Néha elveszek Budapesten, elveszek minden nagyvárosban, New Yorkban is elvesztem, ahol a legtöbb ember képtelen lenne, hisz mi olyan bonyolult egy számozott négyzethálón, ahol két merőleges valahol biztosan egymásba fut. Mégy az egyik utcán, beléd jön egy másik, keresni se kell, jönnek felfelé vagy lefelé a számok. Nincs meglepetés, nincs elhajlás, kicsi kis szeglet, mint Párizsban, ahol egyszer csak belebotlasz egy apró terecskébe, nem tudod, honnan ilyen veszettül ismerős, arra gondolsz, talán valamelyik filmből, talán itt kávázott Juliette Binoche vagy Anne Parillaud, vagy régebbről Fanny Ardant, netán Jeanne Moreau. Sokkal kevésbé veszek el ilyen helyeken, mint egy mértanilag egyszerű metropoliszban. Még Prágában is könnyebben elboldogulok, pedig a cseh fővárosban olykor egy kapualjból egészen más utcára jutni, mint ahonnét betévedt oda az ember.
Baktattam minap is a Vörösmarty utcában, óh, hogy ebből a névből is milyen sok van itt, egyik az ilyen kerületben, másik az amolyanban, nehéz társasjáték egy falun felnőtt embernek, akinek elég volt megjegyezni a fő utcát, meg az abból kitüremkedő hat-nyolc másikat, nem csilingelt a fülébe villamos, nem akarták lépten-nyomon elütni a zebrán, s illat, ha megzavarta, legfeljebb a patak melletti parkban virágzó jázminé volt, nem olyan buja, tömény, figyelemelterelő, mint a pho leveseké, a török kebabosoké, megfűszerezve imitt-amott némi grúz hacsapurival, s a mindent uraló albán pékek vaníliás kelt kalácsainak illatával.
Két gyerek labdázott az utcában. Furcsán labdáztak, olyan erőből rúgták a gumit az egyik utca oldaláról át a másikra, mintha minden dühüket beleadták volna. Nem törődtek autósokkal, biciklisekkel, s nem látszott játékszabály, még akár olyan csintalan se, hogy pécézzük ki az egyik alagsori pince rácsos ablakát és találjuk el minél messzebbről. Csak a harag látszott, a féktelen indulat, ami a labdát érte, egyik rúgástól a másikig.
Egyedül voltam az utcán, visszafordulni gyávaságnak tűnt. Amúgy se lehettek többek tizenháromnál. Filmek jutottak eszembe megint, ahogy haladtam feléjük, de most nem jó francia filmek, hanem rossz amerikaiak, ahol az ilyen ártatlan képű gyerekek arca egyszer csak kettéválik, s a bőrük alól előbújik egy szörny. Nézegettem a menekülési útvonalakat, hol lehetne elegánsan úgy tenni, mintha a sarokról elfordulva épp oda haladnék, de nem volt sarok, s nem volt merre eloldalogni.
Gondoltam, felveszem hát a kesztyűt, úgy teszek, mint aki cseppet sem fél attól, hogy jól fejen találják egy kék pöttyös gumilabdával, bocsánatot sem kérve, hogy véletlen volt. Az addig védekezőn behajló vállaimat igyekeztem kiegyenesíteni, bizonytalan lépeimet megszaporázni. Nem az a tíz méter volt a legnehezebb, amikor épp elhaladtam mellettük, mosolyt erőltetve az arcomra, hogy igen, értem én, tiétek az utca, ezen a kicsi szakaszon ti vagytok a császárok, azt tehettek, amit akartok. Hanem az az ötven, amíg magam mögött éreztem őket, egészen a következő biztonságos sarokig.
