A gyűlölet szennyhullámán

A sárkányfog-vetemény újabb hajtásai felnövőben. Mára a televízióban jóformán sikk a testi fenyítésről mint alkalmas „pedagógiai eszközről” szólni. Egy pofon, egy maflás, egy tasli, egy koki… Nem árt az a gyereknek, akárki adja is. Liptai Claudiát hivatalból védte meg a Médiahatóság a tiltakozó jogvédők felszólamlása után, az egyház nem átkozta ki azt a plébánost, aki a verés mellett foglalt állást, újabban az étkezésireform-bajnok tett közzé pofonbarát nyilatkozatot, s a közösségi médiában gyülekeznek támogatói.

A magyar nevelésügy régi hagyománya a testi fenyítés ellen szót emelni, a lélektani kutatások rendre kontrafunkcióiról szólnak. Nem érv az, hogy „engem is vert az apám, mégis rendes ember lettem”. Vélhetően nem a pofonok hatására alakult így a vallomástevő sorsa. Ráadásul a nemzetközi és hazai jog is tiltja a növekvő-fejlődő gyermeket megalázó fegyelmezési eljárást. Aki tehát mellette szól, az bizony bűnt pártol.

Mi a magyarázata a verést támogató megnyilatkozások gyarapodásának a nyilvánosságban? Hiszen bizonyos nevelők (legyenek szülők, edzők, óvónők, tanárok, cserkészparancsnokok stb.) mintha gyakrabban találkoznának nehezen megoldható, korábban ritkább nevelési helyzetekkel, gondokkal, akár nevezzük így: gyermeki, kamaszos rosszaságokkal, pimaszkodással, agresszióval.

A kormányzat agresszivitása, gyűlöletbeszéde, megannyi gyűlöletcselekménye szabadította, szabadítja el az indulatokat, teszi a társadalmi gyakorlatban egyre alacsonyabbá az agresszió elutasításának küszöbét. Így lesz az illiberális demokrácia „rejtett tantervében” a verés elfogadott nevelési módszer.

Vagyis: a gyerekeket érő agresszió ellenében nincs más eszközünk, mint az agresszív kormányzat eltávolítása.