A devizahitelezési problémáról az elmúlt hetekben a Vélemény oldalon megjelent cikkeket szeretném kiegészíteni néhány gondolattal.
A jelzáloggal (ami maga a lakás) biztosított hitelek esetében a pénzintézetek a saját ingatlanszakértőjük által meghatározott, úgynevezett fedezeti érték (a lakás redukált piaci értéke) erejéig adtak hitelt, ezzel fedezve azt arra az esetre, ha az adós nem fizetne. Demokratikus jogállamban ezen felüli követelése nem lehet a hitelezőnek, maximum viheti a lakást. Ez az úgynevezett „elsétálási jog”.
Jogi és erkölcsi alapelv, hogy csak azért lehet valakit felelőssé tenni, amire ráhatása van, azaz olyasmiért, ami az ő döntésén múlik. (Például a sofőr, a cégvezető, a miniszter kerülhet ilyen helyzetbe.) Ha valaki pl. részvényt vesz, azt eladhatja, ha az árfolyam zuhanni kezd. De mit tehetett volna a „devizahiteles”, amikor a svájci frank árfolyama emelkedni kezdett? Visszafizeti azonnal a lakása teljes vételárát? Miből? Ugye ez nem életszerű? Mint ahogy az sem, hogy az árfolyam veszteségért felelős lenne. A Kúria mégis így döntött. Végül nem szabad elfelejteni, hogy a szerződő felek egyike (általában) pénzügyi tekintetben laikus volt, míg a másik, a bank eleve szakemberek gyülekezete - ráadásul pénzügykutatói és nemzetközi tanácsadói háttérrel. Vajon tényleg egyedül a hitelfelvevő tehető felelőssé, neki kell vállalnia az árfolyam változásból adódó teljes veszteséget? Valóban egyenlő feltételekkel és felelősséggel írták alá a szerződést?
