Koraérett számháború

Stanislaw Lem már 1964-ben, a Summa technologiaeban szólt az adattömegek eljövendő civilizációjáról és arról, hogy az adatokon keresztül különböző módokon lehet az embereket befolyásolni. Kezdetben meglepett, hogy sem a választási kampány alatt, sem annak előkészítésekor nem beszélt senki a nagy technológiai változásokról - vagy legalább erkölcsi, politikai vonatkozásaikról -, ahogyan az a fejlett ipari országok nyilvánosságában szokás. E tekintetben még a brazilok, chileiek, dél-afrikaiak is céltudatosabbak nálunk. E tematikus lyukat érzékelve azt hittem, riadót kellene fújni: végül is csak néhány évente tudatosíthatók a fontos fejlesztési dilemmák, és mikor fontos ez, ha nem a választások idején?

Azután rájöttem, hogy éppen ellenkezőleg. Hogy szörnyű lenne, ha efféle nem "igen-nem" kérdéseket beleerőszakolnánk a magyar választási húsdarálóba. Itt mindenkit úgyis csak az érdekel, hogy ő mondja hangosabban és először. Akkor már jobb, ha ezekről a kérdésekről most megfeledkezünk.

De közben az adatok tovább fojtogatnak a gazdaságban, iparban, iskolában, orvosi ügyekben, mindenütt. Hogyan húzzunk - ahol lehet - hasznot belőlük? Hol lehet az állam, sőt a kormányzat nélkül, és hol nem? A szabadság, igazságosság és szolidaritás a digitális metszetekben ugyanolyan fontos, mint korábban volt. Ezért ki kell alakítanunk valamilyen adatpolitikai alapelveket. Az ipari gazdaságokban kialakult megoldásokat is “le kell fordítani magyarra”, akár választunk közben, akár nem. Erről szól ez a hét sarokpont.

Először. Meg kell határozni az adatok elérhető színtereit. A nagyvállalatoknak, állami intézményeknek meg kellene adniuk, hogy náluk nyilvánosan milyen információforrások hozzáférhetőek, és hogy azokkal a továbbiakban mit lehet kezdeni. Ez igazi transzparenciát jelentene az eddigi gyakorlathoz képest. Külön kellene jelezni, hogy milyen egészségügyi és jóléti adatok nyílnak meg, amelyeket azután – persze segítséggel - a laikusok is használhatnának.

Másodszor. Ezeket az adatokat, amennyire csak lehet, szét kell telepíteni. Az állami adatmonopóliumoknak sajnos mindenütt vannak hagyományaik: a Monarchia, az államszocializmus, a kelet-európai EU-felfogások itt mind inkább negatív hagyományoknak számítanak, ma már technológiailag legnagyobb részt nem védhetőek, vagy nem szükségesek. Az adatok tulajdonlása változik, hálózatok és adatátrakodási csomópontok működnek, de az adatok egyre inkább nyilvánosak.

Harmadszor. Mindenképpen védeni kellene az egészségi és szociális ellátásokhoz felhasználható adatok hozzáférését, akármilyen módon állították is elő azokat, és akármilyen erőközpontokhoz tartozó szervezetek hiszik, hogy azoknak ők “tulajdonosaik”. Hiszen az igazi tulajdonos az, akire az adott egészségi adat vonatkozik, és aki azt például a saját további gyógyulásához felhasznál(hat)ná.

Negyedszer. A társadalmi megkülönböztetés módozatai egyre inkább rejtettekké, nehezen felismerhetőekké válnak, mert a méltányossági adatok egyre inkább olyan számítási módokra, utakra épülnek, amelyek gépiek, és a gépeken kívül nem is igazán láthatóak. A “gépi számítások magától értetődésével” szembeni egészséges bizalmatlanságnak így a védőpolitikákba egyre inkább be kellene épülnie.

Ötödször. Az ügyet mégsem úszhatjuk meg választások idején: előbb vagy utóbb ide is elérnek a nyilvános (vagy legalábbis nem titkos) adatforrásokból kiinduló személyes választói profilépítés technikái. Ne gondoljunk szörnyűségekre: egyesületi tagságaink, újság-előfizetési vagy médiavásárlási szokásaink, bónuszkártyáink használata a bevásárlóközpontokban, sőt egészségi adataink kifejezetten együtt érdekesek, mert már tudjuk azokat együtt értékelni, s mindezek összevetését elvben megtiltani sem lehetséges. Az ilyen technikákat hívjuk microtargetingnek, bonyolultságuk nem mérhető az űrkutatáséhoz. Igaz, az ellenzék ilyeneket még láthatóan nem alkalmaz, pénze sincs rá, pedig a politikai célbalövési pontossága sem lenne ilyen szörnyű, ha már használna efféléket. A Fidesz politikai marketingje viszont hagyományosan profi, pénzük is van, nem lepődnék meg, ha már próbálkoztak volna ilyesmivel, bár a mi szétszórt adatforrásaink mellett ez nem lehet nagyon könnyű. Nyilvános viták nélkül viszont nem deríthető ki e tekintetben sem semmi, legfeljebb az sejthető, hogy a legkifinomultabb technikákkal, nagyon alapos személyes profilokkal elsősorban a nem-választókat próbálják mégis az urnákhoz csábítani. Az egyébként választani szándékozókat ilyen technikákkal valószínűleg nem érdemes átprogramozni: nekik nagyobbrészt kikristályosodott a véleményük.

Hatodszor. Különböző politikai rendszerekben különböző mértékben nyilvános ezen adathalmazok használata. Az amerikai gyakorlatban Trump és Clinton egyaránt használt ilyen technikákat. Ezek fejlesztői jelentős részben britek, de a brit rendszerben mintha kulturálisan

olyan tagolt lenne a választói térkép, hogy a bonyolult technikák nem is feltétlenül szükségesek a politikai mikro piacok azonosításához. A legutóbbi választások előtt az e tárgyú körkérdések elől a német pártok pedig inkább kitértek, bár senki sem állította, hogy ezt elvből ellenezné. A magyar választói térkép a mostanában sokat vitatott amerikainál kétségtelenül tagoltabb, és még mindig működnek a hagyományos választóvonalai. De Facebook-adatokat valószínűleg már itt is használnak a választási szakértők.

Hetedik. Miután adatpolitikai vitáink igazán nincsenek, így fogalmunk sincs arról (ez egyébként Nyugat-Európában sem közismert), hogy kinél - a politikai pártoknál, vagy inkább közvélemény-kutató és politikai marketing cégeknél - vannak-e inkább a felhasználható készségek. Ismereteink szerint kezdetben inkább a cégeknél voltak, de újabban a pártok is szeretnének ezekben az ügyekben jobb szakértőkké válni. De úgy tűnik - hiszen a hagyományos média és a statisztikai hivatalok is manipuláltak eleget -, hogy e tekintetben még nem léptünk be semmiféle új, veszélyes szakaszba. És ahogy a választási vereségeket, úgy a győzelmeket is értelmetlen lenne nagymértékben az adatpolitikának tulajdonítani.

2018.02.21 07:05

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04