Sándor Pál szereti a színészeket. A megállapítás persze nem új, hiszen eddig is szerette, gondoljunk csak korábbi jelentős filmjeire, amelyek mindig a színészekre épültek. Ők inspirálják, beléjük szerelmes, és ebből az érzésből születnek az alkotások. Legújabb filmje a Vándorszínészek egy nagyon is szerethető, hullámzó, lüktető road movie, a műfaj néhány klasszikusát kissé megidézve. A XIX. században vagyunk és egy csapat vándorszínész elindul, hogy eljusson az áhított kőszínházba. Kőszínházi színészek akarnak lenni, mert ugye mégis csak az a szakma csúcsa. Ebből persze mai fülünkkel némi irónia is kihallható, gondolva a függetlenek és a kőszínháziak szép, hazai XXI. századi kijátszására. A vándorszínészeink útján pedig minden megesik, aminek meg kell esnie. Szerelem, kalandok, árulás, minden ami az élethez hozzá tartozik. Vagy ahogy a Petőfit idéző Borostyán figurája mondja: minden színjáték, maga az élet is. Ez az egyik legszebb üzenete a filmnek, ahogy egybemossa, eggyé teszi az életet a színházzal. Nincs különbség, döntések vannak, a maguk hitelével, vagy hiteltelenségével.
Nézve a filmet egy idő után hiányérzetem támadt, kerestem a nagyobb tétet. A forgatókönyvet maga a rendező, illetve az időközben elhunyt Szekér András, majd a forgatásba bekapcsolódó Péterfy Gergely jegyzi. Aztán rá kellett jönnöm, hogy van itt tét, hiszen az azért mégis csak fontos, hogy képesek vagyunk-e együtt maradni, képesek vagyunk-e csapatként kitartani. (Kell egy csapat, Sándor Pál legendássá lett, kedvenc témája.) A film erős impulzusok sorozata. Ha úgy tetszik mozaikokból rakja ki a rendező az új moziját. Mint ahogy a színészet lényegéről beszélnek, először a félelem, aztán a perzselés, majd jön a lebegés.
A filmben megjelennek elrajzolt, groteszk színek és figurák, reálisabb, életrevaló szereplők egyaránt. Az első kategóriába sorolható például Gáspár Sándor direktora, az utóbbiba pedig a lányát alakító Martinovics Dorina, aki átveszi a színház vezetését, nem is sikertelenül. Sándor Pál mesterien válogatta össze színészcsapatát. Ifj. Vidnyánszky Attilától, Mohai Tamáson át, Rudolf Péterig, vagy Nagy-Kálózy Eszterig, illetve Hegedűs D. Gézáig mindannyian izgalmas, erős karaktert teremtenek. Sokat tett az erős látványért az operatőr Garas Dániel, illetve a látványtervező Pater Sparrow. Garas Dániel képei tényleg külön világot teremtenek. A téli, nyári, vizes képsorai egyaránt magával ragadók. És sok a közeli, az emberi arcok, gesztusok játékába is elmerülhetünk. Sándor Pál szenvedélye átüt a filmen. Óvatlanul felkap, és magával sodor. Egy jelentős alkotó komoly vallomása önmagáról, a színházról és magáról az életről. Egyfajta sűrítmény, mindenki kedvére megízlelheti belőle a számára legkedvesebbet. És nem utolsósorban a szabadságot. A Vándorszínészekben ugyanis az a közös, hogy szenvedélyesen ragaszkodnak a szabadsághoz, talán ezért nem lesz a többségükből kőszínházi színész.
