Facebook – felelősség – identitás

Korunk emberi viszonyainak talán legfeltűnőbb jellegzetessége az egyének elmagányosodása. Ezt az állapotot jelenünk legfőbb sajátossága, a tőkelogika minden létszférát átható uralma hozza létre – az egyeduralkodó burzsoáziának engedelmes munkavállalókra és jól manipulálható fogyasztókra van szüksége. Az ilyen emberek pedig jellemzően a közösségeiktől és így identitásuktól is megfosztott magányos egyének.

Erre a társadalmi állapotra épül rá a Facebook, mely kezdetben a közvetlen részvétel, a demokrácia kiszélesedésének ígéretét hordozta, ma már azonban látszik, hogy ehelyett sokkal inkább a társadalmi szintű elmagányosodás állapotát képezi le. Továbbmenve, többségében inkább elszigeteli, mintsem összehozza egymással az embereket.

A Facebookon folytatott kommunikáció könnyen megszerezhető és azonnali érzelmi kielégülést nyújt: egy-egy lájk egy-egy középerős dopamin injekció. Nemigen kell dolgozni érte, megszerzése gyakorlatilag komplikációmentes, elmélyülést nem igénylő interakció – szemben például egy több órás face to face beszélgetéssel. Van úgy, hogy egy-egy Facebook kapcsolat a virtuálisból valóságosba vált – többségében azonban sokkal inkább a valóban intim kapcsolatok helyettesítőjeként funkcionál: „Miért akarnám hívni, miért akarnék beszélgetni vele, hiszen a falainkon akár minden nap találkozhatunk”.

Hasonlóan fontos vonás, hogy a Facebook jelentősen felerősíti az egyének narcisztikus vonásait: határozottan hivalkodásra és a mások feletti győzni akarásra ösztönöz. A narcisztikus emberek dominálta társadalomban azonban szükségképpen elakad az érzelmek áramlása: mivel az ilyen ember érzelmi kapcsolataiban – is – a „minimális ráfordítással maximális eredményt” elvét követi, vagyis ebben a világban mindenki csak kapni akar, előbb utóbb elfogy az „újraelosztható” érzelem. Így az általános emocionális kiürülés elkerülhetetlen.

És ezzel elkerülhetetlen a felelősség elhamvadása is – és éppen erre erősít rá a Facebook: az emotikonok osztogatása semmire sem kötelez, a „kapó fél” számára azonban – ha az, mint oly gyakran előfordul, egy-egy napjának sikerességét a kapott lájkok és pozitív kommentek számával méri – nagy jelentőséggel bírhat. Vagyis a dolog becsapós, az emotikonok felelőtlen bekattintgatása az adott napra mániás vagy depressziós állapotba hozhatja az arra érzékenyeket. A facebookolók többsége – szemben a Kis hercegnek a rókája iránti érzelmével – mégsem érez felelősséget egymás iránt, hiszen ebben a világban – a róka szavaival élve – senki nem akar igazán senkit megszelídíteni. Mindenki csak tetszeni akar.

Persze a dolog nem ennyire egyértelműen labilis minden egyén számára. Barabási Albert László hálózatkutató mutatott rá arra, hogy az internet világa nem demokratikus, működésének mechanizmusában a Máté-effektus érvényesül: „akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvétetik”. Így van ez a Facebook világában is: az ott folytatott interakciók az erős, stabil identitású egyének önazonosságát még erősíthetik is, hiszen ha – mint az ilyen egyéneknél az lenni szokott – minden ismerősük számára folyamatosan azonos karaktert mutatnak, akkor jóval kevésbé lehetnek nagy szerep- és így identitás-kilengéseik. A gyenge identitású ember azonban ebben a világban szétesik: mivel ő folyamatos külső megerősítésre szorul, felmutatott karakterét (profilját, vagy akár csak profilképét) állandóan váltogatja, lényegében véve attól függően, hogy éppen milyen ismerősöknek, ismerősi csoportoknak akar tetszeni.

A Facebook felerősítve tükrözi a társadalom karaktervonásait, ezért csak akkor lehetne mindenki számára építő, ha a társadalom szövetében pozitív változások indulnának el – erre azonban a közeljövőben nincs sok esély. A közösségek gyengülnek, és éppen eme folyamatra építenek a nemcsak biztos egzisztenciát, de szerető közösséget és stabil identitást is ígérő szélsőséges mozgalmak – elsősorban a szélsőjobboldal. Az ő falaikon tombol az identitást az ellenségkereséssel, az ellenségkép felmutatásával erősítő gyűlölet – a gyűlöletfolyamból elvágyódóknál pedig ömlik a negédes szirup. A látszat-kielégülést nyújtó látszatboldogság.

Összességében: az indulatok elszabadulnak, így a Facebook már ma akként funkcionál, hogy – Jung nyomán – elmossa a jótékony határvonalat a kollektív felettes én és a kollektív tudattalan között. És ezzel a folyamat önmagát erősítővé válik: a modernitás talán legjelentősebb értéke, a racionális, az önmaguk határait megvonni képes egyének és közösségek ezen az úton csak semmivé válhatnak.

2018.02.20 07:05

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04