Egy kísértet járja be a világot: az illiberalizmus kísértete.
Orbán Viktor 2014. július 26-án a tusnádfürdői beszédében egy a politikatudomány elefántcsonttornyából kölcsönzött fogalommal – az “illiberális demokrácia” fogalmával – meglehetős vihart kavart. A vita nagyobb részt akörül zajlott - s zajlik a mai napig -, hogy lehet-e egy rendszer demokratikus, ha illiberális. Nagyobb volt az egyetértés a politikai spektrum mindkét oldalán, hogy Orbán valóban “illiberális államot” igyekszik kiépíteni. Ennek a fő célja a végrehajtó hatalom cselekvőképességének erősítése a végrehajtó hatalom által “közérdeknek” nyilvánított célok gyors megvalósítása, az ezt gátló fékek és ellensúlyok gyengítése érdekében.
Az elmúlt négy évben az illiberális jelző a nemzetközi politikai közbeszédben szinte mindennapossá vált, gyakran helyettesítve – vagy legalábbis kiegészítve, pontosítva - az “autokratikus” vagy “populista” kifejezéseket. De nemcsak az illiberális jelzőt használó politikai közbeszéd kísértete járja be a világot, de az illiberális célok iránt elkötelezett politikai mozgalmak is teret nyernek. Az illiberális mozgalmak magukat a nemzeti szuverenitás hangsúlyozásával, a liberális „cselekvőképtelen mocsár” bírálatával, az egyének felett álló nemzeti érdekek és értékek hatékony képviseletével legitimálják.
Az illiberális állam programjának meghirdetésével Orbán Viktor nemzetközileg fontos politikai szereplővé vált, hiszen ő nevezte meg a korábbinál pontosabban a korai XXI. század egy fontos politikai mozgalmát.
Valójában e mozgalom első s mindmáig legpregnánsabb képviselője Vlagyimir Putyin volt. Putyin Jelcintől egy széthulló, oligarchák által már majdnem teljesen kisajátított államot örökölt, amit aztán vaskézzel „rendbe tett”. Megtörte a posztkommunista rabló bárók (oligarchák) politikai hatalmát, a végrehajtó hatalmat megszabadította a fékek és ellensúlyok bénító hatásától, saját személyes hatalmat valósított meg. A „putyinizmus” keresgélte a maga politikai-ideológiai meghatározását. Kormányzásának kezdetén Putyinban voltak, akik egy neoliberális gazdaságpolitikust véltek felismerni. Voltak, akik – tévesen - sztálinistának, neokommunistának nevezték. A 2013. december 17-én tartott „országértékelő” beszédében sokak megdöbbenésére önmagát „konzervatívnak” nevezte. Akadtak ideológusok, akik egy új „konzervatív internacionálé” vezetőjét látták benne. A hagyományos konzervatívok Angela Merkeltől Mitt Romney-ig aligha voltak jó jelöltek, hogy ehhez az internacionáléhoz csatlakozzanak, de Pat Buchanan, az amerikai Republikánus Párt „fenegyereke” éppenséggel örömmel üdvözölte Putyin bejelentését. Blogjában, amelynek a címe az volt: „Tekintsük-e Putyint társunknak?”, erre egyértelműen igen választ adott. Buchanannak Putyin volt az igazi „tradicionalista”.
Donald Trump Putyin iránti lelkesedése tehát távolról sem új jelenség az amerikai tradicionalista jobboldalon. Trump azért csodálja Putyint, mert ő hatékony ellenőrzés alatt tartja Oroszországot, és az orosz nemzet érdekeit „kellőképpen” képviseli. Bár odáig még nem merészkedett, hogy a Krím elfoglalását hivatalosan elfogadja, de világos, hogy az I. Miklós cár orosz birodalmának helyreállítására irányuló putyini politika nem sokban különbözik Trump „Amerika elsősorban” szlogenjétől. A „trumpizmus” és a "putyinizmus" ikertestvérek. Trumpnak is fő célja a végrehajtó hatalmat korlátozó hatalmi ágak visszanyesése és az Egyesült Államok „régi nagyságának” visszaállítása.
Mind a putyinizmus, mind a trumpizmus az illiberális állam eminens példái. Jaroslaw Kaczynski lengyel projektje ugyanebbe az irányba halad. A cél itt is az igazságszolgáltató ágak alárendelése a végrehajtó hatalomnak.
1989-ben Francis Fukuyama elsietve meghirdette a liberális kapitalizmus végső győzelmét. De korunk sem az „illiberális ellenforradalom” végső győzelmének időszaka. Tény, hogy a jobboldali tradicionalista, illiberális erők teret nyertek Európában is (az AfD előretörése, a Brexit Angliában, Milos Zeman elnökké választása Csehországban, a 2018-as olasz választások). De Angela Merkel, aki éppenséggel „erőtlen” pragmatizmusa, kompromisszumkészsége miatt a határozott vezérre vágyó illiberálisok fő ellensége, mégiscsak negyedik alkalommal alakíthatott kancellárként kormányt. Trump illiberális hatalmi terjeszkedésének az amerikai alkotmány, a független igazságszolgáltatás (s néhány hagyományosan konzervatív republikánus szenátor – például John McCain - ellenállása) határt szab.
Az illiberalizmus térnyerése jórészt a politikai status quo elleni lázadás. A választóknak elegük van a hivatásos politikusokból. De vannak jelei a baloldal megújulásának is. Sandersből kis híján a Demokrata Párt elnökjelöltje lett – holott a pártapparátus minden eszközzel harcolt ellene. A Munkáspárt baloldalát képviselő Corbyn története hasonló, a Munkáspárt képviselői bizalmatlansági indítványt kezdeményeztek ellene, de a párttagság mellé állt. Sanders is, Corbyn is a status quo elleni baloldali lázadó.
Magyarországon ezzel ellentétben nyoma nincs baloldali vagy liberális megújulásnak. Egyelőre szó sincs a Fidesz Orbán elleni lázadásáról (legfeljebb morgolódásról beszélhetünk). Idáig Orbánnak nem sikerült az illiberális állam álmát maradéktalanul megvalósítania (vannak például még aránylag független bíróságok). Április 8. tétje, sikerül-e az illiberális állam kiépítését lelassítani, bár egyelőre úgy látszik, megállítani vagy különösképpen visszafordítani 2018-ban azt (még) nem lehet.
Mindez áll az illiberalizmus putyini és trumpi változatára is. Putyint 2018-ban nagy fölénnyel választották meg elnöknek újabb hat évre. Nem biztos, hogy 2018 novemberében lesz demokrata áttörés, s ha ez nem történik meg, az Trumpot fogja erősíteni, és a 2020-as újraválasztását valószínűsíti.
De ahogy a kommunizmus kísértetének se sikerült megsemmisítenie a liberális demokráciát, úgy az illiberalizmus jelenlegi előretörése sem jelenti a liberalizmus pusztulását.
