Biztos?

Néha elképzelem, hogyan zajlott volna egy normális helyen mondjuk a hármas metró akadálymentesítése körüli vita. Pontosabban dehogy képzelem: normális helyen hogyan is fordulhatna elő, hogy ilyesmiből nézni is kínos politikai pankráció kerekedjék?

Hiszen ha a naponta százezreket szállító metróvonal felújításra szorul, normális helyen a város és az állam megállapodik a munka kivitelezésének módjáról, ütemezéséről és fedezetéről, aztán belevág. Nem huzakodnak évekig, míg a pálya és a járműpark végképp életveszélyessé válik. Nem kúszik be a képbe az újnál drágább, a nyugatinál korszerűtlenebb "felújított" orosz metró. És főként nem derül ki a finisben, hogy évtizedekkel az akadálymentesítés európai normává válása után eldöntendő kérdés, kerekesszékkel járhatóvá kell-e tenni a metrómegállókat. Amihez képest csak bónusz az a palacsintasütős fejcsapkodás, amely a főpolgármester és ellenzéke között ez ügyben végbement.

Négy évvel ezelőtt, amikor a Fidesz minden előzetes egyeztetés nélkül, másfél hét alatt áttolta a parlamenten a Fővárosi Közgyűlést látványpékséggé változtató javaslatát, pontosan tudni lehetett, hogy ez lesz az eredmény. Egy széttartó pártakaratok szerint bütykölgető, a sajátos stílusú Tarlós István standupos fellépéseinek vokálozó, döntésképtelen testület. Persze azt, hogy tényleg a "közpénz spórolása" ezzel a cél, csak az hihette el, aki valamiért nem látta át, hogy a kerületi polgármesterek meg sem próbálnak majd a teljes Budapestben gondolkodni, ahogy a Fővárosi Közgyűlésbe közvetlenül választott elődeik tették.

Már jó ideje tudni lehet, hogy a rendszerváltás hevében született, huszonnégy egyenrangú akaratot egymás mellé rendelő főváros-koncepció hosszú távon nem működőképes. De - a köz szempontjából legalábbis - a lehető legrosszabb megoldás volt a főváros 2014-es meggyengítése és anyagi ellehetetlenítése, az állami költségvetésnek való teljes kiszolgáltatása. A kerületek koordinálatlan uralma azt az erőt szívja el Budapesttől, amelynek a felemelkedését köszönhette: hogy háromnegyed évszázadon át minden fejlesztési döntésnél két egyenlő félnek, az erős fővárosnak és az erős államnak kellett megegyeznie.

Ennek fényében különösen érdekes Gerő András történész cikke, amely a múlt heti Élet és Irodalomban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa felélesztése ellen, egy fővárosi kormánybiztosság létrehozása mellett érvel. Nemcsak azért, mert javaslata alátámasztásául az FKT két világháború közti spontán meggyengülésére hivatkozik (ha így volt, vajon minek köszönhetjük Újlipótvárost, a megindult Madách sugárút fejlesztést, a tabáni terveket, két Duna-hidat, stb.?), hanem mert a szerző pozitív példának tartja a Kósa Lajos minisztériumában megtestesülő "vidék kormánybiztosság" létét.

Lehetne így is. De legutóbb Hódmezővásárhelyen vált világossá, hogy a városnak szánt 157 milliárdnyi fejlesztési támogatás megérkezése pusztán azon múlik, jól szavaznak-e a polgárok, amikor új polgármestert kell választaniuk. Borús jövőt jósol tehát egy kormánybiztosság ötlete, amely épp a lázadozásra hajlamos budapestiek sorsát fogja igazgatni.

Szerző
2018.02.22 07:15

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04