Bihari Tamás: Pohár mélyén cigifüst

Publikálás dátuma
2018.02.24 09:20
ÓCSKA LÖTTYÖT NEM ITTAK - A belvárosi fiúknál némely ital szóba sem jöhetett, vörösboros kóla dukált FOTÓ: A SZERZŐ FELVÉTELE
Fotó: /

- Hagyd a sulit a francba, délelőtti házibuli lesz – szólt Pici barátom egy tavaszi reggelen 1970-ben. Azonnal éreztem, hogy "de nehéz az iskolatáska", jobb tehát megszabadulni tőle. Akkor éppen ideiglenesen az előkelő budai gimnáziumban, a Kaffkában tartózkodtam. Az osztályba a késő Ratkó-korszak termése járt. Voltunk vagy 42-43-an, így havonta egyszer-kétszer kellett csak felelni.

Erős túlzás lenne visszafelé mutogatva túlterheltségre hivatkozni, mert pénteken ugyan hét óránk volt, kedden viszont csak kettő. Ezért a keddet én jobbára afféle tanulmányi napnak tekintettem, mert Picivel szociológiai mélyinterjúkkal próbálkoztunk a korosztályunkba tartozó lányok körében. Vagy a Szabad Európán Cseke László Teenager Partyját hallgattuk. Nagy lelki küzdelmet tehát nem okozott a lógás, hiszen magam is vallottam, a gimi nem kocsma, hogy az ember minden nap oda járjon.

Ideje volt megterveznünk, mit vigyünk a buliba. Éva vermut, bölényfüves vodka, kevert, császárkörte, fekete címkés cseresznye, de főleg zöldszilváni ugyanis szóba sem jöhetett. Belvárosi csávók voltunk, a Párizsi udvar cipőkoptató csoszogós járású kiválasztottjaiként - a Hungária együttes hallhatatlan sorával „hajuk középen, választva szépen” - ócska löttyöt nem vihettünk. Ebben a körben vörösboros kóla dukált.

A busz számunkra ismeretlen vad vidékeken vitt keresztül, ahol már családi házas övezetek váltották egymást. Mi, a közepesen nagy generáció tagjai GPS nélkül is megtaláltuk a célpontot. Kicsit ugyan késtünk, de még 11 óra tájt is egy viszonylag józan házigazda botorkált ki a kertkapuhoz és engedett be minket. A házban már tetőfokára hágott a hangulat, a szobákban koedukált biológiaórát tartottak a korai érkezők. Az úri közönség cigizett és kulturált italozással ünnepelte a munka rabságából történt átmeneti szabadulását. A kellemes nap végén egy asztal alatt, diszkrét abrosszal lefüggönyözött kis tuszkulánumban pihenhettem ki a fáradalmakat.

ÓCSKA LÖTTYÖT NEM ITTAK - A belvárosi fiúknál némely ital szóba sem jöhetett, vörösboros kóla dukált FOTÓ: A SZERZŐ FELVÉTELE

ÓCSKA LÖTTYÖT NEM ITTAK - A belvárosi fiúknál némely ital szóba sem jöhetett, vörösboros kóla dukált FOTÓ: A SZERZŐ FELVÉTELE

Persze ilyen nagy utakra ritkán vállalkoztunk egy házibuli kedvéért, mert akadt belőle a belső kerületekben is. Az illető társadalmi beágyazottságát az jelezte, hogy sok bulira hívták-e meg. Fontos volt, hogy hány csaj lesz ott, mikor jönnek meg a szülők és mennyire toleránsak. Voltak protokolláris házibulik is, mint a születésnap, vagy a szilveszter. Ezekre jól fel lehetett készülni, csajokat hívni, Marlborót, szürke műanyagdobozos Philip Morrist, Stuyvesantot, Pall Mallt beszerezni. Köztudott volt, hogy a legbiztosabb - mai szóval – partidrog, ha a meghódítandó lány italos poharának aljába cigifüstöt fúj az ember és arra löttyinti rá a vörösboros kólát. Sajnos, ennek a hatásmechanizmusát nem tudtam kellő empirikus elfogulatlansággal és kontrollcsoportos vizsgálatokkal igazolni vagy cáfolni, mert így is, úgy is sikerült a hódítás, de a vége mindig fejfájós macskajaj lett másnap reggel.

Persze kockázattal is járt a házibuli és nem feltétlenül csak a szomszédok vagy a ránk hívott rendőrök miatt. A bulizó ifjúság is rejtett magában bizonyos veszélyeket. Egyszer például éppen nálunk volt üres a lakás, s hogy a teret értelmesen kitöltsem, házibulit szerveztem. Sajna, az egyik kolléga gyomra fellázadt a szocialista szeszipar kotyvalékai ellen, s az alkoholtartalmú italok kéz a kézben távoztak a srácból, hogy e képzavarral éljek. Én házigazdához méltóan buzgón nekiláttam a WC rendbetételének, amikor egy jól nevelt hang annyit böffentett a vállam fölött, hogy „Bocs!” és már éreztem is, ahogy a vállamon átrepülve a fajanszban végzi egy újabb vendég aznapi italfogyasztása. Ennél azért voltak rosszabb dolgok is, mint mondjuk nyolc órát dolgozni egy gyárban, vagy irodában.

Előfordult az is, hogy egy későbbi nagyszerű lapszerkesztő, akkor még üzemi lapos újságíró, két házibuli közt leszakadt tőlünk, ami nem csoda: az alkoholszondák felmondták volna a szolgálatot, ha bármelyikünk beléjük lehel. Hajnalban azután hangos csöngetés verte fel a kérót a Kacsóh Pongrácz úti lakótelepi lakásban. A házigazda kibotorkált, kinyitotta az ajtót, és csak annyit kérdezett viharvert cimboránktól: „Te most jössz, vagy mész?”. Z. később elmesélte, valahogy a Keletihez keveredett, de azt hitte Győrben van. Ám hiába kérdezgette a kései járókelőktől, hogy hol a szálloda, azok a hotel nevére voltak kíváncsiak, de hiába. Végül egy „jótét lélek” megszabadította a ballonkabátjától.

Olykor a körülmények és az alkohollal vívott vesztes csata következményei tréfáltak meg bennünket. Ilyen volt, amikor Gyuri bátyámmal egy kellemes házibuli után a buszmegállót még eltaláltuk, így jókor kászálódtunk le a buszról, de gondunk akadt a házgyári épületek monotóniájával és az áramkimaradással. A kelenföldi lakótelepen, öt, egyforma szürke ház közül a középsőben, a hetedik emeleten laktunk. Csakhogy a házak és a környék sötétbe borult, s ehhez még sem Tiborcz sem az Elios nem kellett. Egyszerű áramkimaradás volt. Természetesen a lift sem működött, s gyalog vonszoltuk fel magunkat a hetedikre. Csakhogy a kulccsal és a zárral történt valami, mert sehogy sem tudtuk kinyitni az ajtót. Akkor gyanút fogva egy öngyújtó fényénél megnéztük a névtáblát és kiderült, egy vadidegen otthonába készültünk betörni. Valahogy épségben lebotorkáltunk a földszintre, s a kapun kilépve már lihegve röhögtünk, mert kiderült, egy házzal elszámoltuk magunkat.

Ma már nem csavarom fel a szőnyeget a rokihoz, vagy lassúzáshoz. Legföljebb takarításhoz.

Szerző
2018.02.24 09:20

Két szem tabletta hiúságra

Publikálás dátuma
2018.11.18 17:21
A SZERZŐ - „Minden mű végső soron rafinált magamutogatás”
Fotó: /
Egyszer baráti körben megkérdeztem, hogy mit gondolnak, mi az íróember legmakacsabb betegsége. Sokan az ülő életmóddal kapcsolatos nyavalyákat kezdték sorolni, anyagcserezavarokat, rákféléket, majd jöttek a keringési rendellenességek, mindenféle finom és elegáns kórok, amelyek puha macskaléptekkel viszik el a szerzőt. De nem, én nem erre gondoltam, engem nem a szervezet érdekel, nem a test, ami egyébként is olyan, mint egy bíró a rangadón, csak akkor tűnik fel, ha elnéz egy tizenegyest, vagy megítéli a lesgólt. Ha minden jól megy, zakatol csöndben, észrevétlenül. Mit kell ezen ennyit filózni?
A hiúság, böktem ki végül a megfejtést. Ami ráadásul kimondottan sunyi nyavalya, hiszen sokáig hasznára van az írónak. Mert persze lehet írni pusztán a mondandó fontossága miatt, a világ jobbításáért, az emberiség sorsa felett érzett aggodalomért, de ha jobban megkapirgáljuk a dolgot, akkor mindezek titkos összetevője is előbukkan. Az a valaki, aki magában már az első fejezet után átveszi a Nobel-díjat, fogadja a szomszédok gratulációit, álszerényen elhárítja a szűnni nem akaró rajongást. Nem feltétlenül ez a legfőbb hajtóerő, de alig van oly művészi alkotás, amely megszülethetett volna nélküle. Hiszen minden mű végső soron rafinált magamutogatás, a belső világ kiteregetése.
Csakhogy ott van a bibi, hogy a hiúság nem huny ki az utolsó pont kitevése után. Nem szivárog el, nem oszlik szét, mint a hajnali köd, és nem int búcsút, mint aki jól végezte dolgát. A felkorbácsolt hiúság ilyen szempontból a gyűlölettel rokon: sokáig kering még az elme titkos zugaiban, sokáig fecskendezi a maga méreganyagait. Aztán egyszer csak akcióba lép. Felgyűri ingujját az indokolatlan indulatban, vagy sértődős lesz és túlérzékeny. Egy igazi hipochonder, aki a könyökén lévő bőrpírtól pillanatok alatt eljut a gégerákig. Személyes támadásnak érzi, ha nem ő kap minden díjat, dicséretet, bókot. Egyszer csak azt veszem észre, hogy szinte naponta ráállítom magam az örökkévalóság mérlegére, és kalapáló szívvel lesem a kilengő mutatót. Vajon megvan már a szükséges súly, vagy vásári lufiként lebegek a klasszikusok fölött?
Két dologra vágytam korábban. Lássak egy embert a metrón, aki engem olvas. Nem baj ha unottan, kelletlenül, csak tartsa a kezében. Tegyen úgy, mintha lekötné. A másik: legyen valaki a könyvesboltban, aki hosszas keresgélés után az enyémet választja. És még a pénztárnál sem gondolja meg magát. Ha ez a kettő megvolt, akkor mindent elértem, amit elérhettem. A többi már tényleg csak misztika és máz, üres játszmák egyvelege. Egyszer kiszámoltam az eladott példányszámok alapján, mennyi a valószínűsége annak, hogy eleven olvasómmal találkozzak a négyes-hatoson, ha azon állandó jelleggel száz ember utazik. Csak jó valamire, hogy egykor matematika-fizika szakra jártam a gimiben. Az arányszámban elég sok nulla jött a tizedesvessző után.
Teljesen bizonyos, hogy ezt már gyógyítani kell. Két szem pirulát bevenni naponta. Antinárcizmint vagy antiegomint. Ez már nem normális, lassan ott fogok tartani, hogy szerkesztőket és kritikusok kezdek zaklatni, előbb finoman, majd egyre határozottabban, szinte tollba mondom a saját laudációmat. Naponta kétszer megkoszorúzom magam. Ilyenkor nincs más, mint a drasztikus kúra. A megvonás. Elhatároztam, hogy letagadom magam. Dögöljön meg mindenki, ahol van. Fejben jól is hangzott. Aztán egy napon megtörtént a csoda. Odajött hozzám valaki a könyvesboltban. Dedikáltatni szeretné a regényt, mondta hadarva, mintha a gyors beszéddel szeretné legyőzni a saját félszegségét, és már keresgélte a tollat a táskájában. De hát nem én írtam, feleltem. Gyakran összekevernek vele, tettem hozzá, és kicsit még nevettem is a vígjátéki helyzeten. Belül pedig irtó büszkén húztam ki magam; lám, a teljes gyógyulás szakaszába léptem, rajtam már nem fog ki semmi. A harmincas évei közepén járó olvasó csak néz, erre aztán végképp nem készülhetett fel, egyre értetlenebbül pislog rám, még inkább zavarba jön, egy pillanatig talán el is hiszi, hogy tévedett. De aztán kinyitja a könyvet a hátsó fülnél, ahol ott a portré, és akkor már ketten nézzük a rám megszólalásig hasonlító írót, aki elrévedve ül egy ablakpárkányon. Legszívesebben elsüllyednék. Ártatlan könyvvé zsugorodnék, ami leesett a polcról.
Mit lehet ilyenkor mondani? Talán makacsul ki kellene tartanom, de aztán eszembe jut egy kis videó a netről, amelyen sírva röhögtem: egy fickó annyira berúgott egy orosz lagzin, hogy a tükörrel bevont ajtónál előzékenyen előre akarta engedni a tükörképét, aztán irtó dühös lett, amikor erre a másik is előzékenységgel válaszolt. Újra és újra. Az a pillanat már nem volt fenn, amikor hirtelen rájött az abszurd helyzet megoldására. A kijózanodás fájó és perzselő pillanata. Ami szintén felér egy alkotással.
Faarccal újrateremtem hát magam. Mondhatni, gyarló halandóként emelkedem ki a hülyeség habjaiból. Hosszabbnak tűnik odafirkantani a nevet a cím alá, mint ameddig maga a regény létrejött. Hat év hat másodperc alatt.
Most már csak abban reménykedem, hogy a metrón (vagy a villamoson) senki sem gyötri magát az olvasással. Beérik az okostelefonok önvakító fényével. És nem néznek tükörbe.
2018.11.18 17:21
Frissítve: 2018.11.18 17:21

Oroszság-ismereti beszélgetések

Publikálás dátuma
2018.11.18 16:29
Szvák Gyula a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik
Fotó: Tóth Gergő/
A napokban jelent meg Szvák Gyula professzor interjúkötete, amely „Nem lelkendezhetek főállásban” címmel, „Beszélgetések Oroszországról” alcímmel válogatást közöl az elmúlt évtizedekben készült beszélgetésekből.

Negyven év

A kötet egy kitűnő bevezető tanulmánnyal indul, amelynek szerzője a gondos szerkesztő, Gyóni Gábor egyetemi docens, az ELTE BTK Történeti Ruszisztikai Tanszékének munkatársa. Az előszó eligazít, keretet ad és felkészít. Az olvasót egy izgalmas idő-utazás várja, amelynek során megismerheti a történeti ruszisztika első hazai műhelye kialakulásának körülményeit, képet alkothat több mint 25 éves működéséről és egyben áttekintést kap Szvák Gyula professzor 40 éves szakmai pályájáról.
A Gondolat Kiadó gondozta 219 oldalas könyv négy fejezetben 17 beszélgetést és a függelékben három beszédet közöl. Mindehhez a Szvák Gyulával készített interjúk, beszélgetések válogatott, több mint 70 tételt felsoroló, de nem teljes jegyzéke kapcsolódik. A kötet a magyar nyelven készült beszélgetések anyagát tartalmazza, de a jegyzékben számos, 2002-14 között orosz nyelven megjelent szövegről is tudomást szerezhet az olvasó.
Az első szöveg az ELTE Egyetemi Lapokban jelent meg 1979-ben, az utolsó kötetbe felvett írást a Népszava közölte 2018. február 17-én. Az első beszélgetés után egy 1990 májusában, a rendszerváltozást követően készült interjú szerepel, amelyet a Magyar Nemzet közölt. A nyomtatott sajtó vezető lapjaiban (Magyar Hírlap 1990-2002, Magyar Nemzet 1990-2006, Népszabadság 1992-2006, Népszava, 2000-2018, 168 Óra 1995-2017), vagy a szakmai életúthoz szorosan kapcsolódó életrajzi részleteket közlő Zuglói Lapokban (2005) megjelent írások mellett 2004-től a különböző országos és egyetemi honlapokon (pl. fidelio.hu, oroszvilag.hu, elte.hu, kultura.hu, ujkor.hu) közölt szövegekkel is találkozhat az olvasó.
Az első szöveget az 1977-ben az ELTE történelem-orosz szakán végzett és az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszékén tudományos továbbképzési ösztöndíjasként dolgozó fiatal történész jegyzi, míg a 2018. februári interjút az ELTE Ruszisztikai Központ létrehozója, illetve ELTE Történeti Ruszisztikai Tanszék leköszönő vezetője, a ruszisztika nemzetközileg elismert szaktekintélye adja. 40 év.
A kötet több réteget érint, többféle metszetben vizsgálódik. A fejezetek a szövegek megjelenésének egymásutániságát, időbeliségét követik rendre: I. fejezet 1979, 1990-2002, II. fejezet 2004-2005, III. fejezet 2006-2013 és IV. fejezet 2014-218. De követik a velünk élő történetiséget, ahogyan Kassák fogalmaz, „a mi időnket”.

Közeledés és távolodás

Az első fejezetben a szövegek egyik fontos fókusza az orosz fejlődés elemzése, pozicionálása: az orosz, az ázsiai vs. európai kultúra viszonya, a keleti vs. nyugati kultúra, az orosz (klasszikus) kelet-európai vs. nem klasszikus (lengyel, cseh, magyar) fejlődés, Oroszország és az európai kultúra, a rész és egész viszonya. Ahogyan Plehanovot idézi Szvák az orosz történelemmel kapcsolatban: „Oroszország mindig ingamozgásban volt a Kelet és a Nyugat, Európa és Ázsia között, és hol az egyikhez, hol a másikhoz került közelebb.”
Ehhez szorosan kapcsolódik az orosz fejlődés belső sajátságainak leírása, jellemzése: az autokratikus (centralizált) állam vs. demokratikus jogállam elvének ütközése, a mindenkori „peresztrojka” ügye. „Mióta az orosz autokratikus, tekintélyuralmi állam kialakult (a 15. század végétől kezdve), története nem más, mint szüntelen »peresztrojkák« (átalakítások) sorozata. Erre tett kísérletet IV. Iván, az első Romanovok, I. Péter és sorban a többiek.”
Szvák 1993-ban Lihacsov akadémikust idézi, aki azt mondta, hogy „az orosz történelem axiómája az abszolutizmus. Itt legfeljebb arról lehet szó, és azért kell drukkolnunk, hogy a felvilágosult abszolutista kerüljön hatalomra”, majd egy öt évvel későbbi interjúban - orosz értelmiségiekre hivatkozva - kiegészíti: „azt szokták mondani, hogy az abszolutizmus az orosz politika megkerülhetetlen működési formája. Választani csak aközött lehet, hogy ez az abszolutizmus despotikus vagy felvilágosult legyen-e.” A történelem azt mutatja, hogy „ha Oroszországban nem működött az abszolutizmus, akkor mindig az anarchia fenyegette.” Érdemes megjegyezni, hogy a fejezetbe került írások zöme a gorbacsovi (1985 – 1991), illetve jelcini periódusban (1991- 1999) készült.
A másik kiemelt gondolatkör az orosz-magyar kapcsolatokhoz kötődik. Érdekes bepillantást nyerni e történelmi, kulturális, politikai kapcsolatok hullámzó természetébe. A rendszerváltozást követően az 1990-es években - sajnálatos módon - meglehetősen leépültek a magyar–orosz kapcsolatok. Érdemes megjegyezni, hogy a kötet írásainak jelentős része e “mélypont” utáni periódust elemzi.
Megjegyzem, hogy mindkét témakör kapcsolódó beszélgetéseinek fontos közös jellemzője a történeti múltból való utalás a mindenkori jelenre (XX. század, XXI. század), a kontextus. Például a gorbacsovi/jelcini peridus elhelyezése az orosz történelemben, az orosz-magyar kapcsolatok elemzése a Szovjetunió előtti illetve utáni (1990-es évekbeli) viszonyrendszerben vagy a szovjet/orosz-magyar kapcsolatok jellemzőinek követése a rendszerváltozás utáni kormányok viszonyában: a közeledés és a távolodás motivációja.
A második fejezet lebilincselő módon ad betekintést a – Szvák professzor által főkurátorként irányított - 2004/2005 évi oroszországi magyar évad előkészületeibe. Dokumentálja a megvalósulást, a reménykeltő hatást. Az egyik, Varsányi Gyulának adott interjúban Szvák professzor megjegyezte: „tizenöt évnyi lemaradásunk halmozódott fel az orosz kapcsolatok ápolásában, fejlesztésében, amiből ideje behozni valamit”, majd később „a magyar kultúrát olyan helyekre is elvittük, amelyeket elképzelni sem tudtunk, s gyakorlatilag az összes jelentős műfajt be tudtuk mutatni”. Ráadásul felnőtt egy új nemzedék, amelynek már ismerete sem volt arról, hogy mi történt az utóbbi időben Magyarországon.

Egyetemtörténet

A kötet egyetemtörténeti szempontból kiemelt jelentőséggel bír. A beszélgetések, az interjúk egyik, dominánsan a harmadik fejezetben felbukkanó eleme, a hazai történeti ruszisztika, mint multidiszciplináris tudományterület művelése és oktatása az ELTE-n. Szvák professzor saját elképzelései szerint – együtt gondolkodó társaival, Krausz Tamással, Szilágyi Ákossal, Sz. Bíró Zoltánnal és másokkal – tudományos társaságként 1990-ben megalakította a Magyar Ruszisztikai Egyesületet és annak tudományos műhelyeként a Magyar Ruszisztikai Intézetet, amely – és ezt érdemes megjegyezni – “helyet kapott” az ELTE BTK-n.
Ezen előzmények után 1995 végén az ELTE BTK-n megalakult a tanszéki jogosultságú Ruszisztikai Központ, amely 2006-ban felvette a Történeti Ruszisztikai Tanszék nevet, majd 2008 októberében létre jött a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ is. E központ részeként, 2009. februárban megnyílhatott a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt Ruszisztikai Módszertani Kabinet és Könyvtár, amelyet az ELTE és az orosz állami Russzkij Mir Alapítvány közötti, 2008-ban aláírt szerződés tett lehetővé. Az alapítványt elnöki rendelettel 2007-ben hozták létre az orosz nyelv és kultúra megőrzésének és népszerűsítésének céljából.
A kötet nemcsak dokumentálja a szisztematikus munkával kiépített tudományos műhely fejlődésének egyes lépéseit, nemzetközileg elismert eredményeit 1990-től napjainkig, hanem bemutatja a központ részvételét az egyetemi oktatásban, a történelem szakos alap, mester és doktori képzésben.
A központhoz kötődik az egyetem- és felsőoktatás-történeti jelentőségű tény: 2010-től Magyarországon, az ELTE BTK-n megkezdődhetett a Ruszisztika MA(mester) képzés, amelyre Ruszisztika PhD képzés épül. Ahogyan Szvák professzor fogalmaz: „»Russian Studies«, amit csinálunk. Máshol a világban ez a szak van, ezért is akartam itthon is létrehozni. Ország- vagy egész pontosan »oroszság-ismeretnek« mondanánk, míg az orosz (szak) filológiai nyelvvel és irodalomtudománnyal foglalkozik”.
Összegezve, a beszélgetésekből még a laikus olvasó számára is egyértelművé válik, hogy a központ autentikus szellemi-intézményi bázis, orientációs pont, amely lehetőséget ad – széles értelemben – az orosz kultúra hiteles megismerésére, a történelmi-társadalmi-politikai folyamatok tényeken alapuló értelmezésére, segíti a „másik” kultúrájának megértését. Szvák professzor szavaival a magyar ruszisztika elismertségének, növekvő népszerűségének titka az, hogy „nem változó politikai rendszerekhez, hanem a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik”.
A kötet természetesen a címben megjelölt témákról (Oroszországról, (Kelet-)Európáról, ruszisztikáról) szól. De az olvasó megismerheti az interjúalany ruszisztikában, történészként elért tudományos eredményeit, a felsőoktatás modernizálása vagy az orosz kultúra szakszerű megismertetése irányuló törekvéseit is. Markáns véleményt kapunk a tudomány/kultúra és a politika/hatalom viszonyáról, amelynek kiindulópontja a szakszerűség és az elfogulatlanság követelménye. Bepillantást kap az olvasó Szvák professzor sokféle szakmai és közéleti tevékenységébe, amelyet a közjó, a dolgok előremozdítása, a hiteles és megalapozott döntések kialakítása érdekében vállalt, végzett és végez.
A könyvet legalább kétszer ajánlott átolvasni. Először folyamatosan, talán a részletekre kevésbé fókuszálva. E módszerrel az olvasó a történelmi időben és a „mi időnkben” átfogó “képet”, áttekintést kap, megismeri a szerzőt és meggyőződhet arról, hogy jól választott. A második olvasás során az olvasónak kedve támadhat mélyebben utána olvasni, tájékozódni például az orosz történelem kiemelkedő személyiségeiről, az egyetemi „Russian Studies” szak részletes tartalmáról vagy a jelen kortárs orosz művészetről.
Örülök, hogy elkészült e könyv. Köszönöm, hogy elolvashattam és megismerhettem a szerzőt, akivel először személyesen rektorként találkoztam. Személyében nemcsak egy nemzetközileg elismert ruszista, sikeres kutató és elkötelezett egyetemi oktató, de egy olyan ember is bemutatkozik e kötet lapjain, aki a tényekre kíváncsi, az okokra, aki tudja, hogy dolga és felelőssége van és tudja, hogy „nem lelkendezhetek főállásban”.
(A szöveg a 2018. november 7-én, az ELTE BTK Szekfű Gyula könyvtárában, a kötet bemutatóján elhangzott méltatás szerkesztett változata.)
2018.11.18 16:29