Biztos?

Néha elképzelem, hogyan zajlott volna egy normális helyen mondjuk a hármas metró akadálymentesítése körüli vita. Pontosabban dehogy képzelem: normális helyen hogyan is fordulhatna elő, hogy ilyesmiből nézni is kínos politikai pankráció kerekedjék?

Hiszen ha a naponta százezreket szállító metróvonal felújításra szorul, normális helyen a város és az állam megállapodik a munka kivitelezésének módjáról, ütemezéséről és fedezetéről, aztán belevág. Nem huzakodnak évekig, míg a pálya és a járműpark végképp életveszélyessé válik. Nem kúszik be a képbe az újnál drágább, a nyugatinál korszerűtlenebb "felújított" orosz metró. És főként nem derül ki a finisben, hogy évtizedekkel az akadálymentesítés európai normává válása után eldöntendő kérdés, kerekesszékkel járhatóvá kell-e tenni a metrómegállókat. Amihez képest csak bónusz az a palacsintasütős fejcsapkodás, amely a főpolgármester és ellenzéke között ez ügyben végbement.

Négy évvel ezelőtt, amikor a Fidesz minden előzetes egyeztetés nélkül, másfél hét alatt áttolta a parlamenten a Fővárosi Közgyűlést látványpékséggé változtató javaslatát, pontosan tudni lehetett, hogy ez lesz az eredmény. Egy széttartó pártakaratok szerint bütykölgető, a sajátos stílusú Tarlós István standupos fellépéseinek vokálozó, döntésképtelen testület. Persze azt, hogy tényleg a "közpénz spórolása" ezzel a cél, csak az hihette el, aki valamiért nem látta át, hogy a kerületi polgármesterek meg sem próbálnak majd a teljes Budapestben gondolkodni, ahogy a Fővárosi Közgyűlésbe közvetlenül választott elődeik tették.

Már jó ideje tudni lehet, hogy a rendszerváltás hevében született, huszonnégy egyenrangú akaratot egymás mellé rendelő főváros-koncepció hosszú távon nem működőképes. De - a köz szempontjából legalábbis - a lehető legrosszabb megoldás volt a főváros 2014-es meggyengítése és anyagi ellehetetlenítése, az állami költségvetésnek való teljes kiszolgáltatása. A kerületek koordinálatlan uralma azt az erőt szívja el Budapesttől, amelynek a felemelkedését köszönhette: hogy háromnegyed évszázadon át minden fejlesztési döntésnél két egyenlő félnek, az erős fővárosnak és az erős államnak kellett megegyeznie.

Ennek fényében különösen érdekes Gerő András történész cikke, amely a múlt heti Élet és Irodalomban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa felélesztése ellen, egy fővárosi kormánybiztosság létrehozása mellett érvel. Nemcsak azért, mert javaslata alátámasztásául az FKT két világháború közti spontán meggyengülésére hivatkozik (ha így volt, vajon minek köszönhetjük Újlipótvárost, a megindult Madách sugárút fejlesztést, a tabáni terveket, két Duna-hidat, stb.?), hanem mert a szerző pozitív példának tartja a Kósa Lajos minisztériumában megtestesülő "vidék kormánybiztosság" létét.

Lehetne így is. De legutóbb Hódmezővásárhelyen vált világossá, hogy a városnak szánt 157 milliárdnyi fejlesztési támogatás megérkezése pusztán azon múlik, jól szavaznak-e a polgárok, amikor új polgármestert kell választaniuk. Borús jövőt jósol tehát egy kormánybiztosság ötlete, amely épp a lázadozásra hajlamos budapestiek sorsát fogja igazgatni.

Szerző
2018.02.22 07:15

Iskolai koffein

Teljesen kitiltják a kávéautomatákat a dél-koreai iskolákból, a tanároknak fenntartott automatákat is száműzik, nehogy a diákok a rendszert kijátszva hozzájussanak az élénkítő italhoz - adta hírül a magyar sajtó is. Hüledezem. Vajon mennyire lenne bölcs kiküldeni valakit az esőbe, majd elvenni tőle az esernyőt, hogy el ne fáradjon a keze, miközben az ernyőt tartja? A diákok nem unalmukban kelnek hajnalban, élnek koffeinen és alszanak csupán néhány órát, hanem mert az oktatási rendszer erre kényszeríti őket. Ha a diákok szívéért aggódunk, ne a kávét és/vagy az energiaitalt tiltsuk be (aki mindkettőt akarja, az legalább "következetes"), hanem könnyítsünk a rájuk nehezedő terheken! Részben a sok ezres év eleji diáktüntetéseknek köszönhetően az utóbbi időben viszonylag sok szó esik az iskolai túlterheltségről, a magas óraszámról. (Ezt bizonyítandó, felhívásunkra rengeteg diák fotózta le saját órarendjét.) Érdemes azonban beszélni a túlzott mértékű lexikális tananyag terheiről, és a diákok túlzott stresszeléséről is. Aki nem szakosodik gyorsan, hanem például általános gimnáziumba megy, az egy sor tantárgyból nagyon részletes tudást kell elsajátítson a középiskola elvégzéséig - ha érettségizik az adott tárgyból, ha nem, -, míg saját, továbbtanulásához szükséges tárgyaira nem jut kellő idő és óraszám. Így azokat különórákon kell megtanulnia. Abban tehát igaza van az államtitkárságnak, amely - cáfolva meg sem tett állításunkat - azt mondja, hogy a túlterheltség egy részét nem a kötelező tananyag okozza. (Közvetlenül nem, de közvetve igen, miután a kötelező tananyag egyrészt merev, másrészt néhány területen nagyon részletes, főként azoknak, akik nem abból a pár - többségében természettudományos - tárgyból tanulnának tovább, amelyeknek az elsajátítását a legrészletesebben írja elő az alaptanterv.) Emellett - és erről kevesebb szó esik - a “poroszos” iskolarendszer elképesztő módon túl is stresszeli a diákokat. A tesztrendszer például a memóriát kéri számon, elsősorban azt, hogy mit nem tud a tanuló. Ez óriási megfelelési kényszer elé állít mindenkit, nem egy esetben megszégyenítve a tanulót az osztály - a saját közössége - előtt, ha egy kérdésre éppen nem tud helyesen felelni. Ezt tetézik az antidemokratikus igazgatók, akik között mind több a politikai kinevezett. Ők nem egyszer elképesztő jogsértésekkel nyomják el a diák-önkormányzatokat és hallgattatják el saját iskolájuk hangját. Annak, aki a koffeines italok betiltásában látja a fiatalság egészségének védelmét, javaslom, beszéljen néhány diákkal, esetleg töltsön el egy napot valamelyik közoktatási intézményben, látogasson el néhány  órára, nézze meg a fiatalokat, amint a következő napra készülnek. Garantálom, másnap ő fogja az első kávét megvenni nekik.  A szerző kommunikációs koordinátor, Független Diákparlament 
2018.09.19 08:19

Sorrend

Nemrég még komoly fegyverténynek számított egy-egy kelet-közép-európai politikai vezető meghívása Washingtonba, amolyan demokrácia fokmérőként működött. A Trump-éra azonban ezt is átírta, mint oly sok mindent a tengeren túli demokráciaszentélyben. Tegnap Andrzej Duda lengyel elnököt fogadta az amerikai elnök miközben, az Európai Unió épp elindította a 7. cikkely szerinti eljárást az igazságszolgáltatás függetlenségének felszámolása miatt Lengyelország ellen. A Fehér Ház új lakója közismerten nem finnyás emberi jogi és jogállamisági kérdésekben, viszont annál inkább érzékeny az Egyesült Államok katonai ereje és az amerikai hadiipar piaci vezetőszerepe témakörben. Nem véletlen, hogy Kelet-Közép-Európából elsőként Klaus Johannis román elnök kapott hivatalos meghívást Washingtonba tavaly júliusban, illetve, hogy Trump először épp Varsóba látogatott a térségben. Mindkét országban az utóbbi időben komoly visszalépések történtek a jogállamiság terén, ám a két állam geopolitikai jelentősége felülír minden Washingtonban korábban hagyományos aggályt. Romániában 2016 óta élesben működik Deveselun, az amerikai rakétavédelmi bázis, Lengyelországban most épül. Bukarest az európai NATO-tagállamok közül elsőként ígérte (és valósította) meg azt, amit Trump kért – védelmi költségvetése 2 százalék fölé emelését -, amerikai katonai támaszpontnak ad otthont a Fekete-tenger partján, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy az (Traian Basescu volt államfő szavaival élve) ne váljon „orosz tóvá”. Lengyelország a rakétavédelmi bázison túl elsőként kötött rendszeres amerikai cseppfolyósgáz-szállítmányokra szóló szerződést (Trump tavalyi varsói útja után). És nem utolsósorban, e két ország volt az első a régióban – és Európában –, amely Trump hivatalba lépése óta nagy tételben vásárolt amerikai haditechnikát, valamint ők a két legnagyobb oroszellenes, egyben Oroszországgal határos európai állam is. Ezt a stratégiai fölényt nem tudja legyőzni Orbán Viktor, bármennyire is élen jár a Trumptól nem idegen illiberalizmusban. Duda washingtoni meghívása újabb alkalom lehetne miniszterelnökünk számára, ahhoz hogy rádöbbenjen – az Unión kívül van ugyan élet, de ahhoz nem elég a „merjünk nagyok lenni”.
2018.09.19 08:19