Vámos György: Fehér folt 1956 történetében

Publikálás dátuma
2018.02.10. 08:25
A BEM TÉREN - Az október 23-i tüntetés tervezett végpontján a tömeg nem oszlott fel, a Parlamenthez indult FOTÓ: FORTEPAN/FARAGÓ

Múltkor e-mail-ben jelentkezett egy kollégám, és megkérdezte a véleményem egy nemrég megjelent kötet egyik részletéről. Kozák Gyula Kész a leltár című munkájáról van szó, a Balassi Kiadó gondozta, s az 1956-os Intézet számára Vásárhelyi Miklóssal készített interjúja nyomán született. Vásárhelyi kedvesen mosolygó fényképe illusztrálja a címlapot. Élete kemény, nehéz időszakokat ölel fel. Ezek egyike az 1956 október-novemberi néhány napos eseménysorozat, amely persze korábban kezdődött és évtizedekig meghatározta Vásárhelyi Miklós életét. A könyv egyik - látszólag jelentéktelen - részlete éppen október 23-án játszódik.

Losonczy Géza lakásán vagyunk, ott van Nagy Imre, Ujhelyi, Jánosi, Gimes és Vásárhelyi. Az előző esti eseményekről beszélnek, mindenki tud a készülő tüntetésről. Nagy Imre rosszkedvű, ellenzi a tüntetést, még az sem villanyozza fel, hogy – egy telefonáló szerint – a csepeli prolik bemennek a városba, és szétverik az egyetemistákat. A 162. oldalon ez olvasható:

"Miközben a beszélgetés zajlott, Földes telefonált a Rádióból, és közölte, most kapták a hírt, hogy Piros (László, a belügyminiszter – V. Gy.) betiltotta a tüntetést. Nagy Imre a fejéhez kapott, és nagyon kétségbe volt esve, hogy most aztán mi lesz, vér fog folyni. Kifejezetten pánikhangulatba került. Mi azonban egy percig nem gondoltuk, hogy ez megtörténhet! Nagy nem érzékelte, hogy mennyire demoralizált az egész apparátus, hogy milyen nehezen fognak találni olyan embereket, akik egy ilyen parancsot végrehajtanának, hogy mennyire menekülni fog mindenki a felelősségétől. Egy óra múlva beszéltem Földessel, aki csak annyit mondott, hogy – mintha mi sem történt volna – a fiatalok megindultak, a tüntetés megkezdődött. Erre mondtam neki, mondják be, hogy Piros engedélyezte a tüntetést, mert most ez a legjobb. Földes nagyon vagány fiú volt, és meg is csinálta, be is mondatta a rádióban. Utána aztán nagy vizsgálatok indultak, hogy honnan jött a hír, de persze el lett mismásolva a dolog, mert akkor már más volt a gond.

Benke Valériát, aki akkor a rádió elnöke volt, felelősségre vonták, s ő azt mondta, hogy megindítja a fegyelmit. De marha nehéz lett volna bármit is csinálni, miután sűrű tömegekben rajzottak az emberek, és ha mégis betiltják a tüntetést, rögtön lőni kellett volna. Az események rohantak tovább, és nem volt idő kivizsgálni a Rádióban, hogy ki mire adott utasítást.”

Így emlékezett Vásárhelyi Miklós. Sok évvel később, 1990-ben, egy egészen más országban Acsay Juditnak adott interjút egy másik volt rádiós, Erdős Péter, a későbbi popmenedzser. Az Acsay-interjúban mondta el először nyilvánosan, hogy - Vásárhelyi ötletére - rádiós kollégájával, Földes Péterrel együtt ő maga fabrikálta és szignáltatta Hartai Lászlóval, a rádió alelnökével beolvasásra azt a hírt, miszerint a belügyminiszter engedélyezte a korábban betiltott tüntetést.

Földessel és Vásárhelyivel készített interjúi alapján megerősítette a történetet Hegedűs B. András is „Azon a kedden” Spontán forradalom című írásában. (Beszélő, 1996/10.) Ha 1958-as elítélésekor mindez kiderül, Erdős aligha ússza meg másfél év börtönnel. A cikk vonatkozó részlete a folyóirat 67. oldalán olvasható:

„A történetről a rendszerváltásig az érdekeltek mélyen és megfontoltan hallgattak, rendőrségi vallomásaikban még csak nem is céloztak rá, tudatuk alá szorították a »csínyt«, nehogy egyszer is elszólják magukat. »Köteles« történetről van szó – felgöngyölítése esetén akasztófán fejeződött volna be. Először Erdős Péter (másfél évre ítélték) – a történet egyik főszereplője – címében ötvenhatra egyáltalán nem utaló interjúkötetében (Hogyan készül a popmenedzser? Acsay Judit interjúja, 1990.) mondta el a nyilvánosság előtt. Vele párhuzamosan Földes Péter és Vásárhelyi Miklós (egymástól függetlenül) három évtized után ugyanígy emlékeztek az Oral History Archívumnak adott interjúikban.

NYOLCADRENDŰ VÁDLOTT - Vásárhelyi Miklós a Nagy Imre-perben; nem volt vádpont a tüntetés engedélyezése FORRÁS: NÉPSZAVA

NYOLCADRENDŰ VÁDLOTT - Vásárhelyi Miklós a Nagy Imre-perben; nem volt vádpont a tüntetés engedélyezése FORRÁS: NÉPSZAVA

Amikor Földes Péter, a Magyar Rádió munkatársa (13 évre ítélték) annak a keddnek a délelőttjén telefonon tájékoztatta a Losonczy Géza lakásán politikai barátaival tárgyaló Vásárhelyit, hogy a tüntetés megkezdődött, Vásárhelyi hirtelen ötlettől vezérelve azt tanácsolta Földesnek, mondja be a rádió, hogy a belügyminiszteri tilalmat feloldották. Ezzel elkerülhető a fegyveres testületek beavatkozása, a rendőri brutalitás, elhárul a vérengzés veszélye. Ma már nehezen rekonstruálható, hogy Földes a történelmi pillanat hevében feltételezte-e hogy Vásárhelyi valamilyen hivatalos szerv nevében beszél. Földes mindenesetre megfogalmazza a betiltás visszavonásáról szóló rövid hírt, majd Erdős Péterre bízza, hogy a hírt szignáltassa-engedélyeztesse Hartai Lászlóval, a rádió alelnökével. Hartai – megbízva Erdősben – gondolkodás nélkül – engedélyezi a hír bemondását. 14 óra 23 perckor megszakítják a Fiatalok zenei újságja című műsort, és a tüntetés tilalmának feloldásáról értesül az ország.

A gogoli tréfa, a csíny, amelyből államcsíny is lehetett volna, sikerült, de komoly szerepet az események további alakulásában nem játszott, már csak azért sem, mert a békésen felvonuló diákokat a kékparolis karhatalom bizonyára még nem verte vagy lőtte volna szét kedden délelőtt vagy délután. Így ez a tudatosságra utaló beavatkozás lényegében megrekedt az általános spontaneitás keretein belül, mint minden azon a napon.

(Mindazonáltal ez a történelmi epizód még mindig fehér foltja a történelemnek. Ugyan Benke Valéria, a rádió akkori elnöke a pártközpontból a rádióba visszatérve tudta, hogy a rádióban bemondott újabb utasítást nem hagyta jóvá a párt legfelső testülete, a felelősségre vonás elmaradt, és sajátos módon sem vizsgálat, sem vád tárgyává nem tették a Nagy Imre és társai elleni bűnügyekben. Hogy a »tettesek« miért feledkeztek meg róla – nyilvánvaló, hogy a rádió fejüket veszített vezetői – még magyarázható, de hogy az újjászervezett állambiztonság miért nem kísérelte meg felderíteni a Nagy Imre »csoport« talán egyetlen ilyetén tudatos cselekményét – rejtély.)"

Egy Vásárhelyivel és Földessel folytatott, jóízű délutáni beszélgetés során később magam is találkoztam a történettel. Kérésemre magnóra is elmondták nekem. Vittem is a 168 Órához, a heti szerkesztő azonban meglehetősen távolságtartóan fogadott. Soha nem jelentkeztem anyaggal a műsornál, a felelős szerkesztő éppen nem volt ott, ami a magnóról elhangzott, meglehetősen idegen lehetett a számára. Legközelebb akkor vettem elő az anyagot, amikor 1996. október 23-án 12.30-kor, önálló műsorként a Kossuth rádióban Ki engedélyezte a tüntetést? címmel sikerült közreadni. Azóta több, mint 20 év telt el, s amikor most kollégám megkeresett, arra már nem emlékeztem, hogy elhangzott, csak az egykori elutasítás jött elő. A műsorról egyszerűen megfeledkeztem. Mást kerestem, amikor a régi műsorok címeit néztem, s szinte rám kiáltott a műsorcím.

Kollégám közben megkérte 1956. eseményeinek egyik szakértőjét, kiváló ismerőjét, hogy mondjon véleményt a Kozák-kötetben olvasottakról. „Ez így teljességgel valószínűtlen – olvasható a szakértő válaszlevelében. – Nem tudom megmagyarázni, miért mondta ezt Vásárhelyi Miklós, akire valóban nem volt jellemző az efféle kitaláció. (…) Nem beszélve arról, ha ez így lett volna, azt felrótták volna neki a perben. De nem rótták fel.”

Szerintem pedig azért mondta, mert így igaz. Hogy a perben kire, mit terhelt a vádhatóság, az számos megfontolás eredménye volt. Az biztos, hogy amiről nem tudtak, azért nem is vehettek elő senkit. Márpedig a tüntetés engedélyezéséről ugyan mindenki tudott, de emiatt senki nem nyomozott. Innen az 1956-os tüntetés tilalmának, illetve feloldásának történetét mindenki kiegészítheti saját emlékeivel, meditálhat azon, hogy hiszi-e a szemtanúk most felsorolt emlékezéseit. Eldöntheti, hogy saját emlékeivel szinkronban vannak-e az elmondottak.

Szerző
Témák
1956

Hegyi Iván: Mindenki prímán csinálja

Publikálás dátuma
2018.02.10. 08:05
NEM DÜBÖRGÖTT A ROCK A ’77-ES LEMEZEN - De a Mindenki másképp csinálja című szám talán az első magyar reggae FOTÓK: GEOMÉDIA

Az LGT ismételt. Kilencszáz-hetvenhét elején A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indiánnal, míg hetvennyolc januárjában és februárjában a Mindenki másképp csinálja album címadó dalával vezette az Ifjúsági Magazin slágerlistáját. Az más kérdés: ahogyan tudom, az LGT erre nem volt különösebben büszke, mert tagjai számára nem a hazai újságok lajstromai jelentették a mércét. Azért sem a Kicsi, sem a Nagy, sem az Artúr, sem az Indián nem protestált az elsőség ellen, igaz, a Nagy nem is tiltakozhatott, mivel Laux József, aki azért volt a Nagy, mert főnökként, szinte már menedzserként működött, Barta Tamáshoz hasonlóan kinn maradt az Egyesült Államokban. Az ő távozása talán még annál is érzékenyebben érintette az együttest, mint az ugyancsak finom kezű gitáros „dobbantása”, elvégre a különleges szervezőkészségű dobos háttérmunkáját lehetetlenségnek tetszett pótolni.

A Kicsi (Presser Gábor, röviden Pici), az Artúr (Somló Tamás, akit a kétszeres Kossuth-díjas színművész Somlay után nevezett el a zenekar Artúrnak), valamint az Indián (Karácsony János) kénytelen volt új ütőhangszeres után nézni, és megtalálta a Karácsonyhoz hasonlóan ex-generálos Solti Jánost. Nagylemezen a dobos a Mindenki másképp csinálja címűn mutatkozott be, miként Dusán Sztevanovity is akkor debütált LGT-szövegíróként. Mondhatni, a ragyogónál is ragyogóbban, elvégre ilyen strófákat alkotott: „Van, aki megmondja, hogy mit szabad. / Van, aki nem teszi, amit nem szabad. / Van, aki nem tudja, hogy nem szabad. / S olyan is van, akiről nem értem, hogy miért szabad...” Érthető, ha Baranyi Ferenc, a szintén Kossuth-díjas költő is emelkedetten írt az albumról a korabeli Népszavában: „Fordulatot hozott e lemez. Kicsit váratlanul ért bennünket, nem azt kaptuk, amit az LGT-től eddig megszoktunk, hanem valami egészen mást: fanyarabbat, racionálisabbat, bölcsebben derűset, áttételesebbet. Azt hiszem, a Locomotiv GT ezzel a nagylemezzel fordult a célegyenesbe.”

Kétségkívül a korábbiaktól eltérő karakterű korong készült, a rock egyáltalán nem dübörgött benne. Még a kvartettnél szélesebb muzsikustársi kört is megmozgató Jó barátok vagyunk is diszkréten szólt, csakúgy, mint A rádió („gyermekek a dobozban a bácsit keresték”), a Boogie a zongorán („és csak egy, és csak egy, és csak egyetlenegy érdekelt”) vagy a Lauxnak üzenő A búcsú: „De ha felhívsz egy számot, és nem felel, / mikor rájössz, hogy jóval több számjegy kell...” Eredendően szomorú volt a Somogyvári Rudolf emlékére írt Egy elkésett dal, amelyben Dusán szintén remekelt: „Néhány olyan ember sajnált, aki sosem szeretett, / mások kíváncsiak várták, kié lesz a szereped...”

Nem csoda, ha Sándor Pál, aki nemegyszer készített tévéshow-t a Loksival, hatórás anyagot rögzített hetvennyolcban a zenekar szokásos tabáni tömegrendezvényén – amelyet kivételesen nem május elsején, hanem egy nappal korábban tartottak –, miközben Presser nem a Naphegy lábánál rendszeresített fellépés miatt panaszkodott: „Évek óta fejlesztjük a felszerelést, erre költjük minden pénzünket, de még csak hangberendezésünk van, a koncertekre a fényberendezést az Omegától kapjuk kölcsön.” (Már elmúlt a harag, amiért Presser és Laux otthagyta az Omegát.) A Tabánhoz nem volt szükség mesterséges fényre, napközben ment a nagy műsor. Amelyről a következő albumán így énekelt a „mindenki” szóba hovatovább beleszerelmesedő zenekar: „Komoly tartalom és forma kell, nem csak az üres zaj.”

Mire a Mindenki című 1978-as nagylemez megjelent, a Mindenki másképp csinálja első helyét már réges-rég elorozta a friss KISZ-díjas Fonográf az Edison-album záró dalával, a Köszönöm, doktor úrral. Az LGT-t pedig letiltották második romániai turnéján. Ráadásul kintről szóltak, hogy itthon is meszeljék el őket. Ahogyan a zenekar Képes kottás emlékkönyvében olvasható: „Se ki, se be.”

Ha Presser akkor írja a Kinn is vagyok, benn is vagyok című számot, akkor az alighanem így szól: Kinn se vagyok, benn se vagyok...

Szerző

Hegyi Iván: Mindenki prímán csinálja

Publikálás dátuma
2018.02.10. 08:05
NEM DÜBÖRGÖTT A ROCK A ’77-ES LEMEZEN - De a Mindenki másképp csinálja című szám talán az első magyar reggae FOTÓK: GEOMÉDIA

Az LGT ismételt. Kilencszáz-hetvenhét elején A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indiánnal, míg hetvennyolc januárjában és februárjában a Mindenki másképp csinálja album címadó dalával vezette az Ifjúsági Magazin slágerlistáját. Az más kérdés: ahogyan tudom, az LGT erre nem volt különösebben büszke, mert tagjai számára nem a hazai újságok lajstromai jelentették a mércét. Azért sem a Kicsi, sem a Nagy, sem az Artúr, sem az Indián nem protestált az elsőség ellen, igaz, a Nagy nem is tiltakozhatott, mivel Laux József, aki azért volt a Nagy, mert főnökként, szinte már menedzserként működött, Barta Tamáshoz hasonlóan kinn maradt az Egyesült Államokban. Az ő távozása talán még annál is érzékenyebben érintette az együttest, mint az ugyancsak finom kezű gitáros „dobbantása”, elvégre a különleges szervezőkészségű dobos háttérmunkáját lehetetlenségnek tetszett pótolni.

A Kicsi (Presser Gábor, röviden Pici), az Artúr (Somló Tamás, akit a kétszeres Kossuth-díjas színművész Somlay után nevezett el a zenekar Artúrnak), valamint az Indián (Karácsony János) kénytelen volt új ütőhangszeres után nézni, és megtalálta a Karácsonyhoz hasonlóan ex-generálos Solti Jánost. Nagylemezen a dobos a Mindenki másképp csinálja címűn mutatkozott be, miként Dusán Sztevanovity is akkor debütált LGT-szövegíróként. Mondhatni, a ragyogónál is ragyogóbban, elvégre ilyen strófákat alkotott: „Van, aki megmondja, hogy mit szabad. / Van, aki nem teszi, amit nem szabad. / Van, aki nem tudja, hogy nem szabad. / S olyan is van, akiről nem értem, hogy miért szabad...” Érthető, ha Baranyi Ferenc, a szintén Kossuth-díjas költő is emelkedetten írt az albumról a korabeli Népszavában: „Fordulatot hozott e lemez. Kicsit váratlanul ért bennünket, nem azt kaptuk, amit az LGT-től eddig megszoktunk, hanem valami egészen mást: fanyarabbat, racionálisabbat, bölcsebben derűset, áttételesebbet. Azt hiszem, a Locomotiv GT ezzel a nagylemezzel fordult a célegyenesbe.”

Kétségkívül a korábbiaktól eltérő karakterű korong készült, a rock egyáltalán nem dübörgött benne. Még a kvartettnél szélesebb muzsikustársi kört is megmozgató Jó barátok vagyunk is diszkréten szólt, csakúgy, mint A rádió („gyermekek a dobozban a bácsit keresték”), a Boogie a zongorán („és csak egy, és csak egy, és csak egyetlenegy érdekelt”) vagy a Lauxnak üzenő A búcsú: „De ha felhívsz egy számot, és nem felel, / mikor rájössz, hogy jóval több számjegy kell...” Eredendően szomorú volt a Somogyvári Rudolf emlékére írt Egy elkésett dal, amelyben Dusán szintén remekelt: „Néhány olyan ember sajnált, aki sosem szeretett, / mások kíváncsiak várták, kié lesz a szereped...”

Nem csoda, ha Sándor Pál, aki nemegyszer készített tévéshow-t a Loksival, hatórás anyagot rögzített hetvennyolcban a zenekar szokásos tabáni tömegrendezvényén – amelyet kivételesen nem május elsején, hanem egy nappal korábban tartottak –, miközben Presser nem a Naphegy lábánál rendszeresített fellépés miatt panaszkodott: „Évek óta fejlesztjük a felszerelést, erre költjük minden pénzünket, de még csak hangberendezésünk van, a koncertekre a fényberendezést az Omegától kapjuk kölcsön.” (Már elmúlt a harag, amiért Presser és Laux otthagyta az Omegát.) A Tabánhoz nem volt szükség mesterséges fényre, napközben ment a nagy műsor. Amelyről a következő albumán így énekelt a „mindenki” szóba hovatovább beleszerelmesedő zenekar: „Komoly tartalom és forma kell, nem csak az üres zaj.”

Mire a Mindenki című 1978-as nagylemez megjelent, a Mindenki másképp csinálja első helyét már réges-rég elorozta a friss KISZ-díjas Fonográf az Edison-album záró dalával, a Köszönöm, doktor úrral. Az LGT-t pedig letiltották második romániai turnéján. Ráadásul kintről szóltak, hogy itthon is meszeljék el őket. Ahogyan a zenekar Képes kottás emlékkönyvében olvasható: „Se ki, se be.”

Ha Presser akkor írja a Kinn is vagyok, benn is vagyok című számot, akkor az alighanem így szól: Kinn se vagyok, benn se vagyok...

Szerző