Koraérett számháború

Stanislaw Lem már 1964-ben, a Summa technologiaeban szólt az adattömegek eljövendő civilizációjáról és arról, hogy az adatokon keresztül különböző módokon lehet az embereket befolyásolni. Kezdetben meglepett, hogy sem a választási kampány alatt, sem annak előkészítésekor nem beszélt senki a nagy technológiai változásokról - vagy legalább erkölcsi, politikai vonatkozásaikról -, ahogyan az a fejlett ipari országok nyilvánosságában szokás. E tekintetben még a brazilok, chileiek, dél-afrikaiak is céltudatosabbak nálunk. E tematikus lyukat érzékelve azt hittem, riadót kellene fújni: végül is csak néhány évente tudatosíthatók a fontos fejlesztési dilemmák, és mikor fontos ez, ha nem a választások idején?

Azután rájöttem, hogy éppen ellenkezőleg. Hogy szörnyű lenne, ha efféle nem "igen-nem" kérdéseket beleerőszakolnánk a magyar választási húsdarálóba. Itt mindenkit úgyis csak az érdekel, hogy ő mondja hangosabban és először. Akkor már jobb, ha ezekről a kérdésekről most megfeledkezünk.

De közben az adatok tovább fojtogatnak a gazdaságban, iparban, iskolában, orvosi ügyekben, mindenütt. Hogyan húzzunk - ahol lehet - hasznot belőlük? Hol lehet az állam, sőt a kormányzat nélkül, és hol nem? A szabadság, igazságosság és szolidaritás a digitális metszetekben ugyanolyan fontos, mint korábban volt. Ezért ki kell alakítanunk valamilyen adatpolitikai alapelveket. Az ipari gazdaságokban kialakult megoldásokat is “le kell fordítani magyarra”, akár választunk közben, akár nem. Erről szól ez a hét sarokpont.

Először. Meg kell határozni az adatok elérhető színtereit. A nagyvállalatoknak, állami intézményeknek meg kellene adniuk, hogy náluk nyilvánosan milyen információforrások hozzáférhetőek, és hogy azokkal a továbbiakban mit lehet kezdeni. Ez igazi transzparenciát jelentene az eddigi gyakorlathoz képest. Külön kellene jelezni, hogy milyen egészségügyi és jóléti adatok nyílnak meg, amelyeket azután – persze segítséggel - a laikusok is használhatnának.

Másodszor. Ezeket az adatokat, amennyire csak lehet, szét kell telepíteni. Az állami adatmonopóliumoknak sajnos mindenütt vannak hagyományaik: a Monarchia, az államszocializmus, a kelet-európai EU-felfogások itt mind inkább negatív hagyományoknak számítanak, ma már technológiailag legnagyobb részt nem védhetőek, vagy nem szükségesek. Az adatok tulajdonlása változik, hálózatok és adatátrakodási csomópontok működnek, de az adatok egyre inkább nyilvánosak.

Harmadszor. Mindenképpen védeni kellene az egészségi és szociális ellátásokhoz felhasználható adatok hozzáférését, akármilyen módon állították is elő azokat, és akármilyen erőközpontokhoz tartozó szervezetek hiszik, hogy azoknak ők “tulajdonosaik”. Hiszen az igazi tulajdonos az, akire az adott egészségi adat vonatkozik, és aki azt például a saját további gyógyulásához felhasznál(hat)ná.

Negyedszer. A társadalmi megkülönböztetés módozatai egyre inkább rejtettekké, nehezen felismerhetőekké válnak, mert a méltányossági adatok egyre inkább olyan számítási módokra, utakra épülnek, amelyek gépiek, és a gépeken kívül nem is igazán láthatóak. A “gépi számítások magától értetődésével” szembeni egészséges bizalmatlanságnak így a védőpolitikákba egyre inkább be kellene épülnie.

Ötödször. Az ügyet mégsem úszhatjuk meg választások idején: előbb vagy utóbb ide is elérnek a nyilvános (vagy legalábbis nem titkos) adatforrásokból kiinduló személyes választói profilépítés technikái. Ne gondoljunk szörnyűségekre: egyesületi tagságaink, újság-előfizetési vagy médiavásárlási szokásaink, bónuszkártyáink használata a bevásárlóközpontokban, sőt egészségi adataink kifejezetten együtt érdekesek, mert már tudjuk azokat együtt értékelni, s mindezek összevetését elvben megtiltani sem lehetséges. Az ilyen technikákat hívjuk microtargetingnek, bonyolultságuk nem mérhető az űrkutatáséhoz. Igaz, az ellenzék ilyeneket még láthatóan nem alkalmaz, pénze sincs rá, pedig a politikai célbalövési pontossága sem lenne ilyen szörnyű, ha már használna efféléket. A Fidesz politikai marketingje viszont hagyományosan profi, pénzük is van, nem lepődnék meg, ha már próbálkoztak volna ilyesmivel, bár a mi szétszórt adatforrásaink mellett ez nem lehet nagyon könnyű. Nyilvános viták nélkül viszont nem deríthető ki e tekintetben sem semmi, legfeljebb az sejthető, hogy a legkifinomultabb technikákkal, nagyon alapos személyes profilokkal elsősorban a nem-választókat próbálják mégis az urnákhoz csábítani. Az egyébként választani szándékozókat ilyen technikákkal valószínűleg nem érdemes átprogramozni: nekik nagyobbrészt kikristályosodott a véleményük.

Hatodszor. Különböző politikai rendszerekben különböző mértékben nyilvános ezen adathalmazok használata. Az amerikai gyakorlatban Trump és Clinton egyaránt használt ilyen technikákat. Ezek fejlesztői jelentős részben britek, de a brit rendszerben mintha kulturálisan

olyan tagolt lenne a választói térkép, hogy a bonyolult technikák nem is feltétlenül szükségesek a politikai mikro piacok azonosításához. A legutóbbi választások előtt az e tárgyú körkérdések elől a német pártok pedig inkább kitértek, bár senki sem állította, hogy ezt elvből ellenezné. A magyar választói térkép a mostanában sokat vitatott amerikainál kétségtelenül tagoltabb, és még mindig működnek a hagyományos választóvonalai. De Facebook-adatokat valószínűleg már itt is használnak a választási szakértők.

Hetedik. Miután adatpolitikai vitáink igazán nincsenek, így fogalmunk sincs arról (ez egyébként Nyugat-Európában sem közismert), hogy kinél - a politikai pártoknál, vagy inkább közvélemény-kutató és politikai marketing cégeknél - vannak-e inkább a felhasználható készségek. Ismereteink szerint kezdetben inkább a cégeknél voltak, de újabban a pártok is szeretnének ezekben az ügyekben jobb szakértőkké válni. De úgy tűnik - hiszen a hagyományos média és a statisztikai hivatalok is manipuláltak eleget -, hogy e tekintetben még nem léptünk be semmiféle új, veszélyes szakaszba. És ahogy a választási vereségeket, úgy a győzelmeket is értelmetlen lenne nagymértékben az adatpolitikának tulajdonítani.

2018.02.21 07:05

Számlák

Két villanyszámlát kaptam szerdán. Az egyik a szokásos hatezer-valahányszáz forintos, melyet havi átalányban fizetek, a másik kicsit vaskosabb: 13 milliárd. Az utcai közvilágításé szerte az országban, ahol a miniszterelnök veje LED-lámpái pislákolnak. 
Eredetileg persze nem nekem kellett volna fizetni érte, de kiderült, annyira tróger melót végzett a Pista cége, hogy még a rinocérosz arcbőrrel megáldott illetékeseknek sem volt pofájuk benyújtani a számlát Brüsszelnek. Valahol persze érthető, hiszen az unió csalás elleni hivatala már előre jelezte, komoly gondokat lát az elszámolásban: nemcsak szarok az új lámpák, de arcátlanul drágák is. Olyannyira, hogy akár egy nyomozást is megérne az hazai ügyészség részéről. 
Az eljárásról szóló tudósítások helyett azonban csak arról érkezett hír, hogy a Tiborcz-lámpákra kipengetett milliárdokat házon belül rendezi a kormány. A hazai büdzséből, azaz többek között az adómból. Ezerháromszáz forint jut rám, ahogy minden határokon belüli magyarra, ötezer-hétszáz, ha a szűk családot vesszük. Végül is kibírjuk, egy kisebb hétközi bevásárlás ára. Vagy az elsős fiam éves iskolai színház- és mozibérlete. Ennyit bizonyosan megér, hogy kikerüljék a finnyás uniót, nehogy már Brüsszel látványosan visszadobja a számlákat. Mert aztán megint tele kellene plakátolni az országot, mit üzenünk neki. Helyette szavak és óriásplakátok nélkül üzent, csak éppen nekem, nekünk. 
Megtehetjük, ezt is megtehetjük, birka népség – szólt hozzám a kormány, és persze ahhoz a kevesebb mint hárommillióhoz is, akik összeadták neki a harmadik kétharmadot. Utóbbiakat valószínűleg kevésbé érdekli, mint engem, több is eltűnt már a nagy közösből, s azt is szó nélkül hagyták. Esetleg lelkesen tapsoltak a magyarázathoz: a mi tolvajunk a ti tolvajotok is, legyetek rá büszkék!
Mert nem csak a Tiborcz-lámpák miatt ilyen nagy a sötétség…
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29

Aki szegény, az is lesz

Bár Orbán Viktor legfrissebb évértékelője óta tudjuk, hogy fel fogják számolni a szegénységet, gazdasági növekedés ide, családtámogatások oda, ismét sikerült valamennyivel fokozni a nyomást azon az amúgy sem szűk rétegen, akik a nélkülözés határán egyensúlyoznak. Becslések szerint ők mintegy 1,5 millióan vannak.
Akár örülni is lehetne a napokban közzétett inflációs adatoknak, csakhogy az jó eséllyel újratermeli az említett körben a szegénységet, sőt az érintettek még rosszabb helyzetből indulva futják a rossz köröket. A KSH azt mérte, hogy januárban a fogyasztói árak átlagosan 2,7 százalékkal voltak magasabbak az egy évvel korábbinál. A gond itt, ahogy sok más területen, az átlag szóval van. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy én két szendvicset ettem, másvalaki meg egyet sem, és akkor átlagban egyet fogyasztottunk mindketten, csak a másik éhes maradt. Az átlagban megszépült infláció jelenti a szegények valódi gyötrését. Különösen akkor, ha olyan termékek ára száguld, amire érzékenyek.
Átlag felett emelkedett például a burgonya, a zöldség és a gyümölcs ára, ezekért 20,5 százalékkal kellett többet fizetni, mint tavaly ilyenkor. A liszt ára 8,7, a kenyéré pedig 5,8 százalékkal nőtt. Persze mindenkit sújt ez, csak nem egyformán érzik. Aki például nagyvárosban él és árérzékeny (értsd: szegény), könnyen megteheti, hogy a különböző boltok vagy szupermarketek között válogat. Egy kistelepülésen azonban, ahol egyetlen bolt van, annyit kérnek az alapvető élelmiszerekért, kenyérért, burgonyáért, amennyit akarnak, hiszen a helyiek vagy ott vásárolnak, vagy sehol.
Ugyanígy a szegény rétegeket sújtja igazán a háztartási energia árának emelkedése, ami átlagban alig 1,2 százalékos volt, de ezen belül a palackos gázt használók 12,3, a fával fűtők 7,8 százalékkal fizethetnek többet. Márpedig palackos gázt vagy fát jellemzően a kisebb településen élő szegényebb rétegek használnak.
A vagyoni szélsőségek a társadalom felső és alsó rétegeiben is egyre élesebben jelentkeznek, de míg felül (többnyire) jól látható a busás gazdagodás, a nyomor nehezen tetten érhető. A szegénység egyre inkább falura megy, ahová meg politikus nem jár vagy csak elvétve. A hatalomnak ez a réteg láthatatlan, és a hangzatos ígéretek ellenére sem nyúlnak a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatáshoz, a 28 500 forintos minimálnyugdíjhoz és a családi pótlék összege sem változott 11 éve, miközben az árak jó 20-25 százalékkal nőttek. A közmunkások nettó bére is maradt 54 ezer forint. A nyugdíjakat idén 2,7 százalékkal emelték, amivel, hacsak nem marad vagy csökken az infláció év közben, az idősek rosszul járnak, hiszen sok alapvető termék ára ennél gyorsabban nő.
Tavaly novemberben a 3,1 százalékos itthoni infláció az egyik legmagasabb volt Európában az Eurostat adatai szerint. Akkor Szlovákiában 2, Csehoszágban 1,6, Lengyelországban pedig 1,1 százalékos volt a pénzromlás. A V4-es átlag tehát jó volt. Az átlag árnyoldalát meg a magyar szegények érezték a saját bőrükön.
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29