Politikai innováció a baloldalon

Már régóta vártuk, eléggé elkeseredetten, hogy mikor fog valaki „Dévénynél betörni”, új időknek új dalaival, és végre, néhány hónapja politikai innováció kezdődött el a baloldalon. Ez a régen várt politikai innováció látványosan jelentkezik az MSZP és a Párbeszéd szövetségében, Karácsony Gergely fellépésében, s egyáltalában ennek az „Új Szövetségnek” a megújult közéleti szereplésében. Kinyitották az ablakot, betódult a friss levegő, mert belépett a politikába a baloldalon egy új nemzedék. Legutóbb pedig egy olyan fontos esemény is történt, ami felidézte a rendszerváltás hangulatát, és ahogy Márki-Zay Péter meg is fogalmazta a polgármester választás után Hódmezővásárhelyen: újabb rendszerváltásra vár az ország.

Tavaly Botka már kimondott két fontos dolgot, amit a baloldalon korábban csak kerülgettek, mint a forró kását. Egyrészt, hogy nincs visszatérés a 2010 előtti állapothoz, másrészt, hogy a baloldalnak vállalnia kell a maga felelősségét a korábbi hibákért, és kritikusan kell feldolgoznia a 2010-es mély vereséghez vezető folyamatokat. A baloldal összes terhe, a választások előtti hosszas „tesze-toszasága” is összefoglalható abban, hogy 2010 után képtelen volt megújulni, és közel nyolc éven át a saját hibáival kritikailag szembenézni. Ez azzal is járt, hogy nem játszódott le generációváltás a baloldalon, a szónak nem pusztán korosztályi, hanem széles társadalmi-politikai értelmében. Ezért nemcsak a belépő fiatal nemzedékek körében csökkent katasztrofálisan az MSZP támogatottsága, hanem a megújulást kereső és az érdemi önkritikát követelő közép-nemzedékek körében is.

Most egy karakteresen baloldali párt körvonalazódik, európai vonásokkal, azaz markánsan megfogalmazva a modern baloldal mindkét alapelvét, a szolidaritást és a „zöld” értékeket is. Amikor a politikai innovációval belépett egy új nemzedék, a múltba süppedő üzenetek helyett kinyílt a világ, a szociális demokrácia narratívájával friss szavak és gondolatok áradtak szét a baloldalon. Talán ez még nem késő röviddel a választások előtt, mindenesetre ígéretes a baloldal választások utáni perspektívája szempontjából is. Közben az utóbbi hónapokban mélyreható átalakulás történt a magyar társadalomban is, elérkezett a „nagyon fáj” állapotába, ami egyre jobban szembeállította az Orbán-hívők kétmilliós táborát a társadalom nagy többségével. Úgy tűnik, hogy az Orbán rezsim megroppant, és az „Apátia Párt”, a bizonytalanok széles tábora kezd szembefordulni a rendszerrel, így a várható magas választási részvétel már a rendszer bukását vetítheti előre.

A pokoljárás nyolc éve után azonban nem pusztán a gazdasági-társadalmi válság mélyült politikai válsággá, hanem az egész magyar társadalom súlyos civilizációs válságba került. Ez az emberek mindennapi életének a tönkretételét jelenti, az életkörülmények drasztikus romlásával milliók élete keseredett meg, főleg az egészségügy és az oktatás területén. A magyar társadalom kiesett az európai normalitásból, ahol nem lehet a nagy tömegeket „ázsiai” szegénységbe taszítani és cinikus nyíltsággal a családi-baráti oligarchákat uniós pénzzel kőgazdaggá tenni. A hódmezővásárhelyi választás azt is megmutatta, hogy sokan már megelégelték az elbutítást és a Soros-mantrázást, ezek a verbális drogok már nem működnek a megszokott hatékonysággal. Ráadásul a választási hadjáratban már feltárult a Fidesz egész erkölcsi szennyese és a politikai aljasságok teljes gyűjteménye. A Habony művek csúcsra járatásával és a gyűlöletbeszéd mint „politikai termék” sorozatgyártásával megmutatkozott a hazugsággyár működése, s vele a karaktergyilkosságok és a politika kriminalizálása országos szinten is nyilvánvalóvá vált.

A jobboldalon is szakadás történt, nemcsak az értelmiség felhőrégióiban, hanem az átlagos állampolgárok körében is. Az értelmiség elvesztése a Fidesz számára éppen az ideológiai maszlagok gyártásában bizonyult szellemi öngyilkosságnak, mivel a jobboldali, konzervatív értelmiség legismertebb vezető személyiségei mondták ki, hogy „ebből elég volt”. Ők korábban belülről és közelebbről tudhatták és láthatták, hogyan működik az informális politikai hálózatok uralma a társadalomban és a gazdaságban, amit haveri kapitalizmusnak, avagy rendszerszintű korrupciónak szoktak nevezni. Ez azért fontos, mert a jobboldal belső válsága egy széles értelemben vett társadalmi koalíció előtt nyitja meg a terepet. A makacs, megingathatatlan Orbán-hívők táborán túl van a konzervatív-nemzeti jobbközépnek az a terepe, ami az újabb rendszerváltáshoz megnyerhető, ezért – ahogy Hódmezővásárhely megmutatta – hajlandó a Fidesz-ellenes jelöltekre szavazni, sőt arra mozgósítani is.

A „folytatjuk” elhíresült választási programjával és az utóbbi hetek kormányzati kapkodásával és zűrzavarával az Orbán rezsim már az előrehaladott szenilizáció jeleit mutatja. Ahogy közeledünk a választásokhoz, úgy jelennek meg majd az első menekülő patkányok is a süllyedő hajóról, mert akármilyen csekély is a bukás esélye, de ők igazán tudják, hogy valóban van mit számon kérni rajtuk. A Fidesz rezsim megkezdte a haláltáncát, a főszereplők már egymásnak estek a színfalak mögött, s hamarosan megkezdődik majd „az úgy döntöttem, hogy gonosz leszek” színjátéka a nagy nyilvánosság előtt is. A jelenlegi politikai helyzet bemutatásához Arany János híres verse, „Az Ünneprontók” záró strófája adhatja meg az alaphangot, imígyen:

„Éjfélt, hogy üt a toronyóra közel,/ Kénkő fojtó szaga terjedez el;

S mint szél, ha forogva ragad port: / Úgy táncol el, egy bősz harci zenére,

(Mondják a pokol tüzes fenekére) / Az egész őrjöngő csoport.”

Arany János 1877-ben írott balladája szerint a tivornya – másképpen szólva úri muri - tetőpontján, amikor éjfélt üt az óra, az ördög pokolra táncoltatja a bűnösöket. Most még Orbán őrjöngő csoportja hangosan tivornyázik, de az ördögök készenléti rendőrsége és terrorelhárító osztagai már készülődnek ennek hatalmi delíriumban szenvedő csoportnak a pokol tüzes fenekére való elszállítására. Ámen, úgy legyen.

2018.03.09 07:05

Könyörgök, csak az ajtóig!

Van az a közhellyé dermedt mondás, miszerint birka nép a magyar. Hogy hazánk lányainak és fiainak tompa eszét, végtelen türelmét, netán jól kommandírozható voltát (több száz jószág rebben irányba, ha a nyájat keríteni kezdi a csahos) csúfolja-e ez a szóösszetétel, az mindegy is.  
A birkaság mindegyik ismérve egy irányba mutat: a komótos kérődző szereti, sőt elvárja, hogy más döntsön helyette, és akkor sem tér ki a béketűrésből, ha túl szikes a legelő, túl sok bárányt ragadnak el a farkasok, túl gyakran sújt le a juhász botja. Akkor sem fordul szembe vagy próbál kitörni, ha túlnyírják, és a penge már nem a gyapjúba, hanem a húsba vág. Most a kabinet arra készül, hogy a húst is lefaragja a magyar robotosok csontjairól. Dolgozók százezreivel fizettetné meg elhibázott gazdaságpolitikája árát, amit arra alapított, hogyha egyetlen nagy összeszerelő üzemet csinál az országból, és a dolgozók éhbérért szorgoskodnak, akkor árad a külföldi tőke, és prosperálnak a hazai kis- és középvállalkozások, miközben megúszható a termelékenység javítása. Az összeszerelő üzemből azonban dobbantott mintegy félmillió munkás, és a munkaerőhiány azzal fenyeget, hogy nem jönnek, horribile dictu elmennek a nagy cégek. Jogot ad hát a kormány a munkáltatóknak, hogy túlnyírják a munkavállalókat, ha kell, kvázi hatnapos munkahetet vezessenek be. Amikor a kabinet utoljára nyúlt volna bele létformába és zsebbe (lásd netadó), akkor több tízezer ember áradt az utcákra. Most a szakszervezetek demonstrálnak, utakat zártak le, a parlamenti ellenzék érdemben obstruál. Az utcákat eddig mégiscsak pöttyözték az elégedetlenek csoportjai. Mert a magyar most is a mást várja, azt a bizonyosat, aki majd helyette. A többség azt hiszi, de legalábbis azt mondja, hogy a média tényfeltáró cikkeinek oroszlánrésze lehet a hatalom buktatásában. A többségnél deklaráltan nem értékválasztási tényező egy szavazáson a mutyi, a korrupció. Akkor mit tárjon fel hát a média? Az emberek többsége vallja, hogy a közösségi média fontos szerepet játszik egy kormánydöntésben. A balos Facebook-világ posztjai már sokszor elkenték a kabinet száját – persze csak ebben a zárt, saját valóságban. Restség, fásultság vagy töketlenség ez (mindenki válasszon hevülete szerint), de leginkább álszentség. A magyarok többsége ugyanis azt is vallja, hogy a hatalom megreccsentésében a parlamenten kívüli eszközöknek (sztrájkoknak, tüntetéseknek) jelentős szerepe van, illetve a rezsimet egy olyan mozgalom szoríthatja meg, ami egy parlamenten kívüli mozgalomból támad, és az utcán cseperedik, erősödik. Csakhogy ehhez fel kellene állni a fotelből, a hokedliről, és ki kellene menni a bejárati ajtón. Higgyék el, a többi már megy magától.
2018.12.15 10:10
Frissítve: 2018.12.15 10:34

Utcaharc

Védekezik és támad a kormány, beveti az erőszak eszközeit, beveti a kommunikációs arzenáljának teljes kelléktárát. Védekezik, mondom, pedig dehogy védekezik; mintha ezekben az emberekben egy csöppnyi kétség sem lenne, hogy amit tesznek, az helyes-e. Lám, milyen puha kifejezéseket használok: azt kérdezem, hogy helyes-e, pedig régen túljutottunk azon, hogy értelemre és érzelmekre ható szavakat használjunk. 
Ott, ahol az ellenzéki, hangsúlyozottan parlamenti ellenállást puccsként akarják lefesteni, ott a hatalom azt üzeni a társadalomnak: a demokráciát érte támadás, az emberek szabadságára tör az ellenzék, és ezt csakis ők, a szabad Magyarország védelmezői képesek elhárítani.
Pedig pont az ellenkezője az igaz. Ma az utcán vannak az emberek. Jó, megengedem: a lakosságnak elenyésző kisebbsége vállalja a nyílt szembenállást, a többség még mindig – Csepeli György szép kifejezésével élve – az egyéni túlélési technikákra rendezkedett be. De vajon milyen demokrácia az, ahol – és most Antall Józsefet idézem – alá kell merülni, ha az emberek túlélni akarnak? 
Hogy meddig marad így, nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Viktor nem fordul vissza, ma már az erő szavából sem ért. Maga mögött tudja a rendőrséget, szinte a teljes nyilvánosságot, ezért úgy hiszi, megvannak a módszerei, ha valaki mégsem ért a szép szóból.
A teljes kormányzati és képviselői kara felsorakozott mögötte, Gulyás Gergely a legrosszabb Németh Szilárdot idézi már. Ennek a rendszernek nincs önkontrollja, nem képes módosítani az irányon, a kormánykeréknél álló embert már fegyveresek védik. Elszállt belőlük a bizalom, de velük szemben sincs már. 
Felszámoltak mindent, ami a változás, változtatás lehetőségét biztosítaná. Haraszti Miklós úgy fogalmazott: jogászi diktatúra van Magyarországon. Lehet, hogy igaza van. De a jogászi diktatúra, ha nem képes érvényesülni, átcsaphat, sőt át is csap valódi diktatúrába. Ha már ott tartunk, hogy a miniszterelnököt a parlamentben testőrök védik, és azt merik hazudni, hogy megtámadták - fizikailag is - a kormányfőt, akkor ott már nem a jogászok uralkodására kalkulálnak.
A Fidesz, Orbán Viktor jogászai már mindent megtettek, amit meg lehetett és meg kellett tenniük, hogy kiépíthessék totális uralmukat. Megszálltak minden független intézményt, kiüresítettek minden hatalmi ágat, lényegében felszámolták – így, vagy úgy – az ellenzéket, maguk alá rendelték a sajtót Nyugodtan állíthatjuk: tönkretették a demokráciát. 
Ami, sajnálatos módon, azt is jelenti, hogy vele szemben már nem lehet ezekkel az eszközökkel harcolni. Illúzió azt hinni, parlamenti felszólalásokkal, még oly látványos, Házon belüli akciókkal, kerekasztal beszélgetésekkel, publicisztikákkal elérhető bármi. Nem, a Fidesz valóban elérte a látszat-demokrácia felső határát. 
Új szakaszba léptette az ellene folytatott harcot. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy egyértelművé tette, nincs tovább demokratikus harcmodor sem. Az utcának kell szólnia, bármennyire nem szeretnénk is.
2018.12.15 08:44
Frissítve: 2018.12.15 08:47