Néha elképzelem, hogyan zajlott volna egy normális helyen mondjuk a hármas metró akadálymentesítése körüli vita. Pontosabban dehogy képzelem: normális helyen hogyan is fordulhatna elő, hogy ilyesmiből nézni is kínos politikai pankráció kerekedjék?
Hiszen ha a naponta százezreket szállító metróvonal felújításra szorul, normális helyen a város és az állam megállapodik a munka kivitelezésének módjáról, ütemezéséről és fedezetéről, aztán belevág. Nem huzakodnak évekig, míg a pálya és a járműpark végképp életveszélyessé válik. Nem kúszik be a képbe az újnál drágább, a nyugatinál korszerűtlenebb "felújított" orosz metró. És főként nem derül ki a finisben, hogy évtizedekkel az akadálymentesítés európai normává válása után eldöntendő kérdés, kerekesszékkel járhatóvá kell-e tenni a metrómegállókat. Amihez képest csak bónusz az a palacsintasütős fejcsapkodás, amely a főpolgármester és ellenzéke között ez ügyben végbement.
Négy évvel ezelőtt, amikor a Fidesz minden előzetes egyeztetés nélkül, másfél hét alatt áttolta a parlamenten a Fővárosi Közgyűlést látványpékséggé változtató javaslatát, pontosan tudni lehetett, hogy ez lesz az eredmény. Egy széttartó pártakaratok szerint bütykölgető, a sajátos stílusú Tarlós István standupos fellépéseinek vokálozó, döntésképtelen testület. Persze azt, hogy tényleg a "közpénz spórolása" ezzel a cél, csak az hihette el, aki valamiért nem látta át, hogy a kerületi polgármesterek meg sem próbálnak majd a teljes Budapestben gondolkodni, ahogy a Fővárosi Közgyűlésbe közvetlenül választott elődeik tették.
Már jó ideje tudni lehet, hogy a rendszerváltás hevében született, huszonnégy egyenrangú akaratot egymás mellé rendelő főváros-koncepció hosszú távon nem működőképes. De - a köz szempontjából legalábbis - a lehető legrosszabb megoldás volt a főváros 2014-es meggyengítése és anyagi ellehetetlenítése, az állami költségvetésnek való teljes kiszolgáltatása. A kerületek koordinálatlan uralma azt az erőt szívja el Budapesttől, amelynek a felemelkedését köszönhette: hogy háromnegyed évszázadon át minden fejlesztési döntésnél két egyenlő félnek, az erős fővárosnak és az erős államnak kellett megegyeznie.
Ennek fényében különösen érdekes Gerő András történész cikke, amely a múlt heti Élet és Irodalomban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa felélesztése ellen, egy fővárosi kormánybiztosság létrehozása mellett érvel. Nemcsak azért, mert javaslata alátámasztásául az FKT két világháború közti spontán meggyengülésére hivatkozik (ha így volt, vajon minek köszönhetjük Újlipótvárost, a megindult Madách sugárút fejlesztést, a tabáni terveket, két Duna-hidat, stb.?), hanem mert a szerző pozitív példának tartja a Kósa Lajos minisztériumában megtestesülő "vidék kormánybiztosság" létét.
Lehetne így is. De legutóbb Hódmezővásárhelyen vált világossá, hogy a városnak szánt 157 milliárdnyi fejlesztési támogatás megérkezése pusztán azon múlik, jól szavaznak-e a polgárok, amikor új polgármestert kell választaniuk. Borús jövőt jósol tehát egy kormánybiztosság ötlete, amely épp a lázadozásra hajlamos budapestiek sorsát fogja igazgatni.
