Korunk emberi viszonyainak talán legfeltűnőbb jellegzetessége az egyének elmagányosodása. Ezt az állapotot jelenünk legfőbb sajátossága, a tőkelogika minden létszférát átható uralma hozza létre – az egyeduralkodó burzsoáziának engedelmes munkavállalókra és jól manipulálható fogyasztókra van szüksége. Az ilyen emberek pedig jellemzően a közösségeiktől és így identitásuktól is megfosztott magányos egyének.
Erre a társadalmi állapotra épül rá a Facebook, mely kezdetben a közvetlen részvétel, a demokrácia kiszélesedésének ígéretét hordozta, ma már azonban látszik, hogy ehelyett sokkal inkább a társadalmi szintű elmagányosodás állapotát képezi le. Továbbmenve, többségében inkább elszigeteli, mintsem összehozza egymással az embereket.
A Facebookon folytatott kommunikáció könnyen megszerezhető és azonnali érzelmi kielégülést nyújt: egy-egy lájk egy-egy középerős dopamin injekció. Nemigen kell dolgozni érte, megszerzése gyakorlatilag komplikációmentes, elmélyülést nem igénylő interakció – szemben például egy több órás face to face beszélgetéssel. Van úgy, hogy egy-egy Facebook kapcsolat a virtuálisból valóságosba vált – többségében azonban sokkal inkább a valóban intim kapcsolatok helyettesítőjeként funkcionál: „Miért akarnám hívni, miért akarnék beszélgetni vele, hiszen a falainkon akár minden nap találkozhatunk”.
Hasonlóan fontos vonás, hogy a Facebook jelentősen felerősíti az egyének narcisztikus vonásait: határozottan hivalkodásra és a mások feletti győzni akarásra ösztönöz. A narcisztikus emberek dominálta társadalomban azonban szükségképpen elakad az érzelmek áramlása: mivel az ilyen ember érzelmi kapcsolataiban – is – a „minimális ráfordítással maximális eredményt” elvét követi, vagyis ebben a világban mindenki csak kapni akar, előbb utóbb elfogy az „újraelosztható” érzelem. Így az általános emocionális kiürülés elkerülhetetlen.
És ezzel elkerülhetetlen a felelősség elhamvadása is – és éppen erre erősít rá a Facebook: az emotikonok osztogatása semmire sem kötelez, a „kapó fél” számára azonban – ha az, mint oly gyakran előfordul, egy-egy napjának sikerességét a kapott lájkok és pozitív kommentek számával méri – nagy jelentőséggel bírhat. Vagyis a dolog becsapós, az emotikonok felelőtlen bekattintgatása az adott napra mániás vagy depressziós állapotba hozhatja az arra érzékenyeket. A facebookolók többsége – szemben a Kis hercegnek a rókája iránti érzelmével – mégsem érez felelősséget egymás iránt, hiszen ebben a világban – a róka szavaival élve – senki nem akar igazán senkit megszelídíteni. Mindenki csak tetszeni akar.
Persze a dolog nem ennyire egyértelműen labilis minden egyén számára. Barabási Albert László hálózatkutató mutatott rá arra, hogy az internet világa nem demokratikus, működésének mechanizmusában a Máté-effektus érvényesül: „akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvétetik”. Így van ez a Facebook világában is: az ott folytatott interakciók az erős, stabil identitású egyének önazonosságát még erősíthetik is, hiszen ha – mint az ilyen egyéneknél az lenni szokott – minden ismerősük számára folyamatosan azonos karaktert mutatnak, akkor jóval kevésbé lehetnek nagy szerep- és így identitás-kilengéseik. A gyenge identitású ember azonban ebben a világban szétesik: mivel ő folyamatos külső megerősítésre szorul, felmutatott karakterét (profilját, vagy akár csak profilképét) állandóan váltogatja, lényegében véve attól függően, hogy éppen milyen ismerősöknek, ismerősi csoportoknak akar tetszeni.
A Facebook felerősítve tükrözi a társadalom karaktervonásait, ezért csak akkor lehetne mindenki számára építő, ha a társadalom szövetében pozitív változások indulnának el – erre azonban a közeljövőben nincs sok esély. A közösségek gyengülnek, és éppen eme folyamatra építenek a nemcsak biztos egzisztenciát, de szerető közösséget és stabil identitást is ígérő szélsőséges mozgalmak – elsősorban a szélsőjobboldal. Az ő falaikon tombol az identitást az ellenségkereséssel, az ellenségkép felmutatásával erősítő gyűlölet – a gyűlöletfolyamból elvágyódóknál pedig ömlik a negédes szirup. A látszat-kielégülést nyújtó látszatboldogság.
Összességében: az indulatok elszabadulnak, így a Facebook már ma akként funkcionál, hogy – Jung nyomán – elmossa a jótékony határvonalat a kollektív felettes én és a kollektív tudattalan között. És ezzel a folyamat önmagát erősítővé válik: a modernitás talán legjelentősebb értéke, a racionális, az önmaguk határait megvonni képes egyének és közösségek ezen az úton csak semmivé válhatnak.
