Tízéves az elátkozott állam

Koszovó 2007. február 17-én kiáltotta ki függetlenségét. Az akkori eufóriából mára semmi sem maradt. Kivált a fiatalok helyzete aggasztó.

Még ma is élénken élhetnek bennünk a tíz éves emlékképek: Koszovó lakossága 2008. február 17-én felhőtlenül ünnepelte az ország függetlenségének kikiáltását. Az önállóság elnyerésében óriási szerepe volt az Egyesült Államoknak. Washington lelkesedése határtalan volt az új államalakulat iránt, hiszen pozíciói jelentősen erősödtek a Balkánon, az Európai Unióban viszont szó sem volt eufóriáról. S nem csak azért, mert maga az EU sem egységes a köztársaság elismerését illetően, hiszen Szlovákia, Ciprus, Románia és Spanyolország hivatalosan mind a mai napig Szerbia részének tekinti. Azért sem, mert Brüsszel számára már akkor világossá vált: Pristinában olyan, a törzsire emlékeztető viszonyok uralkodnak, amelyek gyors felszámolására nincs lehetőség, az pedig esélytelen, hogy Koszovó belátható időn belül gazdaságilag a saját lábára álljon. E tekintetben azonban az eltelt egy évtized realitásai talán még az Európai Unió legborúlátóbb illetékeseinek elképzeléseit is alulmúlta. Fény ugyanis még mindig nem pislákol az alagút végén, a munkanélküliség oly mértékű, hogy a fiatalok közül, aki csak tud, külföldön próbál elhelyezkedni.

Koszovó nagyban köszönheti az önállóságot a néhai szerb és jugoszláv elnöknek, Slobodan Milosevicnek. A délszláv háborúk után ugyanis megrendült benne a bizalom, a belgrádi gazdaság mélypontra került, Szerbia igazi maffiaállammá vált, ahol a titkosszolgálat és a hozzá köthető alvilági csoportok szőhették hálójukat. Milosevic egyetlen esélyt látott az előre menekülésre, ha felszámolja a koszovói függetlenségi törekvéseket. A kilencvenes évek végén elkezdte kiszorítani az albán lakosságot a területről, ezt azonban a NATO sem hagyta szó nélkül. Máig vitatott beavatkozásával – tönkretette a szerbiai infrastruktúra jelentős részét – térdre kényszerítette Belgrádot, amely de facto el is vesztette az ellenőrzést Koszovó felett. 2000 októberében meg is döntötték Milosevic rezsimjét.

Hogy az önállóság kihirdetésekor miben bíztak a koszovóiak, ezt nemigen tudni. Jugoszláviában a központi költségvetésből – főleg a szlovének és a horvátok befizetéseiből – zárkóztatták fel, már amennyire lehetett. A tradicionális viszonyok azonban mit sem változtak az eltelt évtizedek alatt. A köztársaság lakosságának nagy része továbbra is a mezőgazdaságból, illetve a németországi és ausztriai vendégmunkások által hazautalt pénzekből élt. Az Európai Unió sem volt képes arra, hogy csodát tegyen. „Azt reméltük, hogy napról napra egyre jobban élünk majd. Ám a szép jövőre vonatkozó reményeim folyamatosan apadnak” – fejtette ki a Stuttgarter Zeitungnak az egyik neves helyi kutatóintézet (Kosovar Institute for Policy Research and Development - Kipred) igazgatója, Lulzim Peci, aki szerint a helyiek csalódtak nemcsak saját intézményeikben, hanem a nemzetközi közösségekben is.

Mára az ENSZ 193 tagországából 111 ismerte el Koszovó függetlenségét. Ez pozitívumnak tekinthető, az már kevésbé, hogy a köztársaság nemzetközi intézményekbe való betagozódása rendkívül lassan halad. Az Európa Tanácsba, illetve az Interpolba mindmáig nem tudott belépni, ami azonban a legfájdalmasabb Pristina számára, hogy az EU tagországokkal szembeni vízumkötelezettség is fennmaradt. Az Európai Tanács még 2009 decemberében úgy fogalmazott, a cél a teljes vízummentesség, legalábbis akkor, ha az ország teljesíti az előírt feltételeket. Ettől azonban egyelőre igen messze van.

Németország aligha lelkendezne, ha a koszovóiak vízum nélkül utazhatnának az EU területére, hiszen nem kérdés, hogy nagy részük az államban kötne ki. A németek még jól emlékezhetnek arra, amikor 2015 elején nincstelen koszovóiak tízezrei – becslések szerint 70-100 ezren, ami a lakosság 5 százalékának felel meg – keltek útra, hogy szerencsét próbáljanak német területen. Ez nem sokkal azelőtt történt, hogy Németország szíriai menekültek százezreit fogadta be. Berlin a koszovóiak nagy részének nem adott letelepedési engedélyt, sokan közülük azóta visszatértek szülőhazájukba.

Hogy mennyire drámai a munkanélküliség, jól illusztrálja: a hivatalos adatok szerint 35, realistább becslések szerint azonban 55 százalékos a fiatalok közötti állástalanok aránya. A mintegy 1,9 milliós lakosság nagyobbik része kevesebb, mint 350 euróból kénytelen eltartani magát, így mind a mai napig kulcsszerepet játszik a külföldön élő honfitársak által hazaküldött apanázs.

Az „Európai Unió Jogállamiság Missziója Koszovóban” testületnek, az EULEX-nek lett volna feladata, hogy felépítse a köztársaságban az igazságszolgáltatás rendszerét. Ezt a munkát azonban legalább oly mértékű sikertelenség kísérte, mint a gazdaság új alapokra helyezését. Sőt, maga az EU szervezete is korrupciós vádak célkeresztjébe került. Először 2014-ben, a Koha Ditore című lap számolt be arról, hogy egy olasz vizsgálóbíró nem csekély összegek ellenében helyezett szabadlábra gyanúsítottakat. Az EU-ban azonban nem is elsősorban emiatt csalódtak a helyiek, hanem azért, mert olyan politikusokat támogat, akikről közismert, mennyire korruptak, s már többször is lejáratták magukat saját honfitársaik előtt. Persze arról azért nem Brüsszel tehet, hogy a helyi politikai kultúra a legrosszabb harmadik világbeli államokét idézi. Azért a világ nem sok országában fordulhat például elő, hogy szó szerint csatatérré változtassák a helyi parlamentet, s füstbombákat dobáljanak egymásra a képviselők. Nem véletlenül tartják Koszovót mind a mai napig Európa elátkozott államának.

Megoldatlan helyzet

A szerbek az ország észak részén élnek. A helyi közösséget rendkívül megrázta, hogy idén január közepén hivatala előtt gyilkolták meg hat lövéssel a liberális ellenzéki politikust, Oliver Ivanovicot. Máig nem derült ki, valójában ki állt a gyilkosság hátterében.

Éppúgy elképzelhető, hogy albán szélsőséges volt a tettes, mint az, hogy a szerb alvilág (vagy a politikai élet) egyik illusztris személyisége volt a megrendelő. A régióban 100-120 ezer szerb él. Belgrád jelentős összegekkel próbálja segíteni őket.