António Guterres: befejezetlen feladatunk

A női jogegyenlőség szempontjából kulcsfontosságú pillanatban vagyunk. Az elnyomás és a diszkrimináció virágzását lehetővé tevő történelmi és strukturális egyenlőtlenségek jobban láthatóak, mint valaha. Latin-Amerikától Európán át Ázsiáig, a közösségi médiában, a filmforgatásokon, a gyárakban és az utcákon a nők tartós változásra, valamint a szexuális bántalmazással, szexuális zaklatással és a diszkrimináció minden formájával szembeni zéró toleranciára hívnak fel.

A nemek közötti egyenlőség, valamint a nők és lányok felemelkedésének elérése korunk befejezetlen feladata, továbbá világunk legnagyobb emberi jogi kihívása.

Gyümölcsözőnek bizonyult a nők generációinak aktivizmusa. Jelenleg több lány jár iskolába, mint valaha, több nőnek van fizetett állása, valamint több nő tölt be vezető tisztséget a magánszektorban, a tudományos világban, a politikában és olyan nemzetközi szervezetekben, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete. A nemek közötti egyenlőséget számtalan törvény rögzíti, és számos országban tiltották már be az olyan káros szokásokat, mint a női nemi szerv megcsonkítása vagy a gyermekházasság.

Ugyanakkor komoly akadályok maradhatnak fent, ha nem foglalkozunk azokkal a történelmi hatalmi egyensúly-deficitekkel, amelyek támogatják a diszkriminációt és a kizsákmányolást. Világszerte több mint egy milliárd nő nem kap jogi védelmet házasságon belüli szexuális erőszak esetén. A nemek közötti fizetési szakadék globálisan 23 százalék, egyes területeken a 40 százalékot is elérheti. A nők által végzett fizetetlen munka pedig továbbra sem elismert. A nőknek a nemzeti parlamentekben való átlagos képviseleti aránya egynegyednél is alacsonyabb, a vezetői testületekben pedig még ennél is kevesebben vannak jelen.

Ahol vannak, még gyakran ott sem mindig veszik figyelembe a törvényeket, a jogorvoslatot kereső nők igazságát pedig kétségbe vonják, elbocsátják őket. Most már tudjuk, hogy a szexuális zaklatás és a szexuális visszaélés virágzik a munkahelyeken, a közösségi terekben és az otthonokban olyan országokban is, amelyek büszkék a nemek közötti egyenlőség elért szintjére.

Az Egyesült Nemzeteknek kellene példát mutatnia a világ számára. De tisztában vagyok azzal, hogy ez nem mindig sikerült. Mióta tavaly hivatalba léptem, változtatásokat indítottam el az ENSZ-székházban, a békefenntartó missziókban és világszerte minden irodánkban. Most először értük el a felső vezetői irányítócsoportomban a nemek közötti egyenlőséget, és elhatároztam, hogy ezt az egész szervezetben megvalósítom. Teljesen elkötelezett vagyok a szexuális zaklatással szembeni zéró tolerancia mellett, valamint terveket dolgoztam ki az ilyen esetek jelentése, a felelősségre vonhatóság előmozdítása érdekében. Világszerte szorosan együtt dolgozunk az országokkal annak érdekében, hogy megelőzzük és kezeljük a békefenntartó missziókban szolgálók által elkövetett szexuális kizsákmányolást és visszaéléseket, valamint azért, hogy segítsük az áldozatokat.

Az egész világon a nők mellett állunk az igazságtalanságokkal szembeni harcukban, legyenek akár női menekültek, akiket a kizsákmányolás és visszaélések fenyegetnek, vagy azok a nők, akik a diszkrimináció többrétű formáit tapasztalják meg özvegyként, őslakosként, fogyatékkal élőként vagy amiatt, hogy nem illeszkednek a nemi normákba.

A nők szerepvállalásának erősítése a 2030-as fenntartható fejlődési keretrendszer központi eleme. Az Európai Unióval közösen indított Reflektorfény elnevezésű kezdeményezés viszont a nők és lányok elleni erőszak felszámolására helyezi a hangsúlyt. Szeretnék egyértelmű lenni: ez nem a nőknek tett szívesség. A nemek közötti egyenlőség egy emberi jogi kérdés, amely egyformán érdekünk mindannyiunknak. A nemek közötti egyenlőtlenség és a nőkkel szembeni diszkrimináció mindannyiunkra negatív hatással van.

Elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre arról, hogy a nők szerepének előmozdításába való befektetés a leghatékonyabb módja a közösségek, a vállalatok és akár az országok felemelkedésének is. A nők részvétele a békemegállapodásokat erősebbé, a társadalmakat rugalmasabbá, a gazdaságokat pedig erőteljesebbé teszi. Ahol a nőket diszkriminálják, ott egyéb, mindenki számára káros gyakorlatokat és meggyőződéseket is találhatunk. Az apasági szabadság, a családon belüli erőszak elleni törvények és az azonos bérezésről szóló jogszabályok mindenki számára előnyösek.

A nők jogainak ebben a különösen fontos pillanatában eljött az idő arra, hogy a férfiak a nők mellé álljanak, figyeljenek rájuk és tanuljanak tőlük. Szükség van átláthatóságra és felelősségre vonhatóságra is ahhoz, hogy a nők kiteljesedjenek és hogy a közösségeinket, társadalmainkat, gazdaságainkat - azaz mindannyiunkat - felemeljék.

Büszke vagyok arra, hogy részt vehetek ebben a mozgalomban, és bízom abban, hogy ez további visszhangra talál mind az Egyesült Nemzetekben, mind az egész világon.

Szerző
2018.03.08 07:01

Útkereső szakszervezetek

Fokozott érdeklődéssel olvastam a közelmúltban Gulyás Erika írását a Népszava hasábjain a szakszervezetek állapotáról. A cikk vélemények, interjúk felhasználásával érzékletes keresztmetszetet nyújt a szakszervezeti mozgalom útkereséséről, a mindennapok nyomasztó valóságáról. A szakszervezeti struktúra a helyi, az ágazati (alágazati) és a konföderációs (országos) szintre tagozódik, utóbbi a legérzékenyebb pont. Itt zajlanak a legfontosabb, ám a legkevesebb eséllyel kecsegtető tárgyalások. Az ágazati és munkahelyi szint is sok sebből vérzik, ám itt konkrét témákkal szembesülnek a szakszervezeti tisztségviselők, az e körben felmerülő kérdésekre kézzelfogható cselekvés lehet csak a válasz. Az itteni munka alapján dönt a munkavállaló a tagsági viszonyáról. Vitatkoznék a megszólaltatott szervezetfejlesztési szakértő véleményével, miszerint a munkahelyeken kevéssé egyéni, inkább általános problémákkal találkoznak a tisztségviselők. Egyre inkább sokasodnak az egyéni problémák, ugyanis a munkahelyi információs csatornák bedugultak. A munkavállaló nem fordul gondjával a vezetőjéhez, a kommunikáció felfelé csak félszeg módon és szűrten működik. Ebbe a kommunikációs térbe lép be a szakszervezet, mint meghatározó tényező. Ugyancsak vitáznék azzal a véleménnyel, hogy általában a tagság megkérdezése nélkül zajlik a szakszervezeti munka. Nem egyszer előfordul, hogy a tagság melléáll valamilyen kezdeményezésnek, majd ágazati vagy konföderációs szinten megtorpedózzák. Örökzöld téma a szakszervezeti munkában, hogy mikor cselekedjünk, döntés előtt vagy után. Akik a döntés utáni változat mellett voksolnak, azok leginkább a szakszervezeti lépés elodázásában érdekeltek. Az írás megszólalói a jogi szabályozást, a szilárd jogi hátteret hiányolják. Szakszervezeti törvény kellene - mondják többen. Szerintem erre kevés esély van, de a szakszervezeteket partnerként kezelő, a munkavállalók jogaira jobban közelítő Munka Törvénykönyve elkelne. Persze, hiába a törvény, ha erélytelenség miatt nem tudunk érvényt szerezni a rendelkezéseknek. Ugyanakkor a „potyautas-effektus” egyre megkerülhetetlenebbé válik. Miután a bérmegállapodás és a kollektív szerződés hatálya valamennyi munkavállalóra kiterjed, ezért a nem szervezett munkavállalóknak is valami módon hozzá kellene járulniuk a szakszervezetek működéséhez. A nyilatkozók az egyén szerepét csupán a felkészültség oldaláról szemlélik, ami vitathatatlanul fontos, ám ugyanilyen fajsúlyú az ügy iránti elkötelezettsége, szakszervezeti hitvallása. Aki ilyen személyiségjegyekkel rendelkezik, kevésbé válhat a mindenkori politika vagy más érdekcsoportok játékszerévé. Érdemes megnézni a konföderációk honlapjait. Elemzői írások uralják a felületeket, ennélfogva olvasottságuk is elhanyagolható. Holott a szakszervezeti kommunikációban meghatározó funkciója lehetne az országos és az ágazati weboldalaknak. A cikkben nyilatkozók nem szólnak a szakszervezeti kommunikáció vérszegénységéről, rétegzettségének hiányáról. Ritkán találkozunk egymásra épülő helyi, ágazati és országos tartalmakkal. Hiányoznak az üzenetek, a tagságnak szóló tartalmak. Az írás említést tesz a fiataloknak a szakszervezetektől való elzárkózó, passzív viszonyulásáról. Létező probléma, színvonalas, közösségteremtő stratégiára lenne szükségünk, mert a fiatalok megszólítása nélkül nincs szakszervezeti megújhodás. Horváth László blogíró, szakszervezeti tisztségviselő      
2018.09.18 08:59

Néppárti döntetlen

A Sargentini-jelentés strasbourgi elfogadása után a hazai közvéleményben felerősödtek a találgatások, hogy vajon marad-e a Fidesz az Európai Néppártban, és ha nem, Orbán Viktornak milyen esélyei vannak arra, hogy Európa jobboldali populista erőiből új politikai mozgalmat kovácsoljon. Bár a hazai ellenzéki (vagy inkább Fidesz-ellenes) közbeszédben egyesek már szinte tényként kezelik a Néppárt „orbántalanítását”, és az áprilisi prognózisokhoz hasonló európai léptékű választási és esélyességi matematikába kezdtek, a kormányfő Strasbourgból hazatérve a Fidesz velencei frakcióülésén maga erősítette meg, hogy pártja jövőjét továbbra is az EP legnagyobb, kereszténydemokrata frakciójában képzeli el. 2019 májusában választásokat tartanak az Európai Unióban. Ebből a szempontból a Sargentini-jelentés kétharmados elfogadásával az Európai Néppárt még pont időben üzenhette meg Orbán Viktornak, hogy továbbra is az integráció mélyítésében, és a mérsékelt kereszténydemokrata értékek dominanciájában érdekelt, mintsem abban, hogy politikáját a rövid távú (vagyis kétes) népszerűségnövekedéssel járó migrációs kérdés, valamint a – főleg a Brexit után – egyre népszerűtlenebb populista és dezintegrációs törekvések mentén keretezze. Sebastian Kurz osztrák kancellárnak a hazai kormányközeli sajtóban is „pálfordulásként” interpretált véleményét is ezzel összefüggésben kell értelmeznünk. Az Európai Néppárt természetes módon törekszik arra, hogy a jövő májusi választások után is az Európai Parlament (EP) legnagyobb frakcióját adja, vagyis továbbra is Európa vezető politikai ereje maradjon. Ehhez pedig nem elég csupán egységet mutatnia, de törekednie is kell annak megőrzésére. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a Néppárt politikusai, és Európa konzervatív vezetői más politikai jövőképet képzelnek el maguknak, mint a sok országban csökkenő népszerűségű EU-szkeptikusok, és a választásokig hátralévő bő fél évben sem az Európai Néppárt radikalizálódását, sem a frakció politikai egységének megbomlását nem fogják hagyni. Márpedig Orbánék távozása az Európai Néppártból könnyen ez utóbbihoz vezetne, és mindez igaz akkor is, ha a fentiek miatt az európai jobboldali populisták pozíciói valószínűsíthetően nem fognak jelentősen erősödni 2019 májusa után sem (erről és a pártcsaládok közötti jövőbeni erőviszonyairől lásd Bartha Dániel és Boros Tamás alapos elemzését, mely a múlt héten az Indexen jelent meg). Arról már nem is beszélve, hogy az Európai Néppárt frakcióvezetőjének, a CSU-ból érkező Manfred Webernek elég konkrét és ambíciózus tervei vannak: az Európai Bizottság elnöki székére pályázik. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha egy viszonylag egységes és stabil többséget biztosító frakciót tudhat maga mögött, tehát elemi érdeke az, hogy Orbánt (és esetleges követőit) a táboron belül tartsa. Ugyanakkor a várakozások szerint a jobbközépnek a balközéppel sem lesz többsége a májusi választások után felálló Európai Parlamentben, így további koalíciós társ bevonására lehet szükségük, és ezen a ponton az orbáni néppárti tagságból fakadhatnak politikai kihívások. Mindezek mellett persze azt se felejtsük el, hogy Magyarország még mindig Németország egyik legfontosabb gazdasági szövetségese, és ezt ugyanolyan jól tudják a CDU-ban és a CSU-ban is, mint a Fideszben. Valószínűsíthető, hogy ez a fajta partnerség is megszenvedné azt, ha a magyar kormány képviselői nem az Európai Néppártban, hanem valamely ma még csak formálódó EU-szkeptikus- és ellenes populista tömörülésben politizálnának tovább. Viszont a német gazdaság ezzel területeket és kedvezményeket veszthetne, ami szintén egy esetleges kizárás ellen hat, bár a német tőkét, mint az elmúlt években láttuk, eddig sem különösebben foglalkoztatták a Freedom House jelentései. És ha Orbán lesz az, aki a táboron kívül keres magának helyet? Elvben megtehetné, de a fentiek miatt jelenleg ennek is kicsi az esélye. Az Európai Unió állam- és kormányfőit tömörítő 27 tagú Európai Tanácsban ugyanis a jövőben is fölényben lesznek az Európai Néppárt tagjai. Ha a magyar miniszterelnök valóban Európa erős embereként szeretné magát pozicionálni, akkor elemi érdeke, hogy ezt az EP legnagyobb frakciójában tegye ahelyett, hogy a bizonytalan státuszú és népszerűségű radikálisokat próbálná meg egyfajta egységfrontba szervezni. Arról már nem is beszélve, hogy a már sokszor hivatkozott 2019. májusi választás itt is meghatározó tényező: valamivel több mint fél év múlva eldől, hogy Európa polgárai hogyan „korrigálnák” az Európai Unió irányát. Addig pedig politikailag vajmi kevés dolog indokolhatna egy Orbán kezdeményezte szakítást – továbbá a fent említett elemzők prognózisa szerint eleve nem várható jelentős átrendeződés 2019 májusát követően sem. Vagyis Orbánnak jelenleg legalább akkora szüksége van saját ambícióinak beteljesítésében az Európai Néppártra, mint annak őrá. Ezen a pályán az ellenfeleknek most és egyelőre a döntetlen is elég. Barkóczi Balázs az IDEA Intézet politológusa
2018.09.18 08:58