Kácsor Zsolt: Szemüktől a levegő fekete

Kíváncsi volnék, hogy március idusának közeledtével vajon miféle politikai karrierről álmodoznak ellenzéki pártjaink ifjai. Nem, hangsúlyozottan nem az állampárt ifjúságának álmaira vagyok kíváncsi, hiszen azok 2010 óta már beteljesültek: látjuk, hogy a Keresztapa és a családja által irányított közbeszerzéseken mily sokan meggazdagodtak. S különben is, miféle szemétdombra való vágyak lehetnek azok, amelyeket csak egy despota teljesíthet? Saját testőrség, saját megye, saját kastély, saját újság, saját cégbirodalom, saját tévé, saját show-műsor. Ugyan. Hát ezek ahhoz képest semmiségek, hogy a magyar Keresztapa új moszkvai barátja újabban mát saját világháborút akar. A kis magyar álmokra a mi despotánk ásítva csak legyint: jó, legyen, hiszen úgyis mindenki csak annyit ér, amennyit ellophat.

Na de mi a helyzet az ellenzéki ifjak álmaival? Most, ezekben a feszült napokban, a nemzeti parlamenti választás előtt alig pár héttel, a magyar ellenzék befolyásosabb tagjainak fejében biztosan megfordult már, hogy mi lesz belőlük az esetleges győzelem után. Biztos van köztük olyan, aki a szíve mélyén házelnök akar lenni, és gyakran elképzeli magát a pulpituson, a kezében azzal a patinás csengővel, amint éppen csenget. Hiszen ha a győzelem másnapján felhívja az embert az ellenzéki miniszterelnök-jelölt, és megkérdezi tőle, hogy mi akarsz lenni, barátom, az emberünk nem mondhatja mámoros szemmel, hogy űrhajós. Inkább mondja azt, hogy miniszter. Vagy akarjon az ember legalább államtitkár lenni. Na jó, helyettes. Jól hangzik az is. Tudom, a magyar haza minden előtt, de másodsorban az sem árt, ha államtitkárságunk ablakai a Dunára néznek. Vagy ha nem jutna hely valamelyik bársonyszékben, akkor egy törekvő, igyekvő, okos ember megcélozhat egy jó kis nagyköveti posztot is, lehetőleg a világ végén, Tűzföldön vagy Új-Zélandon, hogy ne túl gyakran rendeljék haza. Nincsen az efféle ábrándozásban semmi rossz, nem azért mondom, sőt. Ha választáson indul az ember, hát legyen benne legalább szemernyi ambíció, s legalább írja össze magának, hogy miről van papírja. Hiszen a Hódmezővásárhely óta föllelkesült magyar ellenzéknek föl kell készülnie a legrosszabbra: még a végén győzni fog.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert az 1848. március 15-i legendás pesti ifjúságnak sok minden járhatott a fejében a forradalom napján (amelyet egy évvel később Kossuth Lajos e szavakkal nem javasolt emléknapként megülni: 1848. március 15-én nem történt más, csak egy „kis pesti lárma”), de a márciusi ifjak arra egészen bizonyosan nem szőttek terveket, hogy győztes forradalom esetén őbelőlük mi lesz. Ha alaposabban megnézzük, hogy a márciusi ifjak személyesen mit is nyertek az ideig-óráig kivívott győzelemmel, azt kell látnunk, hogy „a kis pesti lárma” után komolyabb posztot, rangot, címet, pénzt egyik sem kapott. Nem azért, mintha nem érdemelték volna meg, hanem azért, mert nem a pozíció érdekelte őket, hanem a szent ügy – márpedig a szóban forgó szent ügyet egy kiállhatatlanul kellemetlen és rettenetesen nagyképű ember, egy bizonyos Petőfi Sándor nem átallotta „világszabadságnak” nevezni, amin a korabeli konzervatív jobboldal (semmiben sem azonos a maival) már akkor is jókat derült. Ez a „világszabadság” ma olyasmi volna, mint az „általános emberi egyenlőség” származásra, nemre, születésre, bőrszínre, vallásra, szexuális identitásra való tekintet nélkül – amin a mai szélsőségesen konzervatív jobboldal (semmiben sem azonos a régivel) ma is jókat derül.

Ha a társadalmi előmenetelt nézzük, a Pilvax kávéházban rendszeresen együtt biliárdozó társaságból a forradalom után az a pár ember vitte a legtöbbre, aki szerény hivatalnoki munkát kapott valamelyik új miniszter alatt. Szegény Vasvári Pál néhány hónapra miniszteri titkár lett Kossuth Lajos mellett – hogy aztán 22 évesen agyonverjék egy erdélyi szorosban –, ám a Pilvaxban összegyűlt baráti társaság egyik tagjából sem lett házelnök, sem miniszter, sem államtitkár. Nem sürgölődtek ott a kormányülés szünetében, amikor a miniszter urak majonézes krumplisalátát eszegettek porcelántányéron.

Petőfi Sándor még az országgyűlésbe sem jutott be, de nem azért, mert nem ismerték, hanem azért, mert túl jól – s ő nem volt hajlandó arra, hogy a választókerületében pénzért vegyen szavazatokat. Hogy havi fixhez jusson, kineveztette magát századosnak, majd őrnagynak, de nem követelt befolyásos posztot, nem kezdett hatlovas hintóval járni, nem költözött palotába, és Londonból nem rendelt új öltözet ruhát az asszonynak. Neki mindössze annyi kívánsága volt, hogy a szent ügy érdekében föl kellene akasztani a királyokat, mert az ő szemüktől még a levegő is fekete. Petőfinek annyi pénze még maradt, hogy feleségével és kisfiával a Pest-Szolnok távolságot úriasan vonattal tegye meg, aztán a családot lerakta Debrecenben, ő meg elment meghalni a „világszabadságért”. De kétségünk ne legyen: Petőfi az országgyűlésbe idén április 8-án sem jutna be. Nem volna képe hozzá, hogy pénzért vegyen szavazatokat.