Az egri vasútállomáson megállt az idő, ami jó hír, mert akár visszafelé is göröghetne. A betonkockákkal kirakott hevenyészett parkolóban akkora gödrökben áll a víz, hogy játékos kedvű kertészek akár vadrizst is telepíthetnének beléjük. A bejárton nem lehet bemenni, helyette stencilezett nyíl mutatja, hogy a másik ajtó tekinthető igazán annak. A váróterem a nyolcvanas éveket idézi: ilyen fapadokat utoljára diákként, a velencei pályaudvaron láttam és éreztem, amikor alvás gyanánt megpróbáltam elhelyezni magamat a fémkorlátokkal szabdalt fapriccsen. Csak kígyózó mozdulatokkal lehetett bepréselődni, a forgolódást pedig azonnal el is felejthettem: a hátizsákot a fejem alá gyűrve, karót nyelve, hanyatt fekve nyúltam el, mert ha jobbra vagy balra mozdultam, a csípőm menthetetlenül beszorult a fémkarfa alá.
Szerencsére - vagy épp ellenkezőleg - most nem kell hajnalig itt heverni, várva a hazafelé tartó vonatot. Immár konszolidált felnőttként ülök a pénztár melletti padok egyikén.
Nagymama érkezik kötött zsenília sapkában, fekete műbőr retiküllel, mellette toporog egy fiú, lengyel piacos dzsekiben, hatalmas kínai napszemüveggel az orrnyergén, kicsit gyámoltalan benyomást keltve. Kortalan, lehet tizennégy vagy harminckét éves is. Az asszony beszél helyette, ő kéri a jegyet, csak neki, csak oda, a reggeli pesti gyorsra, teljes árút.
A kasszásnő méregeti a fiút, aztán meg is szólítja, kiderül, hogy fiaival egy osztályban járt annak idején, legalábbis ő így emlékszik. Mindjárt ajánl is egy kedvezőbb jegyet, igaz, ahhoz egy nappal később kellene utazni, de a nagymama rázza a fejét, az nem jó. Nekik most kell, a fiút most várja az anyja a Keletiben, mennek orvoshoz, le kellene százalékoltatni a gyereket, huszonhárom éves, de az értelme egy általános iskolásé. Leszázalékolva könnyebb lenne utazni is, tizedére csökkenne a jegy ára. Csak hát az orvosokkal nem olyan egyszerű, mindenféle vizsgálatokra utalják, meg speciális képzéseket javasolnak, de a fiú egykedvűen üli végig valamennyit, legfeljebb az csigázza fel, ha végre kezébe veheti a mobilját, és nyomogathat rajta valamilyen lövöldözős játékot.
- Nem elég barna, az lehet a baj - kuncog oda a pénztáros a nagymamának, az meg visszakuncog, hogy hát igen, valóban könnyebb lenne, ha barna lenne. Nekem egy darabig le se esik tantusz, nézegetem a fiút, tényleg kicsit sápadt, ráférne a napfény, látszik, hogy napokig ki sem mozdul a szobából, nem megy, vagy nem viszik, de hogy függ ez össze az orvosi vizsgálatokkal? Mire megértem, mire céloztak, a nagymama már fizet, s lehuppan mindjárt a mellettem lévő ülésre. Aggodalmas arccal számba veszi a csomagokat, az egyik hátizsákból egy kockás sálat átgyűr a rafiaszatyorba. Kinyitja a pénztárcáját, újra és újra ellenőrzi az imént kapott jegyet, mintha ettől megváltoznának rajta a számok, vagy egyáltalán megváltozna bármi is.
A "gyerek" eközben szorosan mellette áll, kezében a mobilja, nyomogatja. Szemét a hatalmas fekete napszemüveg jól elrejti a kíváncsi pillantások és az egész világ elől.
