A bűvös négyes

Általános tapasztalat: egy ország kormányzó pártja akkor vág bele a jegybanki aranytartalékok hazahozatalába, ha úgy véli, hogy az iránta való bizalom növelésének eszközei mind otthon, mind külföldön kimerültek. Ilyenkor arra lehet hivatkozni, hogy az oly nagy becsben tartott nemesfém tömbök visszatértek a "gyökereikhez." Az akciónak azonban az égvilágon semmi értelme nincs, legfeljebb annyi, hogy a világválság óta gazdaságfilozófiai váltás tanúi vagyunk, a korábban befektetési célt szolgáló tartalék manapság inkább gazdaságstratégiai eszközzé vált. Az a módi járja, hogy jegybankok már nem adnak el a tartalékaikból - mint a világválság előtt tették -, hanem inkább gyarapítják. Az aranyárak ugyanis évek óta nyomottak.

A Magyar Nemzeti Bank mostani repatriálási akciója azonban alkalmat nyújtott arra, hogy megállapítsuk: ha a már egy közepes méretű autóban elférő tömbök is a külhoni trezorban töltött évek után a hazaiban pihenhetnek, akkor a magyarok bizalmát nem becsülhetik túl sokra a jegybankárok. A mi aranyunknál ugyanis csak az albánoknak van kevesebbjük. A románoknak és a lengyeleknek harmincnégyszer nagyobb a tartalékuk, de még a szerbek is felülmúlnak bennünket. Nem járhatunk messze az igazságtól, ha élünk a gyanúperrel, hogy a hazautaztatás egyetlen szavazatot sem hoz a kormánypártnak, igaz, nem is visz el a voksokból.

Mindez egy olyan országban történik, ahol ha gazdasági kérdésekről van szó, akkor a miniszterelnök törhetetlen bizalmát elsősorban a jegybank elnöke élvezi, s csak ezt követi az illetékes miniszterbe vetett hit. Orbán Viktor a szokásos, bár kissé megkésett kamarai évnyitón meg is állapította: "Nagyon sok tudás gyűlik össze. Varga Mihály miniszter úr különösen fogékony arra, hogy egyeztetések után hozzon csak döntéseket, összegereblyézi a sok információt, akár külső forrásokból is. De az igazán mély tudás a gazdaságról először is a jegybankban található, ők a pénz oldaláról nézik a gazdaságot. (...) Ennek előfeltétele, hogy a miniszter higgye el, hogy a magyar jegybankelnök nem butább a nemzetközi társainál."

Arról ugyan nincsenek publikus adatok, hogy a nemzeti bankok elnökeinek mekkora az IQ-ja, és Matolcsy György működését sem azért szokták bírálni, mintha szellemi képességei gyatrák lennének. A Varga Mihállyal általában a kulisszák mögött lezajló villongásai nem az elmék csatái. Inkább arról szólnak, hogy a gazdaságpolitika centruma éppen öt esztendeje a Magyar Nemzeti Bankhoz helyeződött át. A kormányfő igyekezett is motiválni miniszterét: "... meg tudjuk csinálni azt, hogy Magyarországon minden évben legyen 4 százalékos gazdasági növekedés. Csak olyan gazdasági miniszterrel tudok együttműködni, aki 4 évre vállalja a 4 százalékos növekedést, nem csak 2 évre."

A következő kormányzati cikluson átívelő vízió határideje nem véletlen, ugyanis 2020 után az uniós pénzcsapok elzáródhatnak, ami - ez könnyen belátható - a 4 százalékos éves bővülés végét jelentheti, a fenntartható növekedés illúziójával együtt. És ezen már az aranytartalék sem lesz képes segíteni.

Szerző
2018.03.08 07:12

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04