Jóbarátom, aki amúgy igen tájékozott értelmiségi, vasárnap koradélután hívott idegesen, hogy indulna népszavazni, de fogalma sincs, hová kell mennie. Ami nem csoda: bár a legtöbb erzsébetvárosi állandó lakos kapott tájékoztató levelet a bulinegyed ügyében kiírt referendumról, abba nem vették bele, hogy hol a neki rendelt szavazóhelyiség.
Mesélhetnék arról is, hogy az önkormányzati képviselők által megfogalmazott kérdés olyan faramucira sikeredett, hogy aki nemet akart mondani az utcákat eluraló éjszakai cirkuszra, annak az igent kellett bejelölnie. És fölemlíthetném, hogy miközben a házak és a közterületek tele vannak az április 8-i választás hirdetményével, a népszavazásról szinte semmilyen hivatalos közlemény nem tájékoztatott. (A legutóbbi, kvótaügyi referendum idején bezzeg... De ezt most hagyjuk is.)
Szóval hosszan sorolhatnám, hogy miért volt eleve kudarcra ítélt kísérlet népszavazással rendezni egy közrendészeti problémát, de nem teszem. Már csak azért sem, mert a lakosság azon egynegyede körében sem volt meggyőző a részvétel, akiknek napi élménye a korlátozás nélkül viruló vigalmi ipar teljhatalma. Amiből messzemenő következtetéseket lehetne levonni nem utolsó sorban a választópolgárok tájékozódási és a közügyekben való részvételi hajlandóságára, de van ennél fontosabb tanulság is.
Jelesül, hogy Erzsébetváros önkormányzata tudta, merte és megtette. Évekkel ezelőtt elhatározták, hogy no-go zónává változtatják a a gondjaikra bízott kerület egyharmadát, utat engednek a kocsmabiznisznek és az aljaturizmusnak, mégpedig anélkül, hogy áldoznának arra, ami mindezt elviselhetővé teszi: a szükséges rendészeti és takarítói kapacitásra, valamint az infrastrukturális fejlesztésre.
Most pedig, hogy ez a népszavazásos trükk ilyen fényesen bejött, hátra is dőlhetnek. Nincs más dolguk, csak kasszírozni.
