Ugyanazok okozhatják Orbán vesztét, akiknek szédületes karrierjét köszönheti: a változásra vágyó emberek. Azok, akik minimum négyévente valós döntési lehetőséget szeretnének. Azt, hogy ha akarják, kidobhassák a megpenészedett dolgokat, és senki ne próbáljon olyat lenyomni a torkukon, amitől öklendeznek.
Ha az egyeduralom jobb lenne, mint a demokrácia, arról már tudnánk. Az elmúlt néhány ezer év eseményei arra utalnak, hogy az emberek bele akarnak szólni abba, milyen legyen az életük, és rendszeresen bajt okoz, amikor nem engedik nekik. Hívják az egyszemélyi hatalmat császárságnak, diktatúrának, egypártrendszernek vagy csupán tekintélyuralomnak, a társadalom rosszul viseli energiái, belső természetes mozgásai lefojtását. Azt meg pláne, ha természetellenes mozgásokat kényszerítenek rá. Nem véletlen, hogy leggyakrabban háborúk nyomán törnek ki a forradalmak. A hatalommegőrzés logikájából külső konfliktus fakad – így lehet legkönnyebben eltéríteni a belső feszültséget –, ami azonban a megőrizni vágyott hatalom számára végzetes társadalmi robbanás formájában csaphat vissza.
Mára csaknem teljes konszenzus alakult ki abban, hogy leghatékonyabban a parlamenti demokráciával párosult szabályozott piacgazdaság biztosítja a fejlődéshez szükséges stabilitást, és ami ehhez elengedhetetlen, a lakosság túlnyomó többsége számára a tisztességes életkörülményeket. Kína vagy Oroszország is csak úgy tud az árral szemben úszni, hogy a végletekig felkorbácsolja a nacionalizmust, a birodalmi büszkeséget. De vezetőik abban a pillanatban bajba kerülnek, amikor megtorpan a nemzeti össztermék és az életszínvonal emelkedése, mert a kínaiak és az oroszok is ugyanarra vágynak, amire az európaiak, az amerikaiak és egyáltalán bárki más: békére, családra, nyugodt fejlődésre. Ezt csak korlátozottan és ideiglenesen lehet pótolni a külső veszély hangoztatásával. Ezért van kudarcra ítélve Donald Trump és Orbán Viktor. Ha alapvetően jól kormányoznának, és közben beleegyeznének hatalmuknak a parlamenti demokráciából fakadó megosztásába, nem lenne szükségük a mesterségesen gerjesztett pánikra. De ők mindketten azt hiszik, hogy mindent tudnak. Sőt, jobban tudnak. Úgy hiszik, azzal, hogy beértek a célba, vége a versenynek, többé nem kell tekintettel lenniük a korábbi vetélytársakra. Ebben azonban tévednek, és ezen az sem segít, hogy sértődötten reagálnak mindenre, ami tévedésükre figyelmezteti őket.
A politikai váltógazdaság rövid távon kockázatokat jelent, hiszen pörög a forgóajtó, vezetők, pártok, projektek jönnek és mennek. Tíz-húsz éves távlatban ellenben világosak az előnyök. A politikusok, az üzleti érdekcsoportok és a koncepciók szakadatlan versenye kiegyensúlyozó szerepet játszik, szűri a hibákat, segít jó megoldásokat találni a problémákra, ugyanakkor csökkenti a fejlődést hosszú időre visszavető nagy társadalmi kataklizmák, pláne a véres konfliktusok veszélyét. Kár, hogy a hatalomban lévők és az oda törekvők látását gyakran elhomályosítja az uralkodás, a dominancia vágya. A politikai verseny tárgyát, a hatalmat, összetévesztik az egész folyamat céljával.
Ebből a rövidlátásból – és persze a hatalmon kívüli években kínzóvá fokozódó étvágyból – ered a Fidesz politikusai és a hozzájuk csapódott „üzletemberek” esetében megfigyelhető egyszezonos mentalitás. A valódi vállalkozók mára Magyarországon is megtanulták, hogy kifizetődőbb a mérsékelt, ám hosszú távon fenntartható haszon, mint az egyszeri „kaszálás”. Nem ment könnyen.
Emberöltővel ezelőtt mindenki ismerte a balatoni lángossütő példáját: a szezon csak két és fél hónap, ezalatt kell megkeresni az éves jövedelmet, úgyhogy nem számít, ha büdös a végtelenségig használt olaj, penészes a sajt és a melegben megsavanyodott a tejföl. A nyomorult strandoló enni akar, a haszonkulcs bármeddig csavarható. A bulinak azonban gyorsan vége lett, amint megszűnt az "egy strand – egy lángosos" rendszer, és beköszöntött a piac. Utóbbi ugyanis kínálati versenyt szül, a vendég meg nem hülye, egy perc alatt átszokik a jobbat olcsóbban áruló lángososhoz. Arról nem beszélve, ha az árus évről évre hozza a jó formáját, és számíthat hűséges törzsvásárlóira.
A kormánypárt és a köréhez tartozók azonban mintha még mindig a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben járnának. Mindent akarnak és azonnal. Nem látszik rajtuk, amit pedig Orbán Viktor olyan furmányosan kitalált, és amiben alattvalói olyan vakon bíztak, mármint, hogy csak egyszer kell nagyon nyerni, aztán habzsi-dőzsi. A hit, hogy a verseny egyszer s mindenkorra megszűnt, nincs mitől tartani, többé nem lesz senki, aki elszámoltatná a devizahitelesek pénzén hájasodó Matolcsy-klánt, a fácánmészáros, vadászkastély-építő Lázárt, a magyar vaddisznók helyett immár a svéd szarvasok rémévé avanzsált Semjént, no meg a felcsúti különítményt, Mészáros és Mészárosostól, Tiborcz Istvánostól.
A hódmezővásárhelyi fülkeforradalommal azonban egycsapása megváltozott a helyzet, és a társadalom közérzete már ettől ugrásszerűen javult. Alighanem még a Fidesz-szavazók többségének is tetszik az ijedtség a Soros Györgyről a pörzsölt disznóra asszociáló Pócs János, a parkolási VIP-listát rejtegető Bácskai János, a börtön elől a Fidesz-lista tizenhetedik helyére dugott Farkas Flórián, netán a miniszterelnök közös lábunkon álló veje orcáján, amint véletlenül kamerával és igazi újságíróval találkoznak. Az, ahogyan Rogán Antal vagy Balog Zoltán évek óta menekül a kérdések elől, ahogy Orbán Viktor bátran a parlamenti függöny és a sajtóelhárításért felelős Havasi Bertalan mögé bújik, csak ne kelljen válaszolni.
Félnek az urak, és bármi lesz az eredmény április 8-án, már az is jó, ha később emlékeznek erre a félelemre. Az emberek ugyanis szeretik érezni és éreztetni a hatalmukat. Emlékeztetni a tutiban ülőket arra, kiknek a hátán jutottak oda, s kik azok, akik ki is söpörhetik onnan őket.
Nyolc éve egy mámoros választási éjszakán Orbán Viktor agyszüleménye volt a „fülkeforradalom”. Sokan megjegyezték.
