalósulást, a reménykeltő hatást. Az egyik, Varsányi Gyulának adott interjúban Szvák professzor megjegyezte: „tizenöt évnyi lemaradásunk halmozódott fel az orosz kapcsolatok ápolásában, fejlesztésében, amiből ideje behozni valamit”, majd később „a magyar kultúrát olyan helyekre is elvittük, amelyeket elképzelni sem tudtunk, s gyakorlatilag az összes jelentős műfajt be tudtuk mutatni”. Ráadásul felnőtt egy új nemzedék, amelynek már ismerete sem volt arról, hogy mi történt az utóbbi időben Magyarországon.

Egyetemtörténet

A kötet egyetemtörténeti szempontból kiemelt jelentőséggel bír. A beszélgetések, az interjúk egyik, dominánsan a harmadik fejezetben felbukkanó eleme, a hazai történeti ruszisztika, mint multidiszciplináris tudományterület művelése és oktatása az ELTE-n. Szvák professzor saját elképzelései szerint – együtt gondolkodó társaival, Krausz Tamással, Szilágyi Ákossal, Sz. Bíró Zoltánnal és másokkal – tudományos társaságként 1990-ben megalakította a Magyar Ruszisztikai Egyesületet és annak tudományos műhelyeként a Magyar Ruszisztikai Intézetet, amely – és ezt érdemes megjegyezni – “helyet kapott” az ELTE BTK-n.
Ezen előzmények után 1995 végén az ELTE BTK-n megalakult a tanszéki jogosultságú Ruszisztikai Központ, amely 2006-ban felvette a Történeti Ruszisztikai Tanszék nevet, majd 2008 októberében létre jött a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ is. E központ részeként, 2009. februárban megnyílhatott a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt Ruszisztikai Módszertani Kabinet és Könyvtár, amelyet az ELTE és az orosz állami Russzkij Mir Alapítvány közötti, 2008-ban aláírt szerződés tett lehetővé. Az alapítványt elnöki rendelettel 2007-ben hozták létre az orosz nyelv és kultúra megőrzésének és népszerűsítésének céljából.
A kötet nemcsak dokumentálja a szisztematikus munkával kiépített tudományos műhely fejlődésének egyes lépéseit, nemzetközileg elismert eredményeit 1990-től napjainkig, hanem bemutatja a központ részvételét az egyetemi oktatásban, a történelem szakos alap, mester és doktori képzésben.
A központhoz kötődik az egyetem- és felsőoktatás-történeti jelentőségű tény: 2010-től Magyarországon, az ELTE BTK-n megkezdődhetett a Ruszisztika MA(mester) képzés, amelyre Ruszisztika PhD képzés épül. Ahogyan Szvák professzor fogalmaz: „»Russian Studies«, amit csinálunk. Máshol a világban ez a szak van, ezért is akartam itthon is létrehozni. Ország- vagy egész pontosan »oroszság-ismeretnek« mondanánk, míg az orosz (szak) filológiai nyelvvel és irodalomtudománnyal foglalkozik”.
Összegezve, a beszélgetésekből még a laikus olvasó számára is egyértelművé válik, hogy a központ autentikus szellemi-intézményi bázis, orientációs pont, amely lehetőséget ad – széles értelemben – az orosz kultúra hiteles megismerésére, a történelmi-társadalmi-politikai folyamatok tényeken alapuló értelmezésére, segíti a „másik” kultúrájának megértését. Szvák professzor szavaival a magyar ruszisztika elismertségének, növekvő népszerűségének titka az, hogy „nem változó politikai rendszerekhez, hanem a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik”.
A kötet természetesen a címben megjelölt témákról (Oroszországról, (Kelet-)Európáról, ruszisztikáról) szól. De az olvasó megismerheti az interjúalany ruszisztikában, történészként elért tudományos eredményeit, a felsőoktatás modernizálása vagy az orosz kultúra szakszerű megismertetése irányuló törekvéseit is. Markáns véleményt kapunk a tudomány/kultúra és a politika/hatalom viszonyáról, amelynek kiindulópontja a szakszerűség és az elfogulatlanság követelménye. Bepillantást kap az olvasó Szvák professzor sokféle szakmai és közéleti tevékenységébe, amelyet a közjó, a dolgok előremozdítása, a hiteles és megalapozott döntések kialakítása érdekében vállalt, végzett és végez.
A könyvet legalább kétszer ajánlott átolvasni. Először folyamatosan, talán a részletekre kevésbé fókuszálva. E módszerrel az olvasó a történelmi időben és a „mi időnkben” átfogó “képet”, áttekintést kap, megismeri a szerzőt és meggyőződhet arról, hogy jól választott. A második olvasás során az olvasónak kedve támadhat mélyebben utána olvasni, tájékozódni például az orosz történelem kiemelkedő személyiségeiről, az egyetemi „Russian Studies” szak részletes tartalmáról vagy a jelen kortárs orosz művészetről.
Örülök, hogy elkészült e könyv. Köszönöm, hogy elolvashattam és megismerhettem a szerzőt, akivel először személyesen rektorként találkoztam. Személyében nemcsak egy nemzetközileg elismert ruszista, sikeres kutató és elkötelezett egyetemi oktató, de egy olyan ember is bemutatkozik e kötet lapjain, aki a tényekre kíváncsi, az okokra, aki tudja, hogy dolga és felelőssége van és tudja, hogy „nem lelkendezhetek főállásban”.
(A szöveg a 2018. november 7-én, az ELTE BTK Szekfű Gyula könyvtárában, a kötet bemutatóján elhangzott méltatás szerkesztett változata.)
2018.11.18 16:29