Előfizetés

Bóta Gábor: Igény a katonás drillre

Publikálás dátuma
2018.03.17. 08:15
KARTONPAPA A VACSORÁNÁL - Kovács Tamás, Pálya Pompónia, Tóth Ildikó FOTÓ: KISS LÁSZLÓ

Hogy be lehet-e dumálni másoknak, ami nincs is, hogy el lehet-e hitetni, azt, ami igencsak ellentétes a valósággal, az mostanában kimondottan aktuális, húsba vágó kérdés. Többek között erről regél Tasnádi István új darabja, a Kartonpapa, amit a székesfehérvári Vörösmarty Színház mutatott be, és a Jurányi Házban vendégszerepelt vele. Tasnádi rendszerint röhögtető bohózatba sűríti a mind dermesztőbb valóságot. Gyakran mintha kicsit el is altatna minket, hogy lám milyen jól és könnyedén szórakozunk, hasunkat fogjuk a nevetéstől, aztán gondos adagolással gyomrosokat húz be, érezteti, hogy az, ami az előbb még nem tűnt különösebben komolynak, nagyon is az.

Így van ez a Kartonpapa esetében ugyancsak, ami az első percekben úgy látszik, hogy leginkább egy férje halálát kiheverni nem tudó, némileg megzakkant asszonyról regél, aki kartonból kivág egy emberalakot, mindenhová azzal megy, beszél hozzá, úgy képzeli, hogy válaszokat is kap, sőt, egyenesen azt állítja, hogy az imént ő vezette az autót.

Mulatságos jelenet, amikor fiával együtt, betoppannak, a testvére lakására. Tóth Ildikó ránc nélküli, gondosan vasalt ruhájú Évája maga a kispolgári disztingváltság, megállapodottság, közhelygyűjteményekben beszél, udvariaskodik. Miközben ott tartja oldalán ezt a kartonalakot, ami mindennek ellentmond, mert maga a megtestesült képtelenség. És lényegében ott tartja másik oldalán a fiát, Zsoltit, aki Kovács Tamás megformálásában nyúlánk, megszeppent srác, egy óriáscsecsemő, az anyja állandóan dresszírozza, utasításokat ad neki szóban, de akár nézésekkel, szemvillanásokkal is.

A másik család sem látszik sokkal különbnek náluk. Férj, feleség és erősen serdülő lányuk, Egyed Attila, Kiss Diána Magdolna, Pálya Pompónia megszemélyesítésében. Már a rokonok érkezése előtt veszekednek, a másik család drilljével szemben ők totálisan szétesettek. Ezt a díszlettervező, Magyarósi Éva remekül érzékelteti azzal, hogy három átlátszó, bezárható, műanyag kuckót alakít ki számukra, ahová akár látványosan duzzogva el tudnak vonulni, ami már-már olyan, mintha kirohannának a világból. Persze ez érzékelteti a szűk lehetőségeket, a fojtogató légkört, és azt, hogy nagyon nem tudnak mit kezdeni egymással. Kárpáti Enikő nekik rendezetlen ruhákat tervezett. A lány éppen ellenkezője a fiúnak, nagyhangúan be nem áll a szája, lázad, végső érvként duzzogva nyargal be a szobájába.

A családmodell persze országmodell is, mint például Spiró György Kvartett című, régen írt, de a Pesti Színházban most is erőteljesen viruló darabja esetében. A szétesettség, a buzgó igyekezet arra, hogy valahogyan próbáljuk összetartani azt, ami már nincs is, a mások áltatása és az önáltatás, de a szemellenző is napi gyakorlat.

Mókás jelenet, amikor a kartonfigurát is odaültetik az asztalhoz, és felszólításra aztán csak mernek neki levest, és mintha egy animátor bábot mozgatna, meg is etetik. És persze mindenki iparkodik úgy tenni, mintha ez a világ lehető legtermészetesebb dolga lenne. Csak közben vannak árulkodó gesztusok, rosszalló grimaszok, amik leleplezőek, ahogy A császár új ruhája című Andersen mesében is bármennyire igyekeznek fegyelmezni magukat az emberek, lerí róluk, hogy meg vannak döbbenve, hogy a király meztelen, csak ezt senki, de senki nem meri mondani. Egy gyanútlanul naiv kisgyerek, akibe még nem táplálták bele a hazug konvenciókat, szükséges ahhoz, hogy közhírré kiáltsa a nyilvánvaló igazságot.

Tasnádinak, tévésorozatok írásán is edzve magát, van tehetsége ahhoz, hogy igencsak ráérezzen a fölöttébb aktuálisra. A Krétakör Színházzal szorosan együtt dolgozva, lényegében kemény, sőt, drasztikus kabarétréfáinak füzéréből állt össze az erősen politizáló, gyilkos humorú, Hazámhazám és Feketeország előadása. A NEXXT a tévéshow-k csillogó-villogó, szenzációhajhász, sokakon a nézettség érdekében etikátlanul keresztülgázoló világát pécézte ki. Tasnádi nagyon is a valóságról ír, csak hát a realitás már annyira groteszk, hogy a darabjai szinte törvényszerűen abszurddá válnak, ahogy a Kartonpapa is eleve az.

Amikor a benne lévő temérdek bornírtság fokozatosan elviselhetetlenné válik, egyszerre csak dühös módon, szanaszét tépik a kartonpapát. Fájdalommal járó, de órási felszabadulás ez. Beazonosítható akár a rendszerváltás pillanatával. Tébolyult jelenet kezdődik, örültségbe hajló vad tánc, villogó fényekkel, ruhák ledobálásával, pőrére vetkőzéssel. Felszabadulás a rabiga alól. Ledobálása a béklyóknak. Fellélegzés. A Kánaán elérkezésének bizakodó tévhite. Az eddig oly zaklatott vendéglátó család tagjainak arcáról öröm sugárzik, ők is ropják a táncot veszettül, de ez a tánc mindinkább kétségbeesetté válik, már-már a haláltánc is eszünkbe juthat róla. Oda a mámor. Jön a hatványozott csalódottság, a totális tanácstalanság és a hervadtság.

Egyszerre csak előbukkan valaki az össze-vissza ragasztgatott kartonpapával. Felmutatja, mint győzelmi zászlót, reménysugarat. Idegenkedő, furcsálkodó, majd egyre inkább megenyhülő tekintetek merednek rá. Kezd ismét megjönni a bizalom iránta. Újra odaültetik az asztalhoz. Most már magától értetődő természetességgel neki is adnak ételt. Mellé ülnek katonás, feszes rendben. Ülve is haptákba vágják magukat. Már nincsenek megjegyzések, gúnyolódások, összenézések és kacsintások. Rend van, nagy-nagy rend, és apelláta nélküli fegyelem, nagyobb, mint amilyen valaha is volt. A történelem kerekét sikerült visszaforgatni. Mégiscsak szükség van vezéreszmére, és arra, aki ezt képviseli. Kell a bálvány. Csak ne kelljen önállóan gondolkodni, mert abból baj lesz. A családban is kell, aki megmondja a tutit, meg a vállalatnál és a politikai pulpituson ugyancsak. Igény van a drillre, a vezérre. Arra, akiben bízni lehet, akár vakhittel, magunk helyett.

Hargitai Iván kiváló színészi összmunkával, remek játékkal megvalósított, ütős rendezése lúdbőröztetően elkomorodik. Az orrunk alá dugja, hogy nézzétek, hát itt tartunk, idejutottunk mostanra. És, hogy mi következik, az igencsak kérdéses!

Hegyi Iván: Forrón a kályhát

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2018.03.17. 08:10
SÁROSI KATALIN A DÖNTŐBEN - Az 1969-es kínálatban kevés olyan sláger akadt, amit máig dúdolnak FORRÁS: FORTEPAN/NAGY GYULA

Az 1969-es (negyedik) Táncdalfesztiválra 1607 dalt küldtek a szerzők. A tíztagú zsűri – elnöke Gyimesi Ernő, a Zeneművészek Szakszervezetének alelnöke volt – e hatalmas mennyiségnek csak kevesebb mint a harmadát hallgatta meg, az előválogatást ugyanis a mindig gondos Táncdal- és sanzonbizottság végezte. E testületet – amelyet Bródy János konzekvensen Sáncdalbizottságként emlegetett, noha az Illés 1968-ban, amikor még kis srácok voltunk, halomnyi díjat nyert a táncdal-seregszemlén – tíz évvel korábban, 1959. január elsején alapították, és az Országos Rendező Iroda (ORI) felügyelete alatt működött egészen 1985-ig, amikor hirtelen megszűnt. Várhegyi Tibor, a szervezet titkára – még a dolgok legnagyobb sűrűjében – így beszélt a feladatokról: „A bizottság igen gyakran zenei, illetve szövegmódosításra hívja fel a szerzőket. A megfelelő számokat engedélyezi, majd a Szerzői Jogvédő Hivatalt értesíti erről. A rádió és a televízió, az ORI, a Hanglemezgyártó Vállalat, valamint a Zeneműkiadó Vállalat kizárólag azokat a műveket tűzi műsorára, adja ki, illetve készít róluk felvételeket, amelyeket a bizottság elfogadott. A beérkezett táncdalok elbírálása a szerzők nevének ismerete nélkül történik, a bizottság a benyújtott zongorakivonat alapján határoz.”

Hatvanhétben már háromezer kis, illetve nagy szám sorsáról kellett dönteni, mert az először 1966-ban megrendezett Táncdalfesztivál kedvet adott a dalköltőknek. Jellemző: az első vetélkedőre még csak 457 pályamű érkezett. A hatvankilences kínálat ennek csaknem négyszerese volt, ám kevés olyan sláger akadt, amelyet mindmáig dúdolnak. Emlékszik-e valaki a döntő dalai közül A talált tárgyakra (előadó: Kovács József), a Katonadologra (Vogt Károly), A közvélemény segítségét kérem-re (Aradszky László) vagy a Társasútra (Sárosi Katalin)? Szerintem Koncz Zsuzsa Négy szomorú szürke fala vagy a Metró együttes Régi kép, szobrok című nótája is már-már feledésbe merült; talán csak a Szeretném bejárni a Földet (Harangozó Teri), az Egy fiú a házból (Késmárky Marika), az Aki melletted él (Korda György) vagy a Futok a pénzem után (Paudits Béla) melódiája-szövege dereng az idősebbekben.

Meg persze a Nem vagyok teljesen őrülté.

A manapság is széles körben kívülről fújt győztes dalt Koós János adta elő, és a Lovas Róbert–Szenes Iván szerzőpáros jegyezte. Nyerő trió volt ez a KLSZ, mert 1968-ban is elvitt egy első díjat a Kislány a zongoránál című slágerrel. „Most valami egészen más típusú szám kellene" – mondta Koós a másik kettőnek Szenes lakásán 1969-ben. – "Írjatok, mondjuk, egy rock and rollt!” – "Nem vagyok teljesen őrült!" – reagált Lovas. „Jó, ez lesz a cím!” – pattant fel az addig a pamlagon heverő Szenes. S már nyomta a szöveget a gumidominóval, a perzsa sahhal meg azzal, hogy „nem eszem forrón a kályhát”...

Lovas meg nyomban előállította az őrült rockot. Ő amúgy csupán másodállásban volt zeneszerző: baleseti sebészként dolgozott az ahhoz a hivatáshoz elengedhetetlen intenzitással. Egyetemista korában még volt ideje a Benkó Dixielandben zongorázni, utána már nem. Ehhez képest máig ismert nóták sorát komponálta nem létező szabad idejében: az ő dala a Pókháló az ablakon, a Valaki hiányzik a táncból (mindkettőt Aradszky énekelte), a Sajnálom szegényt (Koncz), a Megmondták előre (Zalatnay Sarolta). Annak idején az elsők között jelent meg szerzői nagylemeze A tettes én vagyok címmel, s azért tudni kevesebbet róla, mint Szenesről, mert a hetvenes években a szabad világot választotta, „nyugatnémet” doktorrá, nemzetközi hírű plasztikai sebésszé vált. A napjainkig Németországban élő szerző Münchentől tizenöt kilométernyire lévő Grünwaldban nyitott klinikát, és nem nagyon hitte azt, amit otthon, a zongora mellett énekelt néha önmaga gazdag kollekciójából: „Persze, neked könnyű...”

Marosán György: A demokrácia három sírásója

Marosán György
Publikálás dátuma
2018.03.17. 08:05
HÁROM NEMZEDÉKET ÉRT HÁROM KÜLÖNÖS HATÁS - Kiszámíthatatlanná és irracionálissá váltak Shutterstock illusztráció

Még a 1960-as években - a szilárdtest-fizika bűvöletében, a KFKI-ban - a kezembe került J. M. Ziman Solid states physics című könyve. A kristályrácsban mozgó elektronok viselkedését tárgyaló fejezet elején meglepődve fedeztem fel az ismerős mottót: „A szabadság, a felismert szükségszerűség” (Engels). (Eredetileg Hegel - a szerk.) Örömmel töltött el, hogy a világhírű tudós, az általam akkor istenített szerzőre hivatkozik, s még nagyobb örömömre, találóan. A kristályrácsban mozgó "szabad" elektron viselkedését ugyanis alapvetően a rácsszerkezet vezérli, hasonlóan ahhoz, ahogyan a "magányos" egyént az őt körülvevő társadalom. Ebből a szemszögből a demokrácia a társadalom sajátos intézményi szerveződése, amelyet a polgárok együttesen alakítanak. Közös akaratuk teremti meg azt az "erőteret", amely – mint a fémek kristályrácsa a benne mozgó elektronok számára – keretet szab, és irányt mutat az egyének viselkedésének. Mivel pedig a demokrácia működését alapvetően ez a politikai "erőtér" határozza meg, érthető, hogy egyre több gondot jelent ennek az intézményi gépezetnek mind gyakoribb meghibásodása.

Megváltozott viselkedés

A rendeltetésszerű működésben zavarok keletkeznek, a hatalommegosztás gyengül, a fékek elromlanak. Ám az elmúlt időszak válságainak hátterében feltűnt egy további tényező is, ami felett a figyelem sokáig átsiklott: az átlagpolgár személyisége. A demokrácia minőségét ugyanis - az intézményi feltételeken túl - alapvetően befolyásolja az átlagpolgár helyzetértékelő és veszélyfelismerő képessége is. A figyelem lanyhulását részben magyarázza, hogy a 20. második fele - ebből a szemszögből - megnyugtatóan alakult. Az egyének – kigyógyulva a világháború sokkjából és a szélsőséges ideológiák előidézte kórokból – alapvetően racionálisan kezdtek viselkedni. A befektetéseit mérlegelő vagy a szavazófülke magányában töprengő polgárt alapvetően a józanság, az óvatosság és a megfontoltság jellemezte. Ez fontos tényezője volt annak, hogy a demokrácia intézményei rendeltetésszerűen működtek, és az időnként keletkező zavarok rendre megoldódtak.

A 21. századba átlépve azonban a demokrácia gépezete mind gyakrabban meghibásodott. A globalizáció veszélyekkel telivé és zavarossá tette a körülményeket, amelyek egyre gyakrabban vezettek krízisekre. A krízismenedzsment pedig nem erénye a demokráciáknak. Részben ennek hatására a korábban stabilan működő intézményrendszer akadozni kezdett. Az egyre bonyolultabbá váló gépezet különböző funkciójú részei akadályozni kezdték egymást. Ezek a változások már önmagukban előidézték a demokrácia hagyományos - liberális - modelljének a leromlását. Volt azonban a zavaroknak egy harmadik - viszonylag kevesebb figyelmet kiváltó - oka: a polgárok viselkedésének aggodalmat kiváltó változása.

A demokráciát a polgárok akarata és aktív közreműködése működteti. Miként az autó vezetése, a demokrácia is folyamatos figyelmet és megfontolt helyzetértékelést kíván. Sokáig természetes adottságnak tűnt, hogy a polgárok – a fiatalok, a középkorúak és az idősek egyaránt – a jövővel racionálisan számot vetnek, és feleslegesen nem kockáztatnak. A 21. századba átlépve azonban az egyének óvatos viselkedését három – a tudomány által nemrég feltárt - különös hatás zavarta meg. Ezek a hatások - érdekes módon - eltérően érintik a különböző generációkat. A fiatalokat a Peltzman-effektus csapja be, a középkorúakat inkább a Dunning-Kruger effektus veszélyezteti, míg az időseket döntően a Castle-effektus fenyegeti. E hatások következtében a válságoktól megzavarodott választó, növekvő mértékben vált kiszámíthatatlanná és irracionálissá.

Felelőtlenek és magabiztos idióták

A Peltzman-hatást – a névadó, Sam Peltzman, a Chicago-i egyetem tanára - 1975-ben fogalmazta meg. A biztonsági öv használatával kapcsolatos kutatásaiból meglepő következtetésre jutott: a biztonsági öv kötelezővé tétele – amitől a halálos balesetek számának csökkenését remélték - inkább növelte a súlyos közúti balesetek kockázatát. (Peltzman, S. (1975). "The Effects of Automobile Safety Regulation", JPE.) Az eredeti szándékkal ellentétes hatás oka: a biztonságukat garantáló sokféle eszköz tudatában a vezetők veszélyérzete "kikapcsolt". Nem-várt mellékhatásként kockázatkeresők és felelőtlenül viselkedők lettek. Azóta sok területen felbukkant ez a jelenség. Amint megszokjuk, hogy életüket biztonsági berendezések "párnázzák ki", a megnövekedett biztonságérzet beépül tudatalattinkba, viselkedésünk pedig – anélkül, hogy észrevennénk - eltolódik a megfontolatlanság irányába.

Az idősebbek még emlékeznek az óvatosság fontosságára, de a védőfelszerelésekkel, biztonsági övekkel körülbástyázott környezetbe született fiatalok kockázattűrése megnőtt. Minden hibát kiigazíthatónak, minden tévedést orvosolhatónak vélnek. Nem kell tehát óvatosnak lenni, mert mindig van egy újabb lehetőség. Az élet – szemükben - egy olyan számítógépes játék, ahol, ha vesztettél, és megjelenik a "game over" felirat, egyszerűen megnyomható a "start again" gomb. Tehát semmi pánik! Mindig van újrakezdés, mindig mondhatod, "nem ér a nevem", mindig meggondolhatod magad. Aki ehhez hozzászokik, elkezd úgy élni, mint akinek nincs felelőssége sem önmagával, sem a társakkal, sem a társadalommal szemben. Nyugodtan hagyatkozhat az ösztöneire, és választhatja azt, amit a pillanat szeszélye diktál. Részben erre vezethető vissza, hogy a fiatalok többsége nem érdeklődik a politika iránt. Életétől idegen játszmának tekinti, amely ellenszenves tulajdonságokat hoz ki az oda sodródó, egyébként normális emberekből.

A Peltzman-hatás tehát a fiatal generációkat felelőtlenségre, megfontolatlanságra, érdektelenségre csábítja. Ismereteik felszínesek, döntéseiket a hatalmi elit manipulálta információk és élmények formálják. De semmi vész – mondhatnánk - hiszen itt vannak a megbízható, sokat átélt és ezért megfontoltabb középkorúak. Ám - a kutatások szerint - az ő viselkedésük is veszélyesen összezavarodott. A világot a globalizáció kiszámíthatatlanul komplexszé tette, a döntések következményei nehezen átláthatóak, és mind gyakrabban szembesülünk nem várt következményekkel, amelyek az eredeti szándékot az ellenkezőjére változtatják. Ebben a helyzetben alapvetően fontos, hogy a választó legalább azt képes legyen helyesen eldönteni, hogy kinek higgyen. Nos, éppen ezt veszélyezteti a Dunning-Kruger hatás. (Kruger, J. Dunning, D. (1999). "Unskilled and Unawared of it", JPSP.)

A kutatók kísérleteikben azt találták: minél kevesebb tudással rendelkezik valaki az élet valamely területén – azaz, minél kevésbé kompetens - önmagát annál hajlamosabb szakértőnek hinni, és a hozzáértők bizonyosságával dönteni. A kompetens személy ezzel szemben - tudatában lévén a helyzet bonyolultságának és ismeretei korlátozottságának - alábecsüli saját tudását és tétovázik a döntéseknél. A nyilvános vitákban, amelyek hatására az átlagember véleménye formálódik, meggyőzőbbnek tűnik a magabiztosan nyilatkozó dilettáns, mint a megalapozott tudású, de bizonytalan szakember. Miközben tehát az átlagpolgár ismeretei fogyatkoznak, a valóság megismerésére fordított ideje csökken, és egyre kevésbé érti, ami körülötte történik, tétovázás nélkül követ őrülteket és választ őrültségeket.

Az egykor megfontolt középkorúak tehát hajlamos lesznek - B. Russell egykor túlzónak tűnő megfogalmazása szerint - magabiztos idiótaként viselkedni. Ezt a viselkedését azután a sanda szándékú demagógok ki is használják: ezért bombázzák a polgárokat hamis hírekkel, "töltik fel" a tényeknek ellenmondó ökörségekkel. A normalitás útjáról letérítve így "törvényszerűen" jutnak meggondolatlan és ésszerűtlen döntésekre. Az elmúlt időszak meghökkentő politikai eseményei – Trump megválasztása vagy a Brexit – mutatják, miként "siklatja ki" a demokráciát egy demagóg ajánlat: tegyük újra az első helyre.., tegyük újra naggyá.., legyünk újra szuverének… stb. A középkorúak pedig rendre bedőltek a populista ajánlatnak, és olyan demagóg politikusokra szavaztak, akik sem a megvalósítás feltételeivel, sem annak következményeivel nincsenek tisztában.

Megtéveszthető idősek

A demokrácia végső menedékét – vélhetnénk – az idősek generációja jelenti. Az öregeket többnyire óvatosnak gondolják, akiket a hosszú évtizedek tapasztalatai megfontoltságra késztetnek. Bizakodhatnánk: bölcsességük átsugárzódik unokáik – a mai fiatalok - és gyermekeik – a mai középkorúak – nemzedékére. Ám gondoljon az olvasó környezetének 70 év feletti tagjaira, és a helyzet már nem tűnik annyira rózsásnak. És nem téved: a kutatás nemrég egy különös hatást – a Castle-effektust – azonosított, amely az idősek megtéveszthetőségének növekedését és "csaló-felismerő" képességeik romlását mutatta (Castle, E. et al. PNAS. 2012. dec 18.). A kísérlet - visszaigazolva a hétköznapi élet tapasztalatait - azt mutatta: az idősek "hazugság-azonosító" képessége, az, hogy meg tudják különböztetni azt, akire bizton számíthatnak, attól, aki be akarja csapni őket, vészesen csökken az életkor előre haladásával.

Korosztályom – túl vagyok a 70-en! - a 21. század kiszámíthatatlan körülményei között egyre kevésbé képes reálisan megítélni a helyzetét. Könnyen téved abban az életbevágó kérdésben: kiben bízhat, és ki az, akit jobb volna kerülni. Bizalmatlan saját családtagjaival szemben, viszont gyanútlanul hisz idegeneknek, akik azután félrevezetik őt. A gyorsan változó és szokatlan helyzetekben hajlamosak leszünk irracionálisan és felelőtlenül dönteni. Lényegében ugyanezt támasztotta alá egy másik kutatás: még a jó körülmények és szellemileg stimuláló feltételek között élő idősek is nehezen azonosítják a valóságos problémákat, és eltévednek a döntések labirintusában (Tymula, A. et al. PNAS 2013. okt. 13). Mindezt a populista politikusok ki is használják: félelmet keltő és bizonytalan helyzetet idéznek elő. Így az idősek nem biztos támaszai, inkább gyenge láncszemei a demokráciának.

1787 nyarán Philadelphiában a hírre, hogy hónapok munkájának eredményeként megszületett az azóta az USA alkotmányaként ismer dokumentum, izgatott tömeg gyűlt össze. Mit készítettek nekünk? – szegezte neki valaki a kérdést Benjamin Franklinnak. Egy köztársaságot, ha meg tudjátok tartani! – bukott ki a válasz a meghökkent Franklinból. Ösztönszerű reakciója a polgárok elháríthatatlan felelősségére figyelmeztetett. Ám jó száz évvel később, B. Russell már kénytelen volt megállapítani: "A világgal az a baj, hogy az ostobák magabiztosak, míg az értelmesek tele vannak kétséggel." Helyzetünk a 21. században - ha lehet - még rosszabb: világunk fokozatosan a káosz felé sodródik, a nemzetek bizonytalanul egyensúlyoznak a beláthatatlan hatások és a fenyegető következmények szakadékának szélén. A glóbusz több-milliárd polgára pedig - éljen a liberális demokráciákban, vagy az illiberális autokráciákban - egyre kevésbé látja át, és érti meg, ami körülötte történik. A felelősség és a józanság helyett az érdektelenség és a megfontolatlanság vezérli a viselkedést. Ilyen körülmények között formálódik jövőnk: a 21. század „szép új világa”.