Bábel Balázs: Német sztrájk, magyar valóság

Publikálás dátuma
2018.02.24 09:50

Fotó: /

Óriási eredmény, hogy az 500 munkavállalónál többet foglalkoztató németországi vállalatoknál a kollektív szerződések általi lefedettség 80 százalék feletti. Még a 9 fős vagy annál kisebb cégnél dolgozók ötöde is részesül az ágazati megállapodások általi juttatásokból.

Az év elején demonstrációkat és figyelmeztető sztrájkokat szervezett a legnagyobb európai ipari szakszervezet, az IG Metall. Olyan óriási, magyarországi érdekeltséggel is rendelkező vállalatokat érintett a munkabeszüntetés, mint az Audi, a Mercedes, a ZF, a Bosch, a Continental vagy az Opel. Összességében 280 cégnek kellett kényszerűen leállnia hosszabb-rövidebb időre, a megmozdulásokban megközelítőleg 500 ezer dolgozó vett részt.

Rutinszerű akció

A megmozdulások önmagukban nem kivételesek, Németországban szinte minden évben, a tárgyalási fordulók év elejei kezdetekor rutinszerűen demonstrációkkal, munkabeszüntetésekkel adnak nyomatékot követeléseiknek a szervezett munkavállalók. Ezzel demonstrálják egységességüket és erejüket. A megmozdulások kiterjedtek, hiszen itt nemcsak egy-egy cég dolgozói tárgyalnak külön az adott vállalat menedzsmentjével, a munkaügyi vita ágazati szinten zajlik a szakszervezetek és a munkáltatók között. Magának az IG Metallnak több mint két és félmillió tagja van az iparban, a tárgyalások által érintett ágazatokban (fém- és elektronikaipar) pedig csaknem 1,8 millió, amivel lefedik az itt dolgozók közel felét.

Az IG Metall 6 százalékos béremelést akart elérni − szemben a munkáltatók által kezdetben kínált 2 százalékkal −, valamint ki akarta harcolni, hogy a munkavállalók számára 28 órára rövidüljön a munkahét, akár kétéves időtartamra. A követelés alapját az adta, hogy a német gazdaság kiválóan teljesít, a munkanélküliség alacsony, sőt ott is egyre jellemzőbb a képzett munkavállalók hiánya. Végül február elején egyezségre jutottak a felek. A legfontosabb eredmények, hogy a bérek 4,3 százalékkal nőnek, emellett minden munkavállaló jogot szerez arra, hogy heti munkaidejének 28 órára csökkentését kérje fél évtől két évig terjedő időtartamra. Ezt követően lehetősége van újra csökkentésért folyamodni. Cserébe a munkáltatók – többek közt - jogot szereztek arra, hogy a jelenlegi aránynál több ember dolgozzon 40 órában.

A fent leírt követelések és akciók jó lehetőséget adnak arra, hogy áttekintsük az ágazati kollektív megállapodásokra épülő német, és a vállalati kollektív szerződésekre épülő magyar munkaügyi kapcsolatokat.

A kollektív szerződés előnye

FOTÓ: AFP/ODD ANDERSEN

FOTÓ: AFP/ODD ANDERSEN

Maga a kollektív szerződés egy olyan megállapodás, amely egyszerre tartalmaz jogokat és kötelezettségeket a munkáltató és munkavállaló számára. Megkötése érdeke a szereplőknek, hiszen mind a két fél javára eltérhet a törvényben szabályozott előírásoktól. A kollektív szerződés legnagyobb hozadéka az lehet a munkavállalók számára, hogy többletjogokat és -juttatásokat biztosíthat számukra, ami a munkakörülményeket (képzési, oktatási lehetőség, munkaidő, munkaközi szünet mértéke, szabadnapok száma, kinevezések és elbocsátások, stb.) vagy a különböző pótlékokat, béren kívüli juttatásokat illeti, és amely jogokat valószínűleg csak kollektív érdekérvényesítéssel, szakszervezeten keresztül tudnak kiharcolni a munkáltatóval szemben. A munkáltató számára ugyanakkor rendezett munkaügyi kapcsolatokat hoz, egységes munkafeltételeket teremt, továbbá egy kollektív szerződésben könnyebben tud olyan működési keretrendszert kialakítani, mely tekintetbe veszi az adott ágazat, illetve vállalat sajátos termelési követelményeit.

Németországban a kollektív szerződéseket túlnyomó többségükben ágazati szinten kötik a szakszervezetek és a munkáltatók szövetségei. Amikor a német munkaügyi kapcsolatokról beszélünk, a teljesebb képhez érdemes két kiegészítést tenni. Egyrészt fontos megjegyezni, hogy az ágazati kollektív szerződések egyre nagyobb rugalmasságot engednek a vállalati szintnek, tehát egyre több kérdést szabályoz és ír elő a munkahelyi megállapodás. Továbbá föderatív állam lévén az ágazati tárgyalások többnyire – a fém- és elektronikaipar ilyen – tartományi szinten folynak, emiatt lehetnek kisebb eltérések a végleges megállapodás tartalmában. Ezek jellemzően nem érintik a fő döntéseket, így például a béreket, de megadják azt a rugalmasságot, amelyre szükség van a tartományok különböző szintű gazdasági fejlettsége vagy munkaerő összetétele miatt. Az ágazati kollektív megállapodások a felzárkózást is segítik. A most kötött szerződés is tartalmazza, hogy a kelet-németországi munkáltatók kezdjenek tárgyalni a munkaidő harmonizálásáról a nyugati országrész szabályaival.

A kiterjesztett ágazati szerződéseknek köszönhetően a német munkavállalók 57 százalékát fedi érvényes kollektív megállapodás. A kiterjesztés azt jelenti, hogy az már nemcsak azokra a vállalatokra és dolgozókra érvényes, akiknek a képviselői ott ültek az asztalnál a tárgyalás során, hanem az ágazat további szereplőire, más cégekre és azok alkalmazottaira is. Ez akkor lehetséges, ha a szerződést aláíró munkáltatói szövetségek, illetve szakszervezet az ágazat munkavállalóinak legalább 50 százalékát képviselik, és az aláíró felek együtt kérik a bővítést. Emellett a munkaügyi miniszternek is lehetősége van a kollektív megállapodás kiterjesztésére.

Óriási eredmény, hogy az 500 munkavállalónál többet foglalkoztató németországi vállalatoknál a kollektív szerződések általi lefedettség 80 százalék feletti. Még a 9 fős vagy annál kisebb cégnél dolgozók ötöde is részesül az ágazati megállapodások általi juttatásokból. Mindezt Németországban úgy sikerült elérni, hogy a dolgozók közelítőleg 20 százaléka szakszervezeti tag. Ez ugyan a duplája a magyar mutatónak, de Nyugat-Európában nem számít kimagaslónak.

Fontos az ágazati megállapodás

Magyarországon a kollektív szerződésre vonatkozó szabályok hasonlóak a némethez. Megkötéséhez kell egy szakszervezet, amely tagjainak száma eléri az adott munkáltatóval munkaviszonyban állók 10 százalékát, valamint egy munkáltató vagy munkáltatókat tömörítő szervezet, megállapodás pedig köthető vállalati, ágazati vagy nemzeti szinten. Az ágazati megállapodáshoz hasonló szabályoknak kell megfelelni, mint a vállalati tárgyalások lefolytatásához. A szerződésben szabályozható kérdések is hasonlóak a német gyakorlathoz, annyi különbséggel, hogy a bérmegállapodást gyakran egy külön szerződés tartalmazza, továbbá Magyarországon is lehetséges a megállapodások kiterjesztése. Ugyanakkor a számokat megnézve azt látjuk, itthon a munkavállalóknak kevesebb, mint 30 százalékát fedi le kollektív szerződés.

Az alacsony mutató egyik legfontosabb oka, hogy hazánkban a kollektív szerződések jellemzően csupán egy munkáltatóra vonatkozó megállapodások. Az ágazati szintű kollektív szerződések gyakorlatilag kivételeknek tekinthetők, mintsem szabálynak, annak ellenére, hogy az úgynevezett ágazati párbeszéd bizottságok 2002-es létrehozásának már az volt a célja, hogy gazdasági szektorokra érvényes megállapodásokat kössenek a bennük résztvevő szervezetek. Az egyik ok, amiért ez eddig elmaradt, hogy sok – köztük nemzetgazdaságilag jelentős – munkáltató nem tagja munkáltatói szervezeteknek, esetleg nem ad felhatalmazást az ágazati megállapodások aláírására. A legnagyobbak úgy érezhetik, könnyebb számukra előnyös megállapodást aláírni a helyi szakszervezettel vagy előnyhöz jutni lobbizással, mint megegyezni az ágazati érdekvédelmi szervezetekkel. Továbbá munkahelyteremtő képességük miatt a nagy multinacionális vállalatok komoly adó- és egyéb kedvezményben részesülnek, emellett sokkal nagyobb anyagi lehetőségeik is vannak, mint a hazai kis- és középvállalkozásoknak, könnyen gondolhatják, hogy számukra csak kötöttségeket jelentene egy közös nevezőre hozott megállapodás. A kisebb cégek pedig láthatják úgy, hogy nem képesek ugyanazokat a kötelezettségeket vállalni, mint a multinacionális vállalatok. Végül nem szabad elhallgatni azt sem, hogy Magyarországon a szakszervezetek megosztottsága is hátráltatja az ágazati kollektív szerződések létrejöttét, mivel sokszor tapasztalható ellenérdekeltség a tárgyalóasztal másik oldalán is.

Mégis, az ágazati megállapodások képesek többet nyújtani a vállalati kollektív szerződéseknél, hiszen itt a szektor egészének speciális érdekeit, viszonyait lehet tekintetbe venni, és eszerint szabályozni a termelési és munkakörülményeket. Számos olyan kérdés van, amelyet munkahelyi szinten kevésbé vagy egyáltalán nem lehet kezelni, így a képzett munkavállalók hiánya okozta nehézségeket, az ipart sújtó, magas szintű fluktuációt vagy az elvándorlást. Ezek mellé fog nemsokára felzárkózni a digitalizáció, melynek következményeképpen egészen új képességekre kell a munkavállalóknak szert tenniük. Várhatóan tovább terjed a nem tradicionális foglalkoztatás, még jellemzőbbek lesznek a mikro- és kisvállalkozások, ahol a szakszervezetek nincsenek jelen, így a kollektív szerződés megkötése sem lehetséges. Az ágazati megállapodások továbbá tekintettel tudnak lenni a régiók közötti különbségekre, és akár segíthetik is a különbségek csökkentését.

Meggyőződésünk, hogy az ágazati kollektív megállapodások kölcsönös előnyöket biztosítanak minden aláíró számára azáltal, hogy megteremtik a működés kiszámítható feltételeit, a termelés stabil körülményeit. Az ágazati kollektív szerződés mögött ugyanazok a fent már említett, elérhető előnyök állnak, amelyek lényege, hogy jó munkakörülményekért és tisztes bérezésért cserébe a munkáltató rendezett munkaügyi kapcsolatokat, munkabékét kap a megállapodás érvényességének idejére. Utóbbi az értékteremtési lánc összetett és rendkívül szorosan együttműködő elemei miatt elengedhetetlen a pontossághoz és előre tervezhetőséghez.

Szerző
2018.02.24 09:50

Fukuyama-kérdőjelek (Demokrácia liberalizmus nélkül?)

Publikálás dátuma
2018.09.16 18:30

Fotó: AFP/ ULF ANDERSEN
A rendszerváltásra, a hidegháború végére reflektáló értelmiségiek közül néhányan talán ma is ismerik Francis Fukuyama nevét. A japán származású amerikai egy másodpercre közismertté vált '89 nyarán, a berlini fal leomlása előtt, amikor Gorbacsov még a Kremlben ült. Kijelentette, hogy a Nyugat, a liberális világrend nem egyszerűen egy csatát nyert meg, hanem tartósan, talán "örökké" a nagy háborút; s most majd övé lesz az új világ.

A győzelem zászlaja

Nálunk talán az eredeti szöveget – egy rövidebb esszét és később egy kisebb könyvet - nem sokan olvasták, de Kelet-Közép-Európában azért minden magát gondolkodónak vélő szöveggyártó reagált rá: azok is, akiket Fukuyama győztesnek nyilvánított és azok is, akiket vesztesnek. Számszerűen az utóbbi kommentátor-csapat volt többségben: és mindegyik külön-külön a maga híveinek megfogalmazta, miért nincs Fukuyamának igaza és hogy, miért nem ez a harc volt a végső. S hogy még minden előttük van. Erre a magukat győztesnek hívőknek is el kellett közönségüknek még egyszer ismételni, hogy ők pedig győztek, punktum.
Persze, a hidegháború bizonyos értelemben valódi háború volt, még ha a végén keveset, vagy alig lőttek. S ehhez a befejezéshez nem csak a fegyverletétel, hanem a szimbolikus fordulat elismerése is szükséges volt. Körülbelül úgy, mint 1945 májusában, amikor egy vöröskatona kitűzte a Reichstagra a győzelem zászlaját. Rettenetes áldozattal járt, de a győzelem megvan. Az ideológiai vita is befejeződött. Ennyi.
Nincs semmi baj Fukuyama esszéjével. Nem nagyon mély, de hát akkor kit érdekelt, hogy a szerző jól, vagy rosszul értelmezte a bevezetésben Hegelt. Vagy az, hogy hogyan "fejeződik be" bármi is a történelemben. S bár "súlyra" a Fukuyama kritikusai sokkal többen voltak, amikor később rákérdeztek, a politológus nem revideálta önmagát. Később írt néhány alapvető nagy politikatudományi tankönyvet, amelyekhez ismét tanulmányok ezreiben fűztek kommentárokat. S ezekben alapjában már nem a "történelem végével" foglalkozott. Utolsó eredeti munkájában idén aktuális ügyről, az identitáspolitikáról van szó.
Egy CEU-konferencián 2015 októberében Pesten is járt. Nyilatkozott is az Indexnek (Tóth Gergely, 2015. 10. 10.), de akkor sem egy szellemi óriás beszélt. Elmondta, hogy tíz év, s az illiberális demokrácia megbukik. Persze, ilyesminek még nincs nyoma. Fukuyama azonban tetszeni akart a jelenlevő sajtónak (ez számára mindig fontos volt, akkor is, ha nem világlapokról van szó). Az sem volt teoretikusan túl eredeti, amikor azt mondta, a liberális rendszer mai fő veszélyeztetői, Kína és Oroszország gazdaságilag egyszer majdcsak gyengülni kezdenek, s ettől Amerika és Európa a világban felértékelődik. Futóversenynél egy nagy edző arra épít, hogy a versenytársaknak majd kifordul a lábuk… De Fukuyama, úgy tűnik, legalább öt jelentős könyvével, így is komoly partner.
Bennünket alapvetően néhány fontosabb ügy foglalkoztat. Először is, hogyan születik egy közpolitikai szuper bestseller? Milyen intellektuális- és médiaelemek, milyen időzítés kellenek hozzá? Eszünk ágában sincs egy napilapban a szerzőt tartalmilag kikezdeni. Egyébként úgy tűnik, hogy a tartalom e történetben kezdetben majdnem érdektelen volt. Később, persze, körbenőtt fontos elemekkel.
A második, maga Fukuyama feltűnése. Jó emberektől okosakat tanult, de 1989 tavaszán még messze volt attól, hogy igazi nemzetközi tojásfejűvé váljon. Évekkel később lesz az. Mindenesetre sokáig a RAND Corporation, egy híres kaliforniai biztonságpolitikai elemző cég szovjetológiai szakértője. De épp otthagyta őket, hogy még közelebb kerüljön a politikához, s a külügyminisztérium elemzője lett (gondolom, szovjet ügyekben foglalkoztatták). Egy ilyen fiatalembertől, ilyen életúttal nem túl forradalmi kijelentés épp akkor, hogy "győztünk". Legfeljebb sokan egy kicsit gyorsnak találták. Tartott egy előadást minderről, azután elkezdett a szöveggel házalni. Közvetítőkön keresztül eljutott a The National Interesthez, egy klasszikus, külpolitikai realistaként jegyzett szaklaphoz, amely némi habozás után publikálta. '89 nyarának végén a nyugati sajtó ezt az üzenetet akarta hallani, ráadásul egy katonai/külpolitika cég elemzőjétől, aki az oroszokról biztosan sokat tud. Tízezrek kezdték hivatkozni, a cikkből egy év alatt könyvet írt, s Gorbacsov közben tényleg megbukott.

Csak atlanti minták?

Ezzel együtt valószínűleg elfeledtük volna, ha nem varr a gomb köré egy elegáns kabátot Hegelből, történelemfilozófiából és egy kivételesen érdekes orosz-francia Hegel-szakértőből és tudományfilozófusból, Kojève-ből (franciás helyesírással), akinek a szövegeit a Cornellen tanulmányozta. Majd az első munkához írt még fél tucatot, melyek eredetisége, hogy keverik a történelemfilozófiát és a gyakorlati külpolitikai gondolkodást. Az ilyesmi azóta sokak által művelt műfajjá vált, s a külpolitikai túltájékozottságra ma is van vevő.
'89 táján Fukuyama még a demokrácia globális kiterjedéseként élte meg, amit látott. Ma már inkább (mint a friss identitás-könyvben) a védelemre kész és jól szervezett területi állam nála a demokrácia, mint a stabilizált rendszer alapja. Persze, érzékeli a mozgást maga körül, mindenekelőtt a repedéseket a középosztály pozícióiban és az etnikai választóvonalak erősödését a nagy demokráciákban, például Indiában a 2014-es választásokon. Az persze, nem igazán világos, hogy jön ki mindebből hosszabb távon a kikezdhetetlen liberális demokrácia "univerzális evolúciós modellként". Fukuyama szerint területileg szervezett állam nélkül nincs jogrend. És elismeri, hogy liberális eszközökkel nem sikerült az újabb időkben összerakni ilyen államot (a szemünk előtt omlottak össze az ilyen kísérletek Afganisztánban, Irakban, vagy Líbiában, s pozitív ellenpéldák nem ismertek). Szerinte a liberális állam csökkentette a polgárháborúk és/vagy civil konfliktusok veszélyét (Ukrajnában most ennek ismét pont az ellenkezőjét láthatjuk). Akik pedig a területi államszervezésből hosszabb távon kimaradnak, azokat elég nagy valószínűséggel valamilyen formában újragyarmatosítják.
Azonban úgy hisszük, hogy Fukuyama ragaszkodása az "általános evolúcióhoz" félrevisz. Ide kötődő ötleteiben reálfolyamatok, például kötőpontok "politökonómiához" és a technológiához nem is szerepelnek. Egy csomó demokratikus technika, amely ma valamiképpen alternatívnak számít, s amely igazán valamilyen formában már a középkorban megjelent (petíciók, népszavazások, időbeli korlátok politikai posztok betöltésénél, különböző testületi szavazások politikai tisztségeknél), ahogy a brit John Keane óriás demokráciatörténeti monográfiájában bemutatja, a területi államtól független, és e sokféleség nem illeszkedik Fukuyama alapsémájába.
A vitákban most igazán a nem atlanti demokráciák érdekesek. Sokan állítják kifogásként, hogy Fukuyama Európa- és Amerika-centrikus, másféle demokráciákkal nem tud mihez kezdeni. Miközben azóta egymás után születnek Ázsiában, Afrikában demokráciák (ez vitathatatlan a leírásokból), de ezeknek közük nincs az atlanti liberalizmus államberendezéseihez (például Tajvan, Dél-Afrika, India, Indonézia). Tehát demokráciák sokfelé léteznek az euro-atlanti liberalizmus kulturális csomagja nélkül. Akkor miért hisszük, hogy Európában a kulturális környezet, vagy valami más ezt abszolút kizárná? Hogy akár e pillanatban a Balkánon már nem ezek a formák vannak többségben? Vagy miért nem terjedhetnek olyan demokratikus formák Dél- és Közép-Európában is, amelyek közelebb vannak a közvetlen demokráciához, mint a középosztály politikai pártjainak korábbi többségéhez? Miért kellene kizárólag az atlanti mintákat tartani demokráciának?

Van kitől tanulni

Persze, nincs semmi baj Fukuyama evolúciós liberalizmusával, ahogy azt ismét Keane nevezi, de hát sok mindent - főleg Európán kívül - nem vesz észre, s ezért horizontja a valóban észlelhetőnél talán elkeseredettebb. Mindezt persze színezi, hogy a jelenlegi kommunikációs és médiaforradalom még messze nem fejeződött be, s a demokrácia lehetséges állapotait pedig igen nagy valószínűséggel e technológiák fogják végül egy ideig meghatározni. Fukuyama idézi Woodrow Wilsont arról, hogy a demokratákat jobban érdekli a hatalom ellenőrzése, mint annak hatékony működtetése. Tudjuk, nem kell hozzá modern rendszerelmélet, hogy transzparens ellenőrzés nélkül nincs korszerű hatalom. Ma az ezt szolgáló legkülönfélébb technikai megoldások is kiépültek. Ugyanakkor Fukuyama számos kritikusának természetesen igaza van, amikor azt hangsúlyozza, a territoriális államtól függetlenül számtalan nemzetközi szervezet bír növekvő reális befolyással, s hogy e szervezetek szerkezetükben nem demokratikusak (nemzetközi elitek rakják azokat össze senki által nem ellenőrizve). Ezt az elemet Magyarországon manapság igyekezzük elfeledni, amikor azt hisszük: a saját nemzetállamunkat, amelyet ellenzékből befolyásolni most nem tudunk, majd ezek a nemzetközi szervezetek fogják helyettünk ellenőrizni és helyeznek bennünket vissza egy nekünk demokratikusnak tűnő közrendbe. De hát ez demokrácia-helyettesítés, vagy pótlék, s nem demokrácia lenne. S még ez sem működik. Hiába hisszük, hogy ezek a szervezetek, ha bajuk van a pillanatnyi magyar kormányoldallal, gyökereiket illetően rögtön demokratikussá válnak.
Pillanatnyilag történetünk szempontjából mindegy, hogy ebbe a Fukuyama-világba nem illik bele Kína, amelynek nemzeti (birodalmi) és globális ambíciói egyidejűek. Ráadásul Fukuyama is tudja, vagy hiszi, hogy Kínát nem a kommunisták alakították egyszerűen ilyenné, s hogy abban a jogállam egyáltalán, még a korai császárságok idején sem alakult ki, mert ahhoz ott valamiféle transzcendentális vallás kellett volna. Ma már ez mindegy, fontosabb, hogy történetileg létezik egy jogállam nélküli globalizációs, vagy modernizációs minta, s magától egyáltalán nem tűnik el. Önmagában Kína persze arról sem álmodozik, hogy a közép-európai autokraták egyszerűen a vazallusai legyenek, de maga az elvi mozgástér hosszabb távon e formák számára kiszélesedik. De nincs szó ázsiai kulturális minták másolásáról (amelyeket, ha valaki akarná, sem tudná importálni). De létrejön egy nem demokratikus minta, amely egy fogyasztani tudó nagy középosztály támogatására épül, és új technológiákat használ ellenőrzésre, valamint újrakreálja és nemzetinek nevezi kulturális fantáziáit. S ezt a modellt a jogállam igazán belülről nem érdekli.
A közép-európai populistáknak van kiktől tanulniuk. Kaliforniát középtávon elfelejthetjük. De szerencsére nálunk mindehhez hiányzik a kritikus tömeg. Másban nagyon nem reménykedhetünk.
2018.09.16 18:30
Frissítve: 2018.09.16 18:30

Miklós Gábor: Szobortúrán Szkopjéban

Publikálás dátuma
2018.09.16 17:18

Fotó: A szerző felvétele/
Budapesten sokszor látni belvárosi építkezéseken, hogy egy patinás épületből csak a homlokzatot tartják meg, a mögötte lévő régi házat pedig lebontják, hogy valami egészen újat építsenek oda. Faszádizmusnak nevezik ezt a műemlékvédők által indokoltan kiátkozott gyakorlatot.

A világ giccs-központja

De mi van akkor, ha nincs is régi ház? Ha van megfelelő politikai megrendelés, akkor épül majd vadiúj régi homlokzat. Akár ház nélkül is, ha a politika úgy kívánja. Szkopje, a balkáni Macedónia fővárosa pár éve a világ giccs-központjaként híresült el. A korábban ott uralkodó jobboldali kormány múlt- és identitásépítő szenvedélyében szobrokkal és neoklasszikus építményekkel szórta tele a várost. Sajátos turistalátványosságot építettek – nagyon drágán.
Nem kell keresni a szobrokat - kikerülni sem tudja őket a járókelő. Az antik és újkori hősök didaktikai célzattal emelt szobrait és a viccesnek szánt utcabútorokat. Van cipőpucoló fiú és vannak fürdőző lányok bronzból a Vardar folyó partján. (Amióta amerikai lapok is elkezdtek a szoborállítási őrületről és az ezzel kapcsolatos konfliktusokról cikkezni, sok Európát járó turista beillesztette Szkopjét útitervébe.) Pár olyan alak van csak, akiket átlagos ismeretekkel képesek vagyunk azonosítani. Ilyen a páncélos, kardjával irányt mutató Nagy Sándor. A makedón világhódítónak gigászi lovasszobrot állítottak, de az nemrég elvesztette nevét és most egyszerűen a "Harcos lóháton" címet viseli, mivel a tavaszi magas szintű görög-macedón tárgyalásokon megegyeztek, hogy Szkopje többé nem fog az ókori Makedóniára, mint elődjére hivatkozni. A repülőtér homlokzatáról is levették Nagy Sándor nevét, s Alexandrosznak a fővárosban gyermekkori szobra is van. Az oszmán időkből maradt bazárnegyed, a csarsija bejáratához közel emelkedik II. Fülöp makedón király emlékműve. Ennek talapzatán a király még egyszer látható, meghitt családi körben feleségével és gyermekével az ekkor még nem nagy Sándorral. Fiatal nemzetek igyekeznek antik, de legalábbis középkori örökséget felmutatni.
Az előző jobboldali kormány épített egy múzeumot a macedóniai zsidók emlékére is a belvárosban. Impozáns épület – kiállítás nélkül. Zárva van. Ilyet már láttam.
A Vardar folyó új gyalogoshidat kapott, amelyen szobrot emeltek számos ókori személyiségnek, akit a történelmi Macedónia területével képesek voltak összekapcsolni. Akár az antikvitásban, a középkorban vagy a modern időkben éltek. Arisztotelesz is macedón lehetett, ahogy Iusztiniánusz bizánci császár is.

A háborúk békés folytatása

A múltteremtés konfliktusokat gerjesztett. A görögök a maguk hőseinek elbitorlása ellen tiltakoztak. Ráadásul országuk területi épségét vélték veszélyeztetve azzal, hogy a kilencvenes évek elején északi határaikon megjelent egy Macedónia nevű új szuverén állam. Görögország északi tartományának is Macedónia a neve. Az első Balkán-háborúig, azaz 1912-ig ezek a területek az Oszmán Birodalomhoz tartoztak. Utána többször cseréltek gazdát, de a második világháborúval rögzültek a politikai határok. Az etnikaiak, nyelviek nem. Ma Görög-Macedóniában a hellének mellett élnek szlávok (macedónok, bolgárok?), albánok és az aromun nyelvet beszélő arománok. Ugyanők laknak a Macedón Köztársaságban is. Természetesen különbözőek az arányok. Soknyelvű és sokvallású területe ez Délkelet-Európának, ahol több, mint száz éve véres harcok közepette folynak a múltkisajátítási eljárások.
A szkopjei szoborállítási láz a századelő Balkán-háborúinak aránylag békés folytatása. Így kapott szobrot a középkori Szamuil (Nagy Sámuel) cár, akinek Szófiában is van emlékműve, mert ott bolgár uralkodónak tartják. Cirillt és Metódot, a nagy szláv felvilágosítókat és tanítványaikat Ohridi Klimentet (Ohridi Szent Kelemen) és Naumot (Ohridi Szent Naum) mind a két államban a magukénak tartják. Ahogy a görögök is vállalhatják a Thesszalonikiben (Szaloniki) született tudós szerzeteseket. Szoborfelfedező utamon találkoztam olyan alakokkal is, akik kifejezetten helyi érdekeltségű héroszok. De közülük is jó néhányat bolgárnak minősítenek a szomszédban. A görögök az új állam nevét úgy értelmezték, hogy az önmagában fenyegeti területi épségüket, a szobrokkal is demonstrált antik kapcsolatokat pedig felháborító múltlopásnak érzékelték. A görögök hivatalosan tagadják, hogy macedónok élnének náluk, legfeljebb a szláv nyelvű lakosok létét ismerik el. Ők is tudják, hogy a negyvenes évek polgárháborújának következtében tízezreket üldöztek el az akkori szocialista országokba. A magyarországi görög menekültek tekintélyes része is görögországi szláv, mondjuk macedón volt.
A macedóniai fejleményeket érdemes tanulmányozni. Láthatjuk, hogyan alakítja a politika a társadalom tudatát is, ha éppen arra van szüksége. A XX. század közepén Jugoszláviában megalakították a macedón tagköztársaságot, államilag megszabták az új államnyelv normáit. Macedóniának ugyan nincs tengerpartja, de itt is érvényes az a felületes mondás, hogy azt a nyelvjárást nevezik nyelvnek, amelyhez egy flotta is tartozik. Ez olyan ügy, amiről ma már nem érdemes vitatkozni, egyes nyelvészek ugyan elmélkedhetnek rajta, de ők sem vitathatják, hogy a macedónok és a bolgárok könnyen megértik egymást, olvassák egymás irodalmát, újságjait. A bolgár állampolgárság megszerzéséhez szükséges nyelvi tesztet is könnyen leteszik: a kétmilliós országban eddig nyolcvanezren szereztek bolgár iratokat. Ugyan a macedónok már turistáskodhatnak a Schengen-zónában, de bolgár útlevéllel munkát is vállalhatnak az EU-ban. Ez nem akármilyen előny ebben a szegény országban – magyarázta nekem Szkopjéban egy járókelő. Angol nyelven.
A szobrok között most heves kampány folyik, szeptember 30-án népszavazást tartanak. Erre a parlament által jóváhagyott kérdésre kell igennel vagy nemmel válaszolniuk a résztvevőknek. "Helyesli-e ön országunk Európai Unió és NATO-tagságát azzal, hogy elfogadja a Macedón Köztársaság és a Görög Köztársaság közötti megállapodást?" A macedónok értik, hogy a kormányuk mit akar tőlük. A több évtizedes névvita miatt a görögök blokkolták Macedónia NATO-ba lépését és az EU-csatlakozási folyamat megindítását. Az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon az államot hivatalosan a "FYROM" (Former Yugoslav Republic of Macedonia - Macedónia volt jugoszláv köztársaság) névvel nevezik meg. A görögök ezeken a fórumokon megakadályozták a macedón nyelv elismerését és vitatják, hogy létezik ilyen nemzeti identitás. Júniusban a Preszpa-tónál Zaev macedón és Ciprasz görög miniszterelnök megállapodtak: a hellének elfogadják, hogy az országot ezentúl Észak-Macedóniának nevezzék. A nép nevezheti magát macedónnak, elfogadják a nyelv létezését is.

Kétesélyes népszavazás

A szkopjei utca augusztus végén már könnyített kampány üzemmódban volt. A városközpontban két sátorban is agitáltak a "nem" és a "bojkott" hívei. Sajátos módon a jobboldaliak az 1944-es kommunista államalapítók szoborcsoportba öntött felmagasztalásánál táboroztak. A tavaly megbuktatott jobboldali nacionalista VMRO-DPMNE párt nem akarja, hogy az ország ilyen áron kerüljön ki a görög blokádból. Pedig a párt Nyugat-barátnak nevezi magát és - ahogy politikusai nyilatkozzák - a NATO-ba és az EU-ba törekszik. Az agitációs sátrakban erről nem akarnak beszélni, viszont azt mondják, hogy a szociáldemokrata-albán koalíció kiszolgáltatja az országot, s elveszi a néptől identitását. A kérdésre, mit gondol a névváltoztatásról, elutasító a válasz: "katasztrofális, miért dönthet úgy Zaev miniszterelnök, hogy én, aki eddig macedón voltam, mostantól észak-macedón leszek". Egy járókelő a kérdésre csak legyint: mások döntenek a sorsunkról és a nevünkről… Egy középkorú férfi azon filózik, hogy mennyi hivatalos táblát, dokumentumot kell majd kicserélni, hogy eleget tegyenek a görögök igényeinek. "Nem foglalkozom politikával" – ezt válaszolja egy fiatal lány a kérdezősködésre.
A macedón népet érő folyamatos üldöztetésről beszélnek a röplapok is. (Pár nappal később nyilvánosságra került egy Wikileaks-távirat, amely szerint tíz éve az akkori VMRO-kormány ugyanezt a névváltozatot javasolta. Akkor a görögök nemet mondtak. Elviségről tehát nehéz beszélni a nacionalista jobboldalon.) A magát Baloldalként népszerűsítő erő nem az államnév megváltoztatása, hanem a NATO-tagság ellen harcol. Jobb egészségügyet NATO-bombák helyett! – követelik. Az egyik lombos utcán a falakon grafittik politizálnak. Nem tudom kivenni az eredeti feliratot, úgy összefirkálták. Csak egy vörös csillag maradt, meg az a felirat, hogy Észak-Macedónia. Lefényképezem, erre egy idős úr megpróbál megzavarni. Ez tilos! - süvölti. Ki tiltotta meg? – kérdezem. A hatalom - válaszolja, aztán elfordul, nem akar beszélgetni.
Valóban kétesélyes játszmának látszik a szeptember 30-i népszavazás. A jobboldal nyolc éven át korrupt, önkényes rendőrállamot alakított ki, s ezt az intenzív történelemépítés homlokzatával próbálta elfedni. Nikola Gruevszki rendszerének kapóra jött az emlékezetpolitikai csetepaté a görögökkel és a bolgárokkal, az albán kisebbséggel kapcsolatos feszültség fenntartása. A szociáldemokraták az albán pártokkal koalíciót alkotva jutottak hatalomra és viszonylag gyorsan megállapodtak a görögökkel. A görög kormány az erős hazai nacionalista nyomás ellenére hajlandó volt a kompromisszumra, nyilvánvalóan amerikai, német és uniós hatásra. Az oroszok közben pénzzel, propagandával, titkosszolgálati módszerekkel dolgoznak a feszültség konzerválásán. Nem akarják a NATO és az EU terjeszkedését. A szkopjei plakátok jó részéből az orosz propaganda érvrendszere köszönt rám. Megkérdeztem valakit, mire számít a népszavazás után? Erre szerinte senki sem tud válaszolni, mert akármilyen eredmény születik, ha át is viszik az albán szavazatok az "igent", akkor sem lesz könnyebb a helyzet és folytatódik a feszültség.
A jobboldal "városszépítő" projektje leállt. A szobrok állnak, eddig csak egyet távolítottak el. Macedóniában a múltépítés szünetel.
2018.09.16 17:18