A sztálini korszakról szóló első könyvet olvasva azt hittem, hogy a szerző egyedi véleményével állok szemben. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy az évtizedeken át megnyomorított, az üldöztetés és elnyomás minden lehetséges formáját megszenvedő lakosság többsége rajongott a diktátorért, és bár szeretett volna jobban, félelem nélkül élni, a generalisszimusz minden bűnét vagy szükséges rossznak vagy környezete túlkapásainak minősítette. Aztán jöttek sorra a visszaemlékezések, amelyekre már nem lehetett legyinteni – Sztálin lánya, Gorbacsov és mások ugyanazt az elképesztő valóságot tárták fel. Igen, az oroszok többre értékelték azt, hogy Sztálin „naggyá tette” a Szovjetuniót, mint saját életminőségüket, szabadságukat. És 65 évvel a generalisszimusz halála után sincs ez másképpen. Vlagyimir Putyin negyedik elnöki mandátumát ugyanennek az érzésnek köszönheti.
Putyin Patyomkin-demokráciája az oroszok többségét sem téveszti meg, tudják, hogy a homlokzat mögött semmi sincs, de ez kevesebbet nyom a latban, mint a „nemzeti érzés”, az anyaországhoz visszatért Krím, az újra versenyképesnek tűnő orosz hadsereg, az amerikai rakétapajzsok által is kivédhetetlen új nukleáris csodafegyverzet, a visszanyert „nagyság” büszkesége. Bár a felsoroltak jó része ugyanolyan Patyomkin-falu, mint az egykori miniszter által Katalin cárnő számára épített település, nem számít. A Krím kérdésében még Gorbacsov is Putyin mellé állt; Alekszej Navalnij, az egyetlen tényleges ellenzéki politikus sem bírálta a visszacsatolást, a nyugat által fenyegetésnek tartott nukleáris fejlesztés kapcsán pedig az elnökválasztás véghajrájában is kiállt annak jogossága mellett.
Kszenyija Szobcsak elnökjelöltként a CNN-nek nyilatkozva azt mondta, "Oroszországban két dolog van, amiről az emberek úgy gondolják, hogy adott, és nincs rá befolyásuk. Az egyik az időjárás, a másik, hogy az elnök Vlagyimir Putyin."
Putyin úgy nyert, hogy nem is kampányolt, és különösebb csalásra sem volt szüksége. Az orosz Patyomkin-demokrácia működik. És sajnos nem csak Oroszországban.
