Kácsor Zsolt: Erjedt nyálat a vendégnek

A Világcsavargók Klubjának tiszteletbeli elnöke lekéste debreceni előadását, mert útközben eltévedt. Pontosabban nem is útközben tévedt el, hanem még Pesten, az induláskor. A neten megvette a vasúti jegyét Debrecenbe, és a vonat indulása előtt tíz perccel már ott is volt a Keletiben, ő ugyanis nem szeret késni, mindenhová hamarabb érkezik minimálisan tíz perccel. A szerelvényt azonban hiába kereste. Az ugyanis nem a Keletiből indult, hanem a Nyugatiból. A Világcsavargók Klubjának tiszteletbeli elnöke úgy emlékezett, hogy Kelet-Magyarországra a Keletiből mennek a vonatok, míg Nyugat-Magyarországra a Nyugatiból. A valóság ennél árnyaltabb, és erről a vasutasok is sokat tudnának mesélni, nem csak a világcsavargók.

A szóban forgó világcsavargó már bekalandozta az egész világot, de azért kicsit ideges lett, amikor kiszámolta, hogy a Keletiből nem érhet át időre a Nyugatiba. Nem nagy dolog ez, mással is előfordult már. A Világcsavargók Klubjának tiszteletbeli elnökével is megtörtént, hogy eltévedt egy dél-amerikai esőerdőben, mert pár száz kilométerecskével hamarabb szállt le a buszról, mint kellett volna. Ez kissé bosszantó volt, mert a buszmegállóban, ahol leszállt, nem várta senki. Pedig előzőleg úgy beszélte meg egy francia szociálantropológussal, hogy az ott fogja várni ekkor és ekkor az esőerdőben. Éppen ment le a Nap, és a világcsavargó ott állt egyedül az esőerdőben, a busz meg elment.

Ráadásul éppen erről akart mesélni Debrecenben, a kalandos dél-amerikai utazásról, csak hát nem ért oda, mert összetévesztette a két vasútállomást. Van ilyen, tényleg nem nagy ügy, de az kissé kínos volt, amikor a helyi szervezőt a rossz hírrel fölhívta. Leghamarabb csak egy órával később érek oda, mondta, mire a helyi szervező megkérdezte, hogy miért. Mi történt? Remélem, nem esett valami bajod! Mit mondhatott erre a Világcsavargók Klubjának tiszteletbeli elnöke? Hazudni nem hazudhatott, elárulta hát, hogy az ösztöne a Keletibe vezette, nem pedig a Nyugatiba. A helyi szervező megnyugtatta, hogy semmi baj, de akkor már el se induljon, mert a résztvevők nem fognak egy órát várni. A Világcsavargók Klubjának tiszteletbeli elnöke tudomásul vette a döntést, majd bánatában beült a Keletitől nem is olyan messze lévő 32-es sörözőbe.

Ott találkozott össze velem. Régi ismerősként üdvözöltük egymást, tanúsíthatom tehát, hogy amikor a történetet elmesélte, tényleg le volt sújtva. Főleg az bosszantotta, hogy csalódást okozott azoknak, akik meg akarták hallgatni dél-amerikai történeteit. Nem tehettem mást, búslakodtam vele együtt, ami abból állt, hogy rendeltünk még söröket, igaz, ő ragaszkodott egy kör rövidhez is, mert általában csak a töménytől tud berúgni. Azt magyarázta, hogy az olyan vizes bázisú szerek, mint a sör, neki gyöngék, mint az erjedt nyál. Kérdeztem tőle, hogy honnét tudja, hogy milyen az erjedt nyál, mire azt válaszolta, hogy a dél-amerikai esőerdőben megkóstolta. Ekkor nagyot nőtt a szememben, pedig addig is tiszteltem. Akkor mesélt a buszmegállóról, ahol nem várta senki, és kezdett esteledni. Aggódott, hogy hol tölti az éjszakát. Kérdeztem tőle, hogy miért nem jutott eszébe megvárni a következő buszt, mire bólogatott, hogyne jutott volna eszébe, mondta, csak hát a következő busz egy hét múlva volt esedékes. Erre mondtam neki, hogy a nagyvilágban a buszjáratokkal nem árt vigyázni, az én legérdekesebb kalandom például az volt, amikor Egyiptomban két barátommal tíz órát buszoztunk a Vörös-tengerig, és a hőségben remegő kősivatagban két fehér burnuszos, befedett fejű ember egyszerre csak kiállt az út közepére, és megállította a buszunkat. Azt gondoltuk, hogy na, tessék, az utazásból már csak pár óra van hátra, és nem úsztuk meg baj nélkül, pedig nem történt semmi, a két szigorú ember csak jegyellenőr volt: megnézték minden utas jegyét, majd megint megállították a buszt, és leszálltak. A Világcsavargók Klubjának tiszteletbeli elnöke bólogatott, s megerősítette azon véleményemet, hogy a nagyvilágban a problémák általában gyorsan megoldódnak a helyiek segítőkészsége révén, ő például úgy menekült meg a dél-amerikai esőerdőnek abban a bizonyos megállójában, hogy arra járt pár indián, s meghívták a falujukba. Velük töltött pár hetet, és abban a megtiszteltetésben részesült, hogy legyártottak neki egy helyi alkoholspecialitást: az asszonyok különböző leveleket rágicsáltak, s beleköpködték egy műanyag hordóba, amibe a következő napokban a férfiak is beleköptek, hogy több legyen.

Itt tartott az elbeszélésben, amikor arra gondoltam, hogy nézek neki egy debreceni vonatot, hátha rá tudom venni, hogy mégis menjen el. De a Világcsavargók Klubjának tiszteletbeli elnöke olyannyira belelendült a mesélésbe, hogy megtartotta nekem azt az előadást, amit eredetileg a debrecenieknek szánt. A legérdekesebb rész az volt, amikor a nyál megerjedt, és a kedves magyar vendégnek az első kortyot felkínálták belőle.

A csattanót nem mesélem el.

Majd elmeséli ő maga Debrecenben.

Azt ígérte, legközelebb nem fog késni.