Előfizetés

Nemzetvízió

Időnként a Fidesz ellenfelei is hajlamosak elismerni, hogy Orbán Viktor kormányfő nagy formátumú politikus, aki – minden hibája és bűne dacára – határozott vízióval rendelkezik arról, milyen Magyarországot szeretne.

Ha így van, nem világos, miért jön zavarba, amikor egy alapvető fogalomról, a nemzetről kellene valamilyen épkézláb gondolatot megfogalmaznia. Felidézhetjük például, milyen kínosra sikeredett Orbán szereplése a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara tavalyi rendezvényén, ahol etnikailag homogén nemzetállamról értekezett. A kormány sajtómunkásai utólag „kulturálisra” cserélték az „etnikait”, a „homogén nemzetállam” azonban maradt.

A nemzetállam kifejezés más fideszes politikusok szóhasználatának is visszatérő eleme. Kövér László jó érzékkel Erdélyben, a Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláján dicsőítette a „szuverén nemzetállamot”. A házelnök szerint ebbe a kisebbségek tisztelete is belefér, de ennek így végképp nincs értelme. A nemzetállam pont a kizárólagosságra épül, arra, hogy az adott ország a határain belül egyetlen népcsoport, az „uralkodó nemzet” létét ismeri el.

Voltak ebből gondok a történelem során. A Fidesznek, amely nagy erőkkel próbálja begyűjteni a határon túli magyarok szavazatait, különösképpen illene figyelembe vennie, hogy az államhatárok és az etnikai határok nem esnek egybe.

A kisebbségek, ha meghallják azt a szót, hogy nemzetállam, hidegrázást kapnak. Romániában éppen úgy, ahogyan Magyarországon. Nálunk tizenhárom nemzetiséget ismer el a törvény, és mindig akadnak újabb jelentkezők. Most az oroszok szeretnének nemzetiségi státuszt kapni. A magyarországi németek közben arra készülnek, hogy a nemzetiségeknek biztosított kedvezményes mandátum révén – ezt éppen a Fidesz-kormány tette lehetővé az előző ciklusban – saját jogon képviselőt küldjenek a parlamentbe. Ha a roma önszerveződés megerősödik, talán már négy év múlva, pártoktól független cigány politikusa is lesz a törvényhozásnak. Akár több is.

Lehet, hogy akkor majd csak rossz emlékként beszélgetünk arról, miféle butaságokat fecsegtek a fideszesek a nemzetállamról.

Lóci óriás lesz

Gyakran hallani - némi lekicsinylő ajakbiggyesztéssel -, hogy Mészáros Lőrinc és a kormányzat kegyéből, az uniós közbeszerzési pályázatok farvizén hajózó hasonszőrű oligarchatársai csak a hazai gazdasági környezetben tudnak fennmaradni. Nem kell megküzdeniük a versenytársakkal, kényelmes helyzetükben a saját tőkéjüket is alig-alig kell kockáztatniuk. Viszont ha nekik is meg kellene harcolniuk a nemzetközi piacok kihívásaival, akkor minden bizonnyal hoppon maradnának. Úgy viselkednének - vélik szakmai és ellenzéki politikai körökben -, mint a hungarikumok, amelyeknek elidegeníthetetlen sajátossága, hogy csak Magyarországon világhírűek.

A felcsúti polgármesternek, akit széles körben tekintenek a kormányfő strómanjának, az egyes gazdasági társaságokban - beleértve a bankszektort is - megszerzett tulajdonrészei azonban 2018-ra már olyan tömegűvé váltak, hogy a magyar reálgazdaság teljesítményének mérésekor számolni kell velük. Mészárosnak főként a nyomtatott sajtóban és a kereskedelmi televíziózásban elfoglalt tulajdonosi pozícióját szokták a számlájára írni, természetesen az ezeken a csatornákon özönlő hamis országképet is megemlítve. A meghatározó mértékű banktulajdonlás vagy az energiaszektorban elfoglalt helye viszont csak szűk körben veri ki a biztosítékot.

Az sem kelt gyanút az emberekben, hogy Orbán Viktor barátja szinte napról napra gyarapítja a vagyonát a Budapesti Értéktőzsde részvény-szekciójában, sőt ezt 5-7 év múlva Közép-Európa meghatározó, országhatárokon is átnyúló konglomerátumává növelné. Amíg ez megvalósul, addig is szemet vetett a második legnagyobb hazai telekommunikációs szolgáltatóra, esetleg régiós hatáskörrel. Korántsem biztos, hogy itt is nyer. A szándék viszont kétségtelen: Mészáros Lőrincet egy erős kéz a nemzetközi küzdőtérre tereli.

Ennek árát is mi fizetjük meg.

Átszavazás és politikai tudás

Az ellenzéki politikus tételmondata ismert: Orbán rendszere leváltható. Ez az egy cél hivatott szentesíteni azokat az eszközöket, amelyek Schrödinger macskájaként bár benne „állnak” a magyar politikai rendszerben, az éppen aktuális választásokhoz közeledve azonban időről időre megmutatják akár saját idegenszerűségüket is. Az összefogás, a közös lista és az esélyesebb jelöltek adekvátsága olyan ragasztóanyag, amely két voksolás között ugyan összetartja az Orbán-ellenes oldal retorikáját és szavazótáborát, de a döntő pillanatba kiderül(he)t, hogy az ellenzéki szereplők eltérő valóságértelmezése miatt nem a konszenzus alapja, hanem akár újabb konfliktusok forrása. A politikai tudás ugyanis a legösszetettebb dolgok egyike: a választók döntéseik során nemcsak azt nézik, mit mond a kormányváltó, hanem azt is, hogy ki mondja. A választónak is van előélete, előítélete, szocializációja, értékei, stb., egyszóval (privatizált) politikai tudása. Ennek tudatában az alábbiakban röviden áttekintem az esélyes jelöltre vonatkozó tudás magától nem értetődését.

Áprilisban is fennállhat annak lehetősége, hogy a választók - bár valamiféle tudás kialakul bennük az esélyes jelöltről -, az egyes ellenzéki politikusok teljesítményhiánya és következetlensége miatt továbbra is a "saját" pártjuk iránt mutatnak elkötelezettséget, és az alternatív választói edukáció ellenére se szavaznak át egy másik ellenzéki párt jelöltjére. Legalábbis kutatások engednek erre következtetni.

De a Közös Ország Mozgalom kétségkívül konstruktív kezdeményezése az egyes választókerületekben legesélyesebb ellenzéki induló felmérésére nemcsak a Fidesszel szembeni erők kompromisszumképtelenségén vérezhet el, hanem azon is, hogy az egyéni esélyekről való tudás a „NER” politikai terében (ld. média) csak nehezen alakulhat ki. Nem elégséges érv arra hivatkozni, hogy a választók a korábbi kétfordulós rendszerben is felismerték, hogy mi „a” taktika (tegyük hozzá: az egyes pártok tanították is szavazóikat, és erre volt csatornájuk is). Ez a gyakorlati tudás ma kevésbé lehet meg – annak ellenére, hogy elemzői választásirendszer-magyarázatokkal tele a főműsoridős sáv –, de ha megvan, úgy sem biztos, hogy a kezdeményezők által elvárt „linearitással” érvényesül.

Ugyanis a 2010-es választás után a szakirodalomban „kritikai választásként” rögzített cezúra a választók magatartásának jelentős változásáról adott számot. Nem magától értetődő az átjárás, mondhatni ennek a baloldalnak és ennek a Jobbiknak több kell, hogy a másik párt szavazója ne csak esélyesnek, hanem politikailag is „érdemesnek” tartsa. Mindebből, továbbá a politikai tér tagoltságából és az érzelmi elkötelezettségből következőleg megvan annak az esélye, hogy a legaktívabb választói csoportokban mindezek minimalizálják az átszavazás lehetőségét. Másképpen: az egy párt iránti elkötelezettségből fakadó választást kisebb mértékben írhatja majd felül a közvélemény egy része által elvárt politikai racionalitás. S ez nem belátás-hiány, ez éppúgy „politikai tudás”, mint mások részéről az átszavazás „könnyedsége”.

Teljesen érthető a szándék, hogy a jelenlegi, (kampány)dinamika nélküli és számos bizonytalansággal terhelt ellenzéki térben a közvélemény-kutatók hozzásegítsék a politikai közösséget döntési szempontjaik kikristályosításához. Ugyanakkor a majd hamarosan hozzáférhető eredmények nem alkalmasak politikai viták és konfliktusok eldöntésére. A politikának nem az a természete és logikája, hogy ilyen jellegű disputák politikai kimenetét egy-egy adatfelvétel döntse el. Az eredmények így – vélhetően a kezdeményezők szándéka is ez – csak a választópolgárokat informálják, nem pedig a pártokat „kényszerítik” cselekvésre. Ez utóbbi a politika kívülről irányítása, egy technokrata, depolitizált gyakorlat lenne.

S már azért is kérdéses ennek hatékonysága és értelme, mert nincsen előttünk az a kép, ahogyan egy éppen visszalépett (erre „ítélt”) jelölt a másik mellett kampányol. Mivel a választók figyelnek vezetőikre, ha az útmutatás lokális szinten elmarad, azaz a helyi MSZPDK/Jobbik nem nyilvánítja ki álláspontját a szavazási magatartást illetően, és az adott (kevésbé esélyes) jelölt nem tanítja választóit, úgy az átszavazás maximalizálására aligha nyílik mód. A tudás (helyesebben az eredmény) a médiából önmagától nem csorog le a helyi szintre. Abba bele se gondolunk, milyen kommunikációs és politikai zavart eredményez a médiatérben, ha lokális MSZP-sek jobbikos támogatása az országos hírek része lesz.

A helyzetet még inkább bonyolítja, hogy az esélyesebb jelöltről szóló viták nem minden választókerületben alakulnak ki, és ahol mégis, ott sem biztos, hogy rendelkezésre állnak azok a csatornák, amelyeken keresztül mindez eljuthat a politikai aréna egymáshoz oly közel, egymástól mégis távol álló szavazótáboraihoz. A Közös Ország Mozgalom által indított, kevés érintett által követett Facebook-közvetítések a jelölti vitákról egy szűk, jobbára városi közönséget érnek el; a hagyományos médiatér centralizáltsága, a vidéki sajtó fideszes gyarmatosítása miatt pedig a további rendelkezésre álló eszközök korlátoltak.

Az időközi választásokon a helyi érdekek mentén és a helyi specifikumok figyelembe vételével tető alá hozott, ad hoc megállapodások és koalíciók sem szolgálhatnak evidens kiindulópontként az országos esélylatolgatásban, vagy az esetleges visszalépések után átszavazók arányának meghatározásában. A helyi jelölt ismeretsége, a politikai részvétel vagy átszavazási hajlandóság régiónként változó sajátosságai mind-mind olyan összetevő, amely az egységes és fegyelmezett átszavazási hajlandóság gondolata ellen hat.

Hasonlóan az időközikre való hivatkozás (Veszprém, Tapolca) sem érv az általánosíthatóságra, mivel olyan választásokról beszéltünk, amelyek hetekig uraltak a beszélgetős-elemzős műsorokat, ciklikusan a híradókat is; véleményvezérkedők tanították a nézőket, és nem utolsó sorban egy darab, nem pedig 106 egy időben zajló választásról volt szó. Ekkora médiafigyelem nem vetül az egyes egyéni választókerületekre a következő hetekben, az eredmények átadás-hatékonysága ismét csak kérdéses.

Hogy a politikai tudás tényleg összetett, azt két, a napokban publikált kutatás is erősítette. Az IDEA Intézet januári felmérése szerint a baloldali szavazók 45 százalékban támogatnák saját jelöltjük visszalépését a jobbikos induló javára, hogyha ez szolgálná a kormányváltást, sőt 34 százalékuk egy ilyen szituációban még át is szavazna a radikális jelöltre. Ez az arány azonban fordított esetben lényegesen kisebb: míg a baloldali induló javára történő visszalépést csupán a jobbikosok 32 százaléka gondolja támogathatónak, addig 30 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy a Fidesz leváltása érdekében hajlandó lenne az átszavazásra. A Závecz Research Indexen megjelent kutatása szerint is a baloldali pártoknál a legnagyobb az átszavazási hajlandóság, amennyiben az MSZP szavazóinak kétharmada, a DK támogatóinak pedig több mint a fele voksolna egy másik pártra, míg az LMP-seknél ez az arány csupán a biztos szavazó pártválasztók negyede, a Jobbiknál pedig az ötöde. A legfegyelmezettebb szavazótáborral bíró Fidesz támogatóinak mindössze 5 százaléka nyilatkozott úgy, hogy hajlandó lenne másik párt képviselőjelöltje mellé tenni az ikszet.

Az előbbi számok nyilván nem véletlenek: míg a jobbikos politikusok közül nem tudunk senkit se idézni, aki a baloldal pártokkal (nem szavazókkal!) akár formális vagy informális együttműködést emlegetett volna, addig a baloldali-liberális politikusok néha, a Facebook- és egyéb véleményvezérek gyakran elmélkednek erről hangosan, hozzájárulván ezzel saját oldalukra vonatkozó szavazatok csökkentéséhez. Hogy ezzel hibát követnek el vagy sem, nem elemezzük; mindez megint csak a politikai tudás komplexitásának jele.

S végezetül arra is érdemes utalást tenni, hogy ha egy párt visszalépteti az egyéni képviselő-jelöltjét, akkor valószínűsíthetően pártja listája is kevesebb szavazatot kap, és ezzel sem árt számolni.

Mindezek ellenére a Közös Ország Mozgalom kezdeményezése csak hozzátesz ahhoz a tudáshoz, amely az elemzők széles köre számára fontos. De a választók lehet, hogy a szakmánál politikusabban gondolkodnak.