A ceruza és a jövő

Újra itt állunk a legnagyobb kétségek között. Pedig már azt hittük, mindent értünk. A békemenetet, a miniszterelnök beszédét, meg az egész körítést, amit ehhez az - egyébként jól szervezett és ünneplésnek nevezett - cirkuszhoz adtak. Hiszen mindjárt választani kell, mégsem lehet kampánymentessé tenni az emlékezés napját.

Csak az a ceruza, az zavar nagyon. Amivel Orbán Viktor - állítólag - írta a beszédét. Fel is töltötte a Facebookra, amint meglepte őt a kamera. És ha már ott volt, hát rögtön üzent az ő népének. Hogy már készül a közös ünneplésre, s mindenkit odavár. Aztán visszatért a papírjához, és tovább írt.

Na, de ceruzával? A XXI. század második évtizedének végén? A számítógép korában? Még egy írógépet sem találtak? Vagy nincs egy gépírókisasszony, aki lejegyezhetné a vezér magvas gondolatait? Ennek a ceruzának biztos üzenete van (meg a másik kettőnek is, ami ott hevert a pulpituson, nyilván azért, ha az egyiknek kitörik a hegye, legyen utánpótlás). Már csak azt kellene tudni, mi az. Talán hogy a miniszterelnök is egy a nép közül, nincs szüksége flancos segédeszközökre. Netán az, hogy ne tessék elhinni, amit rólunk mondanak, nem loptunk mi annyit, még egy számítógépre sem telik. Azt már el sem tudjuk képzelni, hogy csak a kommunikációs szakemberek hülyeségének újabb esetével találkozhattunk.

Márpedig a ceruza - amit azért tekintsünk jelképnek - éles ellentétben van a vezérlő tábornok ünnepi (azaz kampány-) beszédével. Amely onnan indul, hogy április 8-án nem négy év lesz a tét, s oda érkezik, hogy "nem választást, hanem a jövőnket akarjuk megnyerni". Ez is üzenet ugyanis, s - a ceruzához hasonlóan - ugyancsak többértelmű. Meglehet, arról szól, hogy a jelenlegi hatalom embereinek eszük ágában sincs átadni kényükre-kedvükre berendezett országukat. Kétségkívül, ez a legvalószínűbb olvasat. De persze elképzelhető az is, hogy a félelem megnyilvánulása. A jogos aggodalomé, hogy mi lesz, ha valamilyen szörnyű félreértés folytán a többség megvonja tőlük a bizalmat. Akkor még szükségük lehet rá, hogy elkerüljék az egyre inkább fenyegető felelősségre vonást.

Bizony, még az is elképzelhető, hogy a választók nagyobbik részét már nem lehet megvezetni. Hiába a sorosozás, a brüsszelezés, hiába a folyamatos karaktergyilkosságok. Hiába hívta fel a figyelmet Orbán Viktor arra, hogy "rejtőzködő, fortélyos, alantas, nemzetközi, spekuláns, bosszúálló az ellenzék természete". Ha ugyanis nem csupán hívei körében érezné jól magát, hanem kissé kitekintene, érdekes dolgokat láthatna.

Például azt, hogy március 15-én nem csupán a békemenet vonult az utcákon, hanem sokan olyanok is, akiknek elegük van a jelenlegi rendszerből. Akik nem olyan jövőt akarnak, amilyent a most uralkodók szánnak nekik. Akik nem óhajtanak távozni innen, de élhető, tisztességes és valóban demokratikus országot teremtenének. Ahol Orbánéknak is van helyük, együtt a ma kirekeszteni szánt magyarokkal.

Akárhogyan is, észre kellene venni, azon a miniszterelnöki ceruzán túllépett az idő. Ha tetszik érteni.

Szerző
2018.03.17 07:09

Élet baloldali hősök nélkül

Az elmúlt héten a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójának nyilatkozatai kavartak vihart a bal- és liberális oldalon. A történész-politológus (és az általa is említett gramsciánus gondolkodás értelemben: ideológus) Békés Márton a többi közt arról beszélt, hogy a jobboldal adós saját kulturális definíciójával, és identitásának meghatározásakor még mindig a baloldali(nak gondolt) írókhoz és irodalomhoz viszonyítja magát – természetesen ezek ellentéteként határozva meg a konzervatív ethoszt. Ha Békést a „feje tetejére állítjuk”, akkor azt is mondhatnánk, hogy a hazai baloldalt legalább ugyanilyen súlyos adósság nyomasztja: saját, XXI. századi értelemben is referenciával bíró hőseinek hiánypótlása.
Ismert, hogy a rendszerváltást követően az utcák, iskolák és közterek nevéből nemcsak a szovjetizált kommunista ikonok tűntek el, hanem velük együtt a baloldali kultúra és ellenállás elismert alakjai is, létrehozva az „államszocializmus szobrászata Disneyland-gettóját” (György Péter). Idővel a papírpénzeken is cserélődtek a történelmi arcok, hiszen bár formálisan nem, de a mindennapi diskurzus szintjén vitatott megítélésűvé vált Petőfi, a saját magyarságát nem veleszületett büszkeségként, de élethosszig tartó felelősségként és útkeresésként megélő Ady, a kozmopolita, a „Duna-menti népi kultúra hasonlóságait és különbségeit a zenén keresztül megszállottan kutató” Bartók vagy az új Himnusz megírását Rákosinak személyesen visszautasító Kodály alakja. A szimbolikus politika káoszát növelték a posztmodern politikai butikrendszert erősítő romantikus forradalmár, Che Guevara portréjával díszített pólók is, amik ellepték az 1990-es évek plázakapitalizmusának polcait, hogy aztán legalább ugyanilyen megmagyarázhatatlanul és egyik pillanatról a másikra tűnjenek el onnan. Helyüket az internetes vírusvideók instant jellegű pezsgőtabletta-sztárjai vették át, akikhez az élete egy jelentős részét a XX. században töltő embernek végképp nincs kódja – így aztán köze se.
Az átnevezési/átszervezési láz az oktatási intézményeket sem kímélte. 2003-ban a közgazdaságtudományi egyetem Marx, vagyis a közgazdaságtan atyja helyett a Corvinus nevet vette fel, majd a NER-érában, 2014-ben a filozófus szobrát hosszas – de nem túl hangos – viták után száműzték az egyetem aulájából. A baloldalon ekkor is visszafogott és óvatos hangokat lehetett csak hallani, a politikai baloldalon pedig néma csöndet – csakúgy, mint a zajló Marx 200 apropóján. A magyar politikai baloldali közösség nem szívesen vállalja annak ódiumát, hogy a hivatalos jobboldal kommunista szimpátiájával vádolja meg. Ugyanakkor az is sok mindent elmond valakinek az intellektuális bátorságáról, ha Schmidt Máriával vagy Fricz Tamással szemben nem tudja megvédeni a marxi életművet. 
Ugyanígy tűntek el idővel az államszocializmus kötelezően hivatkozott alakjainak művei a könyvtárak, közgyűjtemények polcairól. Nemcsak a közgazdász Marx vagy éppen Engels munkái, de a Művelődési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztályának kiadványai - mondjuk az elsők közötti Habermas és Luhmann fordítások (utóbbi szerkesztője a témában elismert Pokol Béla) - is kikerültek a raktárakból a száz forintért vihető könyvek utcaszéli kartondobozaiba. Ott végzik a Lukács György által „alapított” Budapesti Iskola művei is és a Magyarország felfedezése sorozat, Ladányi Mihály és Zelk Zoltán kötetei, s velük a ma már kádári nosztalgiában mértéket nem ismerő Moldova György sajátos hangulatú regényei és szociográfiái is. 
Hasonlóan azon szerzők műveihez, akiknek megítéléséhez ma már nem kötelező elsődleges szövegismerettel rendelkezni a hazai politikában és publicisztikában, „elegendő” sajnos a jobboldali és liberális tollforgatók értékítéletére hagyatkozni. Más kérdés, hogy időközben olyan fiatal szocioköltők és írók, illetve a munkáikból valamiféle címkék nélküli baloldaliságot árasztó szerzők jelentek meg, mint például Mohácsi Balázs, Juhász Tibor, Potoczky László, Stermeczky Zsolt Gábor, Fehér Renátó, Kiss Tibor Noé. És jó ideje újra kapható a Fordulat társadalomelméleti folyóirat, hozzáférhető az Eszmélet könyvtár vagy a Társadalomelméleti Műhely gondozásában megjelent művek. Mégis, a legjobb baloldali könyvesbolt Budapesten az Anker köznél lévő, leginkább idegen nyelvű műveket forgalmazó üzlet.
A jobboldal által élesített hegemóniaküzdelem aztán gyorsan megteremtette az újabb törésvonalakat. Olyan – magukat baloldalinak távolról sem valló – alkotók kerültek át a lövészárkok „innenső” oldalára, mint Esterházy Péter, Petri György vagy Kertész Imre (utóbbi „gyarmatosítása” jól mutatja, hogyan kívánja a jobboldal saját hegemóniáját - értelmezését - elfogadtatni). Mindezek ellenére történetiségében a magyar politikai baloldal továbbra is gyökértelen maradt. Nem tudja felmutatni azt a természetes szellemi kontinuitást, ami a gazdag múlttal rendelkező hazai szocialista-szociáldemokrata gondolat hagyományaival igazolni tudná a mai baloldali politikát. A kortárs kultúrához csak vérszegényen kapcsolódik, az általuk történő reprezentáció kimerül valamelyik sikerlistákat böngésző politikus aktuális könyvélményéről posztolt Facebook-bejegyzésében. De ez nagyon ritka.
A hazai politikai baloldal jobb híján (és a magára vonatkozó legitimitációs vitát inkább kerülve) radikálisan antikommunista – radikálisan antifasiszta is, ha nem a roma-nem roma konfliktus vagy a közös emlékezet a dolgok tárgya –, és számos esetben liberális politikusok, államférfiak és gondolkodók portréiból rajzolja fel saját ideológiai pantheonját. Egy kivétellel: a Magyar Szocialista Párt kissé bátortalanul, kissé bizonytalankodva belefogott egyfajta Horn-kultusz építésébe. A felvetés önmagában is bajos, hiszen az egykori miniszterelnök személye éppen azt a kontinuitás problémát hordozza, amelytől évtizedeken át igyekezett megszabadulni a baloldal. 
Az 1990 utáni politikai baloldal gyakran hivatkozik Garami Ernőre, a történelmi Népszavára, Kéthly Annára, Fejtő Ferencre. Onnantól, hogy a politikai baloldal az MSZMP utódpártja, e személyek, intézmények éppen annyira az „ő” tradíciójuk, mint Szűrös Mátyásé vagy éppen a Fidesz elhalt munkástagozatáé (túlozva, de bízva az értő olvasóban). Az MSZP hagyománya ugyanis 1990-nél kezdődik, a történelmi hivatkozási pont nem a két világháború közötti szociáldemokrata identitás(politika), hanem a Magyar Szocialista Munkáspárt 1989. október 7-én megrendezett XIV. kongresszusa. Az 1945 előtti szociáldemokrata hagyomány akkor lehetne az „övé”, ha az MSZMP feloszlatta volna magát 1990-ben, és egy új párt alakult volna MSZP néven. Csakhogy ehelyett az MSZP a többek között Kéthly Annát is emigrációba kényszerítő egykori állampárt jogutódjaként folytatta (identitás)politikáját. Éppen ezért nem feltétlenül szerencsés referenciát találni a miniszterelnökként kétségkívül más megítélés alá eső Horn személyében, mert önéletrajza éppen az utódpárti-jelleget (is) hangsúlyozza. 
Az MSZP-n kívüli baloldali hagyomány pedig egy diszkontinuitások, töredezettségek és szilánkok révén továbbélő emlék, amelyet a jobboldaltól független kortárs és cseppfolyós jelen napról napra tesz történetivé és távolivá.
Egyelőre nagyon bizonytalan a baloldali emlékezetöntözés- és konstruálás (a Mérce például minden év október 23-án ‘56-os baloldali/munkáshősöket próbál beemelni a baloldali digitális térbe, kevés látható sikerrel). Kéthly Anna szobrát pedig Kövér László avatta fel 2015 novemberében. Nem meglepő ennek tükrében, hogy a Lukács-archívum felszámolása csak a nem hivatalos baloldali körökben váltott ki tartós tiltakozást – a politikai baloldal néma maradt, és most már késő is megszólalnia.
Kétségkívül nem azért veszít a baloldal négyévente, mert emlékezetpolitikai értelemben nem rendezte sorait, politikusai(nak stábja) kevéssé ismeri a közelmúlt és a kortárs – emancipatorikus – kultúrát, vagy mert azt gondolja, hogy az aktuális, baloldali kultúrikon az, aki két hétnél hosszabb ideig vezeti az eladási listákat. Voltak ugyanis kísérletek, emlékezetre reflektáló munkák a képzőművészettől kezdve valamennyi kulturális formáig, de azok valahogy mégsem épültek be a közvetlen baloldali politikusi beszédmódba.
A kudarcnak annyi oka lehet, hogy mi magunk sem tudjuk, melyik közülük az érvényes. Így ezen a ponton be is fejezzük ezt a hősök nélküli szövegünket.
2018.07.18 11:03
Frissítve: 2018.07.18 11:03

Eleget loptak?

Azt a kérdést kellene most megválaszolni, vajon az volt-e az ország legnagyobb gondja az elmúlt nyolc esztendőben, hogy a politikusok és a hozzájuk közel állók nehezen tudtak lopni. Mielőtt valaki esetleg elkapkodná a választ, szeretném megjegyezni, hogy Mészáros Lőrinc ezen idő alatt lekörözte az angol királynőt (akinek a családja – akárhonnan számoljuk is – legalább kétszáz éve gyűjtögette a nemesi vagyont Európa legtehetősebb államaiban), és mellesleg, hogy a nagyhalaktól a kisebbek felé haladjunk, Garancsitól Bajkaiig sokaknak leesett még néhány (száz)milliárd. 
Nehéz lenne amellett érvelni, hogy a korlátozott lenyúlási lehetőség volt a szűk keresztmetszet az ország fejlődésében. És mégis: a negyedik Orbán-kormány egy olyan lopáskönnyítő törvénysorozat elfogadásával kezdte a működését, amelynek a sürgős megszülése érdekében még egy rendkívüli parlamenti ülésszakot is beiktattak.
Mostantól kockázatosabb lesz az adóforintjainkat költő közembereket „munkaidőn kívül” kérdőre vonni – kíváncsian várom, hogy amikor mondjuk Rogán Antal a következő kampányban kék villogós állami autóval, állami sofőrrel járja a vidéket hétvégén, az minek számít majd –, még nehezebben fognak az újságírók a más törvényekben elvileg beszámolásra és együttműködésre kötelezett politikacsinálók közelébe férkőzni. Közben a kormány kiemelt állami beruházásként, mindenfajta hatósági és lakossági kontroll nélkül építheti föl az elparentált olimpia vagy a várbeli tiltott város összes létesítményét, rendeleti úton szabva meg a beépítési szabályoktól a kivitelező személyéig (és persze az árig) mindent, amire az olajozott pénzeltüntetéshez szüksége lesz.
A bevezetőben föltett kérdés különösen annak fényében tűnik relevánsnak, hogy bizonyos emberek – az én ismeretségi körömből is – abból a megfontolásból szavaztak idén a Fideszre: „ezek legalább már eleget loptak”. Úgy fest ugyanis, hogy nem loptak még eleget: most kezdenek ráérezni az ízére. A képviselők (és hamarosan majd a polgármesterek) fizetésemelésének is van egy olyan értelmezése – politikustól hallottam, fogadjuk el tőle –, hogy a nemzeti együttműködés építésének jelenlegi szakaszában a gazdaság olymértékben a fideszes elit magántulajdonává vált már, hogy a végeken dolgozó végrehajtók szokásos jövedelemkiegészítő stiklijeit is csak a hatalommal közös kasszán lévő nagyok rovására lehetne csak végrehajtani, kell hát nekik valamit adni a saját zsebre dolgozás elúszó esélye helyett. 
Amúgy pedig, ha valaki látott már olyan tolvajt, aki önként behúzta a féket, az nevezze meg az illetőt – garantálom neki a címlapot, és azt is, hogy kézről kézre fogja őt adni a sajtó. (Már úgy értem, hogy a szentté avatása előtt.) Az emberi hitványság nem így működik, és ezek a dolgok – mivel a szóban forgó embertípus legmélyebb belső tulajdonságai közé tartoznak – a történelem során nem nagyon szoktak változni. Ha lopásról van szó, nincs olyan, hogy „elég”. A kormányunk a saját cselekedeteivel bizonyítja, hogy a java még csak ezután jön majd.
2018.07.18 09:41
Frissítve: 2018.07.18 09:41