Sztravinszkij és tanítványai története

Publikálás dátuma
2018.02.21 06:47
Tíz zenészt mentorált Eötvös Péter Fotó: Hrotkó Bálint
Fotó: /

Érdekes hangversennyel zárult az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány által szervezett nemzetközi mesterkurzus, amelyen fiatal zeneszerzők és karmesterek vehettek részt. A mentorprogram első felvonása zajlott a Budapest Music Centerben, amelynek során 2018-tól, a tervek szerint három éven át, évente 2-2 zeneszerző és karmester kap lehetőséget a tíz napos tanulásra, őket személyes meghallgatáson választják ki. A tavaly közreadott felhívásra előzetesen több mint százan jelentkeztek, közülük tízen találkozhattak Eötvös Péterrel, aki közülük kettőnek adott lehetőséget, hogy eljöjjön februárban Budapestre. Ide egy olyan művet kellet hozniuk, amelynek kötődnie kellett Sztravinszkij A katona története című művéhez. A karmestereket is meghallgatás alapján választották ki, kamarazenekarokat vezényelve mutathatták meg, megérdemlik, hogy részt vegyenek a programban. Az elfogadott két zeneművet aztán az UMZE (Új Magyar Zenei Egyesület) héttagú kamarazenekarának tanították be. A mentorok, Eötvös Péter, Vajda Gergely és Johannes Schöllhorn segítettek a szerzőknek, előadóknak, hogy készre csiszolják a műveket, az előadást. A terv bevált, a záróhangversenyen Alex Nante Rite et Jeu, Aaron Holloway-Nahum The Long March című új műve és az inspirációjukul szolgáló száz éves Sztravinszkij alkotás váltott dirigensekkel igen-igen kiváló előadásban hangzott el. Ezért is volt tanulságos a négy résztvevővel folytatott beszélgetésünk, kiderült, az elkötelezettség, a munka a jó eredmény záloga.

Mára a zeneszeretők, de tán a zenészek tábora is két részre szakadt, vannak, akik fontosnak tartják, szeretik koruk zenéjét, vannak, akik szinte soha nem foglalkoznak vele. Su-Han Yang tajvani karmestert érdekli a kortárs zene, ezért az elmúlt években folyamatosan figyelemmel kísérte az Eötvös alapítvány munkáját, így amikor megjelent a felhívás az idei mesterkurzusra, természetes volt számára, hogy jelentkezik. Már tajvani tanulmányai alatt is figyelemmel kísérte kollégái, tanárai zeneszerzői tevékenységét, sok művüket játszotta. Tajvanon a klasszikus zene újdonságnak számít, ezért a fiatalokat érdekli elsősorban, a koncertközönség nem zömében fehérhajú emberekből áll, mint Európában. Itt a kultúra gazdagsága bűvölte el, a zene a mindennapi élet része, ezt Berlinben is tapasztalhatta, ahol rendszeresen megfordulnak a világ vezető zenészei. Sztravinszkij saját korának bátran újító alkotója volt, és most hogy Mácsai Pál drámai erejű előadásában magyarul hallotta a szöveget, úgy gondolja, a mi nyelvünk muzikalitása is hozzájárult a mű erőteljes hatásához.

Toby Thatcher Eötvös Péter egyik darabján dolgozott tavaly, ezért is kísérte figyelemmel, mi történik a világszerte igen nagy elismertségnek örvendő zeneszerző és karmester körül. Nagyon fontosnak tartja, hogy egy karmester foglalkozzon saját kora zenéjével, a fiatal komponisták lehetőséget kapjanak. A londoni közönség nagyon nyitott, és sok kiváló együttes található a brit fővárosban. Az itt eltöltött tíz nap legérdekesebb pillanatai azok voltak számára, amikor Eötvös és Vajda Gergely Bartókról beszélt. A különleges magyar nyelv tükröződik a zenében is, ezért volt tanulságos, hogy magyar anyanyelvű emberek beszéltek róla.

Alex Nante egy barátjától tudta meg, hogy ilyen kiváló lehetőség kínálkozik arra, hogy elméleti és gyakorlati ismereteket kapjon egy nagy zeneszerzőtől és dirigenstől. Sokat tanultak arról, hogyan egyensúlyozzák ki a hangszerek hangzását, a hangszerelésről, a különböző hangszínekről, hogyan jegyezzék le ezeket. Sztravinszkijban leginkább életművének sokféleségét csodálja, az orosz alapok, a klasszikus elemek, a szürreális vonások: három különböző világ, ami mögött mindig hallható az egyedülálló zeneszerző, aki folyamatosan újraalkotja magát, és kulcsfigurája volt a huszadik századnak.

Aaron-Holloway Nahum már harmincas évei közepén jár, mégis eljött a meghallgatásra, hogy találkozhasson egyik példaképével. A komponálás mellett vezényel is, vezet egy együttest Londonban. Szeretné követni azt az életutat, amit Eötvös végigjárt, szeretné ő is azt a nagylelkűséget, örömöt a zenélés során sugározni, amit ő. A mentorprogram kiírásában azt tetszett neki, hogy konkrét feladatot kellett elvégezni. Sztravinszkij is azt tartotta, az olyan megbízás, ami egy bármilyen darabra szól, rettenetes feladat egy zeneszerző számára. A megkötések indítják be a képzeletet, itt például pontosan azt a hangszereket kellett megtartaniuk, mint amelyek az eredeti műben szerepelnek. A kurzuson azt tanulta meg, milyen fontosak a kis részletek, Eötvös egész különös képessége van arra, hogy folyamatosan figyeljen apró részletekre, amelyekből a mű összeáll, amit távolabbról, a karmester szempontjából is tud értékelni.

Infó:

Alex Nante: Rite et Jeu

Aaron Holloway-Nahum: The Long March

Sztravinszkij: Akatona története

Vezényel: Su-Hang Yang, Toby Thatcher és amesterkurzus hallgatói

Mesélő: Mácsai Pál

UMZE Kamaraegyüttes, BMC Koncertterem, Február 14.

2018.02.21 06:47

A világ százharmincnégy pillanata - Megnyílt a World Press Photo kiállítás

Publikálás dátuma
2018.09.20 19:00

Fotó: Népszava/ Vajda József
Az idei World Press Photo kiállításon újra szembesülhetünk azzal a világgal, amelyben élünk. Az ökofalutól a terroristákig.
Január 16., március 22., május 3., szeptember 16., szeptember 28. – napok, történések, amelyek 2017-ben nem csak a sajtó, de a világ figyelmét is magukra vonták. 2017-ben az Iszlám Állam megszállása alatt tartott és feldúlt Moszul, a London utcáin terepjáróval a tömegbe hajtó merénylő, a rohingya menekültek felborult csónakja: olyan pillanatképek, amelyek az újságok címlapjairól, a televízióból mindannyiunknak ismerősek lehetnek, Az év sajtófotója jelöltjei között is szerepelnek. A nyertes mű Ronaldo Schemidt fotója, amely a lángok közül menekülő férfiről készült Venezuelában, a Nicolás Maduro elnök elleni egyik tüntetést követő összecsapáson. E képhez hasonlóan a World Press Photo kiállítás százharmincnégy fotója is nem mindennapi, bár mindennapossá vált történeteket mond el az adott közegről, társadalomról, országról, amelyben készült. A Zanzibár szigetcsoporton úszni tanuló lányokról, az ökofaluban élő testvérpárról, vagy az árván maradt elefántokat rehabilitáló menhelyről készült fotók mellett, bangkoki nemi helyreállító műtétről, a rohingyák ellen intézett támadásokról, vagy a Boko Haram harcosai által elrabolt lányokról éppúgy láthatunk képkockákat.  
Az idén nyolc kategória képei közül kiemelkednek a Környezet témájában készült fotók, e terület a korábbi években nem szerepelt szervezőelvként a kiállításon. A fotók azonban nem feltétlenül a szépségre mutatnak rá – ahogy teszik azt például a Természet kategória képei –, inkább az előttünk tornyosuló környezeti problémákat emelik ki. Az elkábított és bekötött szemű szélesszájú orrszarvút, a szeméthegyeket, vagy az esőerdők helyén maradt kietlen földterületeket szemlélve önkéntelenül is felvetődik az emberben: talán mégis van igazság a sokszor fülünk mellett elengedett környezetvédelmi szlogenekben. 
Révész Tamás fotográfus, a kiállítást szervező Herald Európa felelős koordinátora a sajtótájékoztatón hangsúlyozta: a témákat érintve lehet némi déja vu érzése a látogatónak a korábbi évekhez viszonyítva, hiszen a konfliktusok nem múltak még el. Ugyanakkor azt is hozzátette: az idei képekre tekintve mégsem érzi olyan drámainak a helyzetet. Ezzel persze lehet vitatkozni: hány szörnyűséges pillanat, haláleset vagy menekült gyerek kell a drámaisághoz? Hogy van az, hogy évről évre emberek ezrei (milliói!) látogatnak el a World Press Photo kiállításra szerte a világon, és mégsem vagyunk hajlandók változtatni életvitelünkön; esetleg a környezetről, az együttműködésekről, vagy a másik emberről való felfogásunkon? Minden évben ellátogatunk hazánk kiemelkedő múzeumaiba, s „megcsodáljuk” az év leginkább meghökkentő sajtófotóit, majd továbbmegyünk, mintha mi sem történt volna. Holott – mint azt a fotókon is láthatjuk –, a világ nem áll meg, és nap mint nap újabb borzalmak történnek. A kérdés az: érdemes-e megvárni, amíg mi leszünk a következő nyertes téma egy fotón?

A legjobb magyar természetfotók

Idén is kísérőkiállítással egybekötve tekinthetik meg az érdeklődők az év legjobb sajtófotóit. A naturArt – 25 év legszebb természetfotói cím nem zsákbamacska, „Az év természetfotósa” pályázat nyertes műveiben gyönyörködhetünk, többek között Máté Bence Árnyjáték című fotójában, amely 2010-ben a világ legjobb természetfotója volt. Bár kevesen tudják, Magyarországon a természetfotózás a legsikeresebb művészeti ág – hangsúlyozta Fáth Péter, a naturArt elnöke a sajtótájékoztatón. A kiállított fotókon a természet legkülönfélébb arcait ismerhetjük meg, a legapróbb, észrevehetetlen rezdüléseken, vagy nagyon is mindennapi, ám gyakran szem elől tévesztett képeken keresztül. 

Infó

World Press Photo kiállítás, Magyar Nemzeti Múzeum, látogatható október 23-ig

2018.09.20 19:00
Frissítve: 2018.09.21 10:05

Diák Oscar-díjat kapott Kovács István rövidfilmje

Publikálás dátuma
2018.09.20 16:00
Vedrana Bozinovic a film főszereplője
Fotó: /
Nemzetközi fikciós rövidfilm kategóriában diák Oscar-díjat nyert Kovács István Ostrom című filmje. A díj már biztos, de az, hogy arany, ezüst vagy bronz Oscart kap-e a film, október 11-én derül ki.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem mesterszakán készült diplomafilm 1994-ben, a háború sújtotta Szarajevóban játszódik, rendezője – ahogy a sajtóbemutatót megelőző sajtótájékoztatón Szász János, egyik tanára fogalmazott – „onnan jött, háborús gyerek”. Alig több mint ötszáz kilométerre zajlott tőlünk, de mi itt Budapesten szinte semmit nem tudtunk arról, mi történik Szarajevó ostroma idején. Éppúgy, ahogy a XX. század végi délszláv háború eseményei végig csupán furcsa fénytörésben jutottak el Budapestre. Haditudósításokkal még csak-csak találkozhatott, de az ott élők hétköznapjairól keveset tudhatott az, aki nem kötődött személyes kapcsolatok révén a volt Jugoszláviához. A pesti városlakó talán fel sem fogta, és sokunk képzelőerejét sem mozdította meg eléggé, vajon hogyan zajlanak a mindennapok áram és víz nélkül, kenyérért sorban állva, lövések hangjait szinte megszokva. Kovács István ezt a szégyenérzettel kiegészült felismerést is előhozza a nézőben Ostrom című filmjével, amelyben nem foglal állást a hadban álló felek között, nem hirdet győztest, nem talál és oszt igazságot. A 23 perces alkotás főszereplője egy bosnyák nő, aki vizet szeretne találni ahhoz, hogy várva várt randevúja előtt hajat moshasson. A terv azonban lesújtó és felemelő pillanatokat, megaláztatásokat és életveszélyes akadályokat gördít elé. Múltja, családi élete egy-egy mondatban sejlik fel csupán, nem akar világmegváltani, nem akar dívává válni, csak nő akar lenni ismét – frissen mosott hajjal. Nem akar mást, mint visszakapni a méltóságát.

Info

Ostrom – rendező: Kovács István; szereplők: Vedrana Bozinovic, Mirela Lambic, Radoje Cupic, Nenad Pecinar, Trill Zsolt, Keszég László; forgatókönyv: Gasztonyi Kálmán; operatőr: Dévényi Zoltán; vágó: Duszka Péter László; látványtervező: Rajk László; jelmeztervező: Sinkovics Judit; hangmérnök: Balázs Gábor

Témák
filmostrom
2018.09.20 16:00
Frissítve: 2018.09.20 21:52