Pillinger Mihály: A labda és a magyar

Az egykori neves kosárlabda mesteredző Szabó „Johnny” János elhíresült mondása szerint "az emberiség egyik nagy találmánya, sok öröm, bánat forrása a LABDA". Becenevén laszti, merthogy a magyarban az is van neki. Karrierje az őskorban, több kontinens eltérő kultúráiban, mágikus szertartásaiban kezdődött. Első sportjellegű nyomokat az ősi Kínában találunk, ahol már kijelölt játéktér, kapuk is voltak, és rúgták.

Mire való a laszti?

Napjainkban ez az egyszerű játékszer-sporteszköz milliárdok életében játszik szerepet, nyújt szórakozást, győzelem esetén örömet, gyermekkortól életünk végéig. A legnépszerűbb labdajátékok világklasszisai, óriási jövedelemmel rendelkező, dicsfénnyel övezett, magasabb körökben is szívesen látott sztárok. Mögöttük állnak, ülnek, utaznak, és fizetnek a nézők, a tömegek, hogy még messzi földön is láthassák, biztassák kedvenceiket, részesnek érezve magukat a klubnak, a nemzetnek szerzett sikerekben.

Ma már számos labdajáték nyert létjogosultságot: kedvtelésből vagy versenyszerűen ütik, dobják, rúgják. A szórakoztatóiparban partner a fókák, elefántok, kutyák, produkcióiban. Szerephez jut a szerencsejátékban - nem mindig a fair play szabályai szerint, melyről nem tehet - és még gyógyászati segédeszköz is. Két népszerű kis labda, a golf és a tenisz az életkor legvégső határáig időt múlató kedvenc, gazdag nyugdíjasok exkluzív klubjaiban.

A versenysportban használt labdák gyakran sorsok felett döntő sztárcsinálók, vagy -buktatók. A különféle sportágak szabályaiban meghatározott, szigorú feltételeknek kell megfelelniük, ma már szakosodott világcégek gyártják őket, melyek szponzorálnak sztárokat, klubokat, sporteseményeket. Az üzleti világ egyik nagy szelete a labdagyártás, viszonzásul ömlik a pénz a sportba. A labda gyakori embléma levélpapíron, cégtáblán, trikón, mezen, jelvényen - és bajnoki érmén is.

Rúgás helyett kezelés

A XX. században kiépült a világ versenysportjának rendszere, melyben a vezető szerepet a labdajátékok játsszák, a foglalkoztatottak, az események és a nézők számát tekintve egyaránt. A versengésben hazánk az első újkori olimpia óta halmozottan hátrányos helyzete ellenére (népesség nagysága, anyagi, tárgyi feltételek, stb.) tevékenyen és sikeresen vesz részt; ezt sportolóink, szakembereink tehetségükkel, korszerű szakmai munkával értek el. A labdajátékok közül asztaliteniszben, kézilabdában világbajnokok, kosárlabdában Európa legjobbjai voltak, teniszezőink Grand Slam győzelmeket arattak. Két, közönséget vonzó labdajátékban, a futballban és a vízilabdában pedig hegemón szerepet játszottunk, adtunk világklasszisokat, kiváló szakembereket, gyűjtöttünk be olimpiai, világbajnoki címeket Pólósaink már akkor megszárították a levegőben a labdát, alkalmazták az összes dobásfajtát, szereztek lábbal is gólt dopplerből, amikor az ellenfelek még csak evickéltek a medencében.

Szakembereink korán felismerték a labdarúgás főbb sajátosságait, hogy a labdajátékok között a legszélesebb technikai skálája a futballnak van, mivel a labda a kéz kivételével egész testtel és korlátlanul „kezelhető”, ám mivel birtoklása csak érintőleges, jelentős a véletlenek gyakorisága. Cselekvési szabadsága pedig annak van, aki e feltételeknek megfelel! Az ilyen játékos jóval hasznosabb csapattag, mint aki csak belerúg a labdába - meg az ellenfélbe -, ami napjainkban eléggé gyakori, még a nemzetközi élvonalban is.

Megtanulták, hogy a labdát minden nap, újból és újból meg kell szelídíteni, hogy az „én és a labda” alárendelt viszony tartós legyen. A csapatmunkát, a társas kapcsolatokat szájhagyományként öröklődő, játék közbeni szlogenek, és vezényszavak segítették. Ilyenek voltak például, hogy a kapus nem ütheti a mezőnybe a labdát, az alapvonalat le kell zárni, vagy a vezényszavak melyek az összjátékot segítették, (indulj, adom, lőj, stb). Hozzájárultak a fejlődéshez a sportágat megújító jelentős „találmányaik”: a hátravont középcsatár, a helycserés támadás, a 4-2-4-es hadrend, amely rövid passzos, ritmusváltásos, tiszta „észjáték” volt, ahogy a feltalálók meghatározták. Az ideál a labda rúgása helyett annak „kezelése”, megszelídítése lett, hogy engedelmes játékszer legyen.

Klasszisainkat a vasfüggöny idehaza tartotta, ezért jól ismerték a játék nyelvét, a társak felkészültségét, a taktikai elemeket, és játszani tudták a sajátos, magyaros stílust. Nem csak "kiharcolták” a győzelmeket, bravúrokkal is szórakoztatták a nagyérdeműt – meg önmagukat. A kettős rangadókon, válogatott találkozókon a szurkolók a gólok és a győzelem mellett várták kedvenceik ismert kabinetalakításait is. Többek között a „Tüdő”, a „Báró” elegáns szereléseit, „Kálmán” fejjátékát, „Titi” finom cseleit „Csikar” cimbalomszögből lőtt góljait, csukafejessel kapuba küldött labdáit, „Nyíl” bólintásait, „Törő” trükkjeit, „Ebédlő” kötényeit, esernyőit, és hát a „Floresz”, az Aranylabda egyetlen magyar díjazottjának utánozhatatlan alakításait, aki még arra is ügyelt, hogy szerelése tiszta maradjon, nem fárasztotta magát fölösleges rohangászással, távoli lövésekkel, amikor egy cselsorozattal képes volt a nyugatnémet védelmet kijátszva gólt szerezni. Végül pedig a zseniális PUSKÁS, az egyedülálló csoda. Az, hogy a 16-osról, tízből tízszer eltalálta a felső kapufát, könnyed ujjgyakorlat volt, és az is, ahogyan a Wembleyben az ötös sarkán visszahúzta a labdát. Kevésbé ismert egyedülálló bravúrja, melyhez hasonlót még csak nem is hallottunk, mikor Bécsben döntetlen állásnál, a 89. percben, harmincméteres passzt állított meg a levegőben a büntető területen belül. A labda rajta maradt a lábán, körülnézett, aztán rátette az egyik védő karjára. Az ijedtében megfogta a labdát. Tizenegyes, berúgta, gól! Ez a zsenialitás és az improvizáció legmagasabb foka.

Gazdátlanná vált

A játékosok a technikai alapelemeket nem az edzéseken, hanem már gyerekkorban a grundokon elsajátították. Ott tanulták meg a labdát kezelni, a másikat kijátszani, nem pedig felrúgni. Az élklubok utánpótlás-kereteibe döntően olyanok kerültek, akik már jól bántak a labdával. Felnőttként pedig edzések után következett a bravúrok gyakorlása, a sötétedésig tartó „spila”. Lábtengóztak, kiskapuztak, egy-egy, kettő-kettő ellen játszottak, célba rúgtak, bűvészkedtek, mindig tétre menően, ami a kispesti pályán gyakran „fröcsike” volt.

A magyaros stílus, amely edző- és játékosgenerációkon keresztül öröklődött, az idős mesterek visszavonulása után gazdátlanná vált. Az utódok többsége, akik tanfolyamokon okultak és nem játszottak az élvonalban, a válogatottban, ahol a mesterektől és az öreg hangadó játékosoktól a szakmát alaposan kitanulhatták volna, nem rendelkezett elég ismerettel és késztetéssel a folytatásához. Hangadóik pedig egyenesen avultnak találták a hagyatékot, külföldre tekintgettek, reformot hirdettek. Elkerülte a figyelmüket Csanádi Árpád több nyelvre lefordított könyve is, mely sokáig a sportág bibliája volt. A szerző rögtön az elején deklarálja vezérgondolatát, mely röviden így hangzik: ahhoz, hogy „valaki labdarúgó legyen, el kell sajátítania a technikát”. Az ezredforduló idején jelent meg egy remek könyv, mely számba vette a sportág kezdetétől napjainkig külföldön szereplő játékosok és edzők számát, tevékenységét. Eszerint 55 országban 89 magyar edző töltött be szövetségi kapitányi, vagy edzői tisztséget.

Egykor a szakosztályok életét vezetőségek irányították, melyben rendszerint helyet kaptak a klub már visszavonult, tapasztalt játékosai. Tevékenységük fő céljai közé tatozott az első csapat sikeres szereplése, ifjú tehetségek felkutatása és továbbadása az élvonalba, valamint a hazai publikum szórakoztatása. Az élkluboknál pedig a válogatottba aspiráló játékosok kinevelése, formában tartása.

Napjainkban olyan országokból is szerződtetnek játékosokat, ahol még nem léptek át guruló labdát, vagy edzőt, aki nem hallott a magyaros stílusról - ők még a maradék nyomokat is eltüntetik. Amint egyre több pénz ömlött a világ labdarúgásába, főként az alulképzett csapatok játékában - a gyors felzárkózás és nagyobb részesedés reményében - újraéledt a „rúgd és fuss” stílus, mely a technikai tudás elsődlegességére épülő észjátékunk első számú ellenfele. Szakmai alapját az a - más labdajátékban is teret nyert - koncepció jelenteti, hogy a technikában meglévő lemaradást pótolni lehet a képességek fejlesztésével. Ezért megnőtt az iram, a futóteljesítmény, az ütközések száma, teret nyert a közelharc, és károsult a játék tisztasága, csökkent a technikai tudás szerepe. Mára a labdarúgás – a labdajátékok között a legszélesebb technikai skálán játszott, szórakoztató látványsportból - technikailag beszűkült, illegális megoldásokat alkalmazó küzdősporttá vált. A szabályok betartása helyett, azok tudatos kijátszására, megsértésére „játszanak”. E helyzetért felelősek a klubok és a szabályok szükséges változtatásától tartózkodó, ultrakonzervatív FIFA.

Nem a pénz rúgja a gólt

Számunkra pedig létfontosságú volna a korszerűsítés, a játék „tisztítása”, a technikai tudás erősítése! A legnépszerűbb labdajátékban válogatottunk, klasszisaink évtizedeken át a világ élvonalába tartoztak. Ám Détári óta nincs világklasszisunk, világválogatottunk, olyan sem, aki valamely európai élklub meghatározó játékosa volna. Felmerül a kérdés: mintegy emberöltő alatt nem született itt tehetség, vagy született csak nem talált rá a sportág, s ha rá is talált, nem kapott olyan képzést hogy klasszissá váljon a jelenlegi versenyképes anyagi körülmények, az oktatáshoz szükséges korszerű eszközök ellenére sem? Gyakran tapasztalni, hogy a mindennapok edzésmunkájában, kevés idő jut az egyéni foglalkozásra. Másrészt az utánpótlást nevelő akadémiáknál nem a csapatsiker kellene, hogy az első legyen, hanem ha van közöttük netalán egy szuper-tehetség, akkor annak gardírozása.

A klubok közül a Vidi ért el utoljára nemzetközi sikert: ’85-ben győzött a Real Madrid ellen annak otthonában, a Bernabeu Stadionban, a válogatott a ’86-os vb-n szerepelt legutóbb. A sportág ma, soha nem tapasztalt erkölcsi, anyagi és egyéb feltételek között, több helyen korszerű létesítményben működik. Ne feledjük, nem a pénz rúgja a gólt, hanem – a tudás! Reménykeltő volt, hogy több mint négy évtized után a válogatott kivívta az Európa-bajnoki szereplés jogát.

A klubok azonban adósak a nemzetközi sikerekkel. A pólóban az ősök hagyatéka, a szabályok iránti tisztelet, a technikai tudás elsődlegességének szerepe még él idehaza, szemben ellenfeleink játékával. A szakmai stáb, a játékosállomány „magyarabb” mint a labdarúgásban, de vannak már külföldi iskolán edződött játékosok is. Válogatottunk, klubcsapataink ma is törekednek a labdakezelésre, úszástudásra épülő látványos játékstílus folytatására. Ezért vannak, akik szívesebben néznek hazai rangadókat, mint nemzetközi „vízi birkózó” mérkőzéseket, ahol hátrányba vagyunk az utódállamok csapataival szemben. De a vb ezüstéremmel ma is világ élvonalába tartozunk.

Lovasból labdás nemzet

Ne feledkezzünk meg külföldre szakadt hazánkfiairól, s a leszármazottakról sem, akikre ugyancsak büszkék lehetünk, bár ők más kontinensen, más labdákkal és más játékokban, de óriási versengésben értek el sikereket, bizonyítva a rokonságot. Az USA-ban született Julius Boros golfban, Larry Csonka, Joe Namath, a legnépszerűbb amerikai labdajátékban, a (sisakos) footballban (amerikai foci - a szerk.) nyújtott kiemelkedőt. Meskó Zoltán, valamint a Gogolák testvérek kivándoroltként, gyermekkorban szerzett labdarúgó ismerettel lettek az NFL játékosai. Gogolák Péter ismertette meg az amerikai közönséggel, hogyan lehet a tojáslabdát spicc helyett rüszttel megrúgni - ahogyan idehaza a pasaréti pályán a gömbölyű labdával tanulta –, s ezáltal pontosabb irányt szabni. Megreformálta az évtizedek óta kultivált legnépszerűbb amerikai labdajáték rúgótechnikáját, amely fontos elem, mivel a gólszerzés egyik módja is. Ez szinte hihetetlen, mert azok a klubok mindenre kiterjedő szakmai stábokkal dolgoznak, mégis egy elszármazott hazánkfia ismerte fel a játék fejlődésének egyik fontos elemét! Magyarságát azzal is kinyilvánította, hogy tíz évvel ezelőtt tagja volt az ’56-os ünnepségekre érkezett amerikai delegációnak.

A labda régóta jelentős szerepet tölt be hazánk társadalmi, politikai és sportéletében, a szurkolók mindennapjaiban. Főként a legnépszerűbb labda körül szorgoskodtunk, amely már a soknemzetiségű dualizmus korában egyik hírvivője volt - sportsikerein keresztül - a magyarság létének. Bátran kijelenthetjük, hogy mára lovasból, labdás nemzet lettünk. A közelmúltban, a SciTech Europe egyik rendezvényén évtizedekkel utóbb is példaként méltatták a magyar labdarúgó szakemberek egykori innovatív tevékenységét. Jó ideje azonban gond van a labdával, mely nem oly engedelmes, mint régen, gyakran nem abba a kapuba megy be, mely szurkolóinknak örömet okoz.