Ez már hivatalos: fideszes párttelevízióként működik a "közszolgálati"

Publikálás dátuma
2018.03.17. 11:51
FOTÓ: Tóth Gergő

Egymillió forintra bírságolta a Nemzeti Választási Bizottság a közszolgálati tévét, mivel a médiaszolgáltató nem tartotta be a választási eljárással kapcsolatos esélyegyenlőségi alapelvet – írja a HírTV.

Az MTV Ma reggel című műsorában a kampány két hete alatt kizárólag fideszes politikusokat hívtak be, ellenzékieket még a róluk szóló hírekkel kapcsolatban sem kérdeztek meg. A bizottság a bírság mellett megtiltotta, hogy a köztévé a kampány alatt továbbra se hívjon be ellenzéki politikusokat.

Az M1 médiaszolgáltatás Ma reggel című műsora a 2018. február 28. és március 13. közti időben a Jobbik Magyarországért jelölő szervezetnek nem biztosított megjelenési lehetőséget – mondta az NVB elnöke, Patyi András.

Az MTV a választási bizottságnak küldött válaszában nem tagadta a jogsértést.

Szerző

Horváth Gábor: Egyszezonos lángossütő

Publikálás dátuma
2018.03.17. 08:40
Ó, A BALATON – RÉGI NYARAKON - Két és fél hónap a szezon, ezalatt kellett az éves jövedelmet megkeresni FORRÁS: FORTEPAN/BAUER S

Ugyanazok okozhatják Orbán vesztét, akiknek szédületes karrierjét köszönheti: a változásra vágyó emberek. Azok, akik minimum négyévente valós döntési lehetőséget szeretnének. Azt, hogy ha akarják, kidobhassák a megpenészedett dolgokat, és senki ne próbáljon olyat lenyomni a torkukon, amitől öklendeznek.

Ha az egyeduralom jobb lenne, mint a demokrácia, arról már tudnánk. Az elmúlt néhány ezer év eseményei arra utalnak, hogy az emberek bele akarnak szólni abba, milyen legyen az életük, és rendszeresen bajt okoz, amikor nem engedik nekik. Hívják az egyszemélyi hatalmat császárságnak, diktatúrának, egypártrendszernek vagy csupán tekintélyuralomnak, a társadalom rosszul viseli energiái, belső természetes mozgásai lefojtását. Azt meg pláne, ha természetellenes mozgásokat kényszerítenek rá. Nem véletlen, hogy leggyakrabban háborúk nyomán törnek ki a forradalmak. A hatalommegőrzés logikájából külső konfliktus fakad – így lehet legkönnyebben eltéríteni a belső feszültséget –, ami azonban a megőrizni vágyott hatalom számára végzetes társadalmi robbanás formájában csaphat vissza.

Mára csaknem teljes konszenzus alakult ki abban, hogy leghatékonyabban a parlamenti demokráciával párosult szabályozott piacgazdaság biztosítja a fejlődéshez szükséges stabilitást, és ami ehhez elengedhetetlen, a lakosság túlnyomó többsége számára a tisztességes életkörülményeket. Kína vagy Oroszország is csak úgy tud az árral szemben úszni, hogy a végletekig felkorbácsolja a nacionalizmust, a birodalmi büszkeséget. De vezetőik abban a pillanatban bajba kerülnek, amikor megtorpan a nemzeti össztermék és az életszínvonal emelkedése, mert a kínaiak és az oroszok is ugyanarra vágynak, amire az európaiak, az amerikaiak és egyáltalán bárki más: békére, családra, nyugodt fejlődésre. Ezt csak korlátozottan és ideiglenesen lehet pótolni a külső veszély hangoztatásával. Ezért van kudarcra ítélve Donald Trump és Orbán Viktor. Ha alapvetően jól kormányoznának, és közben beleegyeznének hatalmuknak a parlamenti demokráciából fakadó megosztásába, nem lenne szükségük a mesterségesen gerjesztett pánikra. De ők mindketten azt hiszik, hogy mindent tudnak. Sőt, jobban tudnak. Úgy hiszik, azzal, hogy beértek a célba, vége a versenynek, többé nem kell tekintettel lenniük a korábbi vetélytársakra. Ebben azonban tévednek, és ezen az sem segít, hogy sértődötten reagálnak mindenre, ami tévedésükre figyelmezteti őket.

A politikai váltógazdaság rövid távon kockázatokat jelent, hiszen pörög a forgóajtó, vezetők, pártok, projektek jönnek és mennek. Tíz-húsz éves távlatban ellenben világosak az előnyök. A politikusok, az üzleti érdekcsoportok és a koncepciók szakadatlan versenye kiegyensúlyozó szerepet játszik, szűri a hibákat, segít jó megoldásokat találni a problémákra, ugyanakkor csökkenti a fejlődést hosszú időre visszavető nagy társadalmi kataklizmák, pláne a véres konfliktusok veszélyét. Kár, hogy a hatalomban lévők és az oda törekvők látását gyakran elhomályosítja az uralkodás, a dominancia vágya. A politikai verseny tárgyát, a hatalmat, összetévesztik az egész folyamat céljával.

Ebből a rövidlátásból – és persze a hatalmon kívüli években kínzóvá fokozódó étvágyból – ered a Fidesz politikusai és a hozzájuk csapódott „üzletemberek” esetében megfigyelhető egyszezonos mentalitás. A valódi vállalkozók mára Magyarországon is megtanulták, hogy kifizetődőbb a mérsékelt, ám hosszú távon fenntartható haszon, mint az egyszeri „kaszálás”. Nem ment könnyen.

Emberöltővel ezelőtt mindenki ismerte a balatoni lángossütő példáját: a szezon csak két és fél hónap, ezalatt kell megkeresni az éves jövedelmet, úgyhogy nem számít, ha büdös a végtelenségig használt olaj, penészes a sajt és a melegben megsavanyodott a tejföl. A nyomorult strandoló enni akar, a haszonkulcs bármeddig csavarható. A bulinak azonban gyorsan vége lett, amint megszűnt az "egy strand – egy lángosos" rendszer, és beköszöntött a piac. Utóbbi ugyanis kínálati versenyt szül, a vendég meg nem hülye, egy perc alatt átszokik a jobbat olcsóbban áruló lángososhoz. Arról nem beszélve, ha az árus évről évre hozza a jó formáját, és számíthat hűséges törzsvásárlóira.

A kormánypárt és a köréhez tartozók azonban mintha még mindig a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben járnának. Mindent akarnak és azonnal. Nem látszik rajtuk, amit pedig Orbán Viktor olyan furmányosan kitalált, és amiben alattvalói olyan vakon bíztak, mármint, hogy csak egyszer kell nagyon nyerni, aztán habzsi-dőzsi. A hit, hogy a verseny egyszer s mindenkorra megszűnt, nincs mitől tartani, többé nem lesz senki, aki elszámoltatná a devizahitelesek pénzén hájasodó Matolcsy-klánt, a fácánmészáros, vadászkastély-építő Lázárt, a magyar vaddisznók helyett immár a svéd szarvasok rémévé avanzsált Semjént, no meg a felcsúti különítményt, Mészáros és Mészárosostól, Tiborcz Istvánostól.

A hódmezővásárhelyi fülkeforradalommal azonban egycsapása megváltozott a helyzet, és a társadalom közérzete már ettől ugrásszerűen javult. Alighanem még a Fidesz-szavazók többségének is tetszik az ijedtség a Soros Györgyről a pörzsölt disznóra asszociáló Pócs János, a parkolási VIP-listát rejtegető Bácskai János, a börtön elől a Fidesz-lista tizenhetedik helyére dugott Farkas Flórián, netán a miniszterelnök közös lábunkon álló veje orcáján, amint véletlenül kamerával és igazi újságíróval találkoznak. Az, ahogyan Rogán Antal vagy Balog Zoltán évek óta menekül a kérdések elől, ahogy Orbán Viktor bátran a parlamenti függöny és a sajtóelhárításért felelős Havasi Bertalan mögé bújik, csak ne kelljen válaszolni.

Félnek az urak, és bármi lesz az eredmény április 8-án, már az is jó, ha később emlékeznek erre a félelemre. Az emberek ugyanis szeretik érezni és éreztetni a hatalmukat. Emlékeztetni a tutiban ülőket arra, kiknek a hátán jutottak oda, s kik azok, akik ki is söpörhetik onnan őket.

Nyolc éve egy mámoros választási éjszakán Orbán Viktor agyszüleménye volt a „fülkeforradalom”. Sokan megjegyezték.

Szerző

András Csaba: Politikai képzelet és populáris kultúra

Publikálás dátuma
2018.03.17. 08:35

Mark Fisher (1968–2017) rövid, ám annál tartalmasabb életműve belépési pont a baloldali kritikai diskurzusba. Fisher – a kortárs baloldal "sztárfilozófusához", Slavoj Žižekhez hasonlóan – olyan jelenségekről írt sziporkázóan izgalmas értelmezéseket, melyek az olvasók széles közösségét foglalkoztatják: a "call center" logikáján keresztül mutatja be a kései kapitalizmus egyre magasabb fokú bürokratizálódását; a Nirvana együttes történetén szemlélteti, ahogy a kapitalizmus kulturális logikája bekebelezi a rendszerkritikát; popdalok, sci-fi sorozatok és gengszterfilmek vizsgálatával mutatja be politikai képzeletünk alakulását. Szövegeinek olvasmányossága és hozzáférhetősége, valamint témáinak – olykor elsőre szinte banálisnak tetsző – hétköznapisága eredményezte azt a széleskörű érdeklődést, mely a szerző írásait övezi. Fisher blogja, publicisztikai írásai, kritikái és tanulmánykötetei rengeteg olvasónak adtak és adnak lehetőséget arra, hogy megismerkedjen a kritikai kultúrakutatás értelmezői módszereivel és a baloldal rendszerkritikai szemléletével.

Kapitalista realizmus

Mark Fisher legfontosabbnak tekintett kötete, a Capitalist Realism (Kapitalista realizmus) az életmű központi darabja, mely a londoni Zero Books kiadó köré csoportosuló, a brit kritikai kultúrakutatás új nemzedékét képező teoretikusok programszövegévé vált. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Fisher munkássága nyomán kialakult a kultúrakutatás új iránya, mely termékenyen vegyíti a kritikai kultúrakutatás klasszikus angolszász kulturalista, illetve francia posztstrukturalista paradigmájának ideológiai előfeltevéseit és értelmezői gyakorlatait, miközben határozottan különbözik a cultural studies egyesült államokbeli, identitáspolitikára koncentráló fősodrától.

A kötet központi fogalma, a "kapitalista realizmus" azt a széles körben elterjed benyomást jelöli, hogy a kapitalizmus az egyetlen életképes gazdasági és társadalmi rendszer, melynek nem léteznek alternatívái. Fisher azt állítja, hogy a "kulturális tudattalan" szintjén győzedelmeskedett Francis Fukuyama, amerikai közgazdász és filozófus "történelem vége" koncepciója; a kapitalizmus lehetséges alternatívái szinte teljesen elképzelhetetlenné váltak, ráadásul mára már az alternatívák hiánya sem merül fel problémaként. Lassan – a lehetséges ellenpólusok hiányában – már maga a "kapitalizmus" fogalma is értelmét veszti: "a kapitalizmus zökkenőmentesen foglalta el az elgondolható teljes horizontját".

A "kapitalista realizmus" tehát nem esztétikai fogalom (mint például a "szocialista realizmus"), és nem is egy bizonyos reprezentációs módot jelöl (mint a "realizmus" általában), hanem egy mindent átható atmoszférát, egy transzperszonális ideológiai sémát. A kapitalista realizmus a valóság alapvetően depresszív értelmezésére épül, mely alapján minden pozitív, reménykeltű vízió veszélyes illúzióként tűnik föl.

A fogalomhoz kapcsolódó tételmondat, melyet a kötet kapcsán rendszeresen emlegetni szoktak, így hangzik: "könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét". Ez a fordulat nem Fisher találmánya, először Fredric Jameson fogalmazott meg valami hasonlót 1989-ben, amikor azt állította, "a képzeletünk valamiféle gyengeségének" köszönhetően egyre kevésbé tudjuk elképzelni a kapitalista rendszer felbomlását. A gondolatot Slavoj Žižek vitte tovább 1995-ös, The Spectre of Ideology című írásában, mikor Jamesonra hivatkozva azt írta, hogy "mára senki sem veszi komolyan a kapitalizmus alternatíváit". Žižek főképp katasztrófafilmeket hoz példaként a jelenségre. Állítása szerint miközben semmiféle problémát nem okoz számunkra annak elképzelése, hogy űrlények, szélsőséges természeti folyamatok vagy éppen hatalmas meteoritok egyik napról a másikra elpusztítják az emberiséget, egy nem-kapitalista berendezkedést egyáltalán nem tudunk elképzelni.

A fenti belátások képezik a Capitalist Realism és Fisher életművének kiindulópontját; a szerző írásai többnyire e központi probléma kulturális/diszkurzív tüneteit vizsgálják. A kötet remek fogalmakkal szolgál a fenti kérdéshez szorosan kapcsolódó problémák megragadására. Ilyen a reflexív impotencia fogalma, mely a kései kapitalizmus diákságának jellemző politikai attitűdjét írja le. Fisher szerint a mai fiatalok nem egyszerűen apatikusak vagy cinikusak. Ehelyett arról van szó, hogy miközben látják a rendszer hibáit, szilárd meggyőződésük, hogy ezek a problémák megváltoztathatatlanok, ami önbeteljesítő jóslatként működik, és bizonyos mentális mintákban (főképp depresszív hedonizmusként) jelentkezik. Hasonlóan találó fogalom az üzlet-ontológia terminusa, mely azt a széles körben magától értetődőnek tekintett nézetet jelöli, hogy minden társadalmi struktúrát profitorientált üzletként kell működtetni.

Mindemellett fontos tisztázni, hogy Fisher nem filozófus, hanem kultúrakutató. Ebből adódóan nem annyira a munkásságával megalkotott fogalmi és elméleti építmény a lényeges, hanem az az értelmezői eszköztár, melyet létrehozott. Szövegeit kitűnő interpretációi teszik izgalmassá, és hogy írásait magas szintű kulturális problémaérzékenység jellemzi.

A kritika lehetőségei

A Capitalist Realism nemcsak diagnózist kínál, hanem stratégiai javaslatokkal is előáll, melyek a hagyományos értelemben vett "kritika" keretein belül maradnak. Fisher írásaiból olyan értelmező képe rajzolódik ki, aki szerint a kritikai gondolkodás fő problémái elsősorban nem minőségi, hanem mennyiségi jellegűek: a társadalmi változáshoz a kritikai diskurzus hozzáférhetővé tételére, széles körű terjesztésére lenne szükség, valamint új területek meghódítására, új témák bevonására.

A kötet két ilyen témát tárgyal részletesen: a mentális egészség és a kései kapitalizmus bürokratikus szerkezetének kérdését. Fisher szerint ezek vizsgálata újabb fogáspontokat jelenthet a fennálló rendszeren.

A kötet rámutat, hogy miközben a társadalmi valóságunkat az egészségességre törekvés abszolút követelménye hatja át, alig esik szó a "mentális egészség" kérdéséről. Ha utóbbi mégis szóba kerül, akkor az uralkodó ideológia csaknem teljesen megakadályozza, hogy a mentális betegségek társadalmi okai is láthatóvá váljanak. Fisher bemutatja, hogy a mentális problémák csupán biológiai okaik alapján nyernek magyarázatot, az azonban már nem merül fel, hogy mik lehetnek a biológiai folyamatok társadalmi okai – annak ellenére sem, hogy egyes tünetcsoportok (mint például a napjainkra "járványszerűvé váló" depresszió) előfordulása szorosan összefügg a társadalmi változásokkal.

Hasonló logikára épül a bürokratikus rendszerek kritikája is. Miközben a kései kapitalizmus önképének egyik fontos eleme a praktikum és a hatékonyság képzete, egyre gyakrabban ütközünk kafkai bürokratikus labirintusokba, melyeknek legszemléletesebb példáját Fisher a "call center"-ben látja. Sokunk hétköznapi tapasztalata a betelefonáláskor érzett frusztráció, amit nem tud elnyomni a vidámságtól túlcsorduló PR. Az ilyenkor kialakuló düh tehetetlenséggel párosul, mivel nincs adekvát tárgya: az átkapcsolások és sablonválaszok hálójában gyorsan felismerjük, hogy "nincs senki, aki tudna valamit, és nincs senki, aki tehetne valamit, még akkor sem, ha tudna".

Mindkét értelmezés "termékeny antagonizmusokat" mutat fel; a rendszer belső ellentmondásaira koncentrál, szakadásokra az ideológia szövetén. Fisher szerint az ilyen szakadásokat kell kitágítanunk: az emberek hétköznapi tapasztalataira kell alapoznunk, és ezeken keresztül kell felmutatnunk a rendszer önellentmondásait.

A kritika korlátai

Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Fisher ne ismerné fel azokat a tényezőket, melyek akadályozzák a rendszerszintű problémák kritikai megragadását. A szerző számos ponton hangsúlyozza, hogy a baloldali diskurzus nem elégedhet meg a fennálló bírálatával: az antikapitalizmusnak a tőke globalitásával saját, autentikus univerzalizmusát kell szembeszegeznie.

Fisher szerint ugyanakkor ez nemcsak a baloldali társadalombölcselet feladata, hanem a populáris kultúráé is, mely a korábbi történelmi korszakokban képes volt arra, hogy ellenkultúrává szerveződjön, és megakadályozza a politikai képzelet kiüresedését. Ezzel szemben manapság a populáris kultúra területén – és ez az idézet már Fisher második könyvéből származik – "a múlt kiszorította a jövőt, és gyarmatosította a jelenünket". Erre a széleskörű múltba révedésre, a poétikai és politikai invenció hiányára számtalan példát hozhatunk: a remake-ek és a prequell-ek dömpingjét, a múlt stílusait újraélesztő zenei kultúrát, az experimentális/kísérletező attitűd csaknem teljes eltűnését, a populáris utópiák "kimerülését", és így tovább.

A Capitalist Realism ezt a problémát szoros összefüggésben tárgyalja azzal a jelenséggel, ahogyan a kapitalizmus kulturális logikája bekebelezi a rendszerkritikát. Az első vonatkozó példa a Nirvana együttes története: Fisher az énekes, Kurt Cobain személyes tragédiáját a spektákulummá válás logikájából vezeti le, és annak a felismerésből eredezteti, hogy az MTV színpadán az MTV elleni tüntetés vált a legeladhatóbbá. A rendszerkritika maga is termékké alakul. Fisher szerint épp ezért az emancipatorikus populáris kultúra feladata az, hogy olyasmit ábrázoljon, ami ma elérhetetlennek tűnik, vagyis ami túlmutat a foglyul ejtett képzeletünk határain.

A Capitalist Realism popkultúrára vonatkozó megállapításai korántsem elhanyagolhatók. A baloldali diskurzus gyakran elfordul ettől a mezőtől, mint ideológiailag teljesen fertőzött területtől. Fisher ugyanakkor felismerte, hogy a populáris kultúra a társadalmi változások éppen olyan fontos tényezője, mint a különböző mozgalmak vagy a kritikai elmélet. Nyilvánvaló, hogy ezek a popkulturális alkotások nem felelhetnek meg a legkifinomultabb emancipatorikus esztétikák magas igényeinek, ahhoz viszont hozzájárulhatnak, hogy a jelenünk kiszabaduljon a múltba fordulás fogságából, és előmozdíthatják, hogy újra képessé váljunk a fennálló keretein kívül gondolkodni.

Szerző