Mindörökké

A sztálini korszakról szóló első könyvet olvasva azt hittem, hogy a szerző egyedi véleményével állok szemben. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy az évtizedeken át megnyomorított, az üldöztetés és elnyomás minden lehetséges formáját megszenvedő lakosság többsége rajongott a diktátorért, és bár szeretett volna jobban, félelem nélkül élni, a generalisszimusz minden bűnét vagy szükséges rossznak vagy környezete túlkapásainak minősítette. Aztán jöttek sorra a visszaemlékezések, amelyekre már nem lehetett legyinteni – Sztálin lánya, Gorbacsov és mások ugyanazt az elképesztő valóságot tárták fel. Igen, az oroszok többre értékelték azt, hogy Sztálin „naggyá tette” a Szovjetuniót, mint saját életminőségüket, szabadságukat. És 65 évvel a generalisszimusz halála után sincs ez másképpen. Vlagyimir Putyin negyedik elnöki mandátumát ugyanennek az érzésnek köszönheti.

Putyin Patyomkin-demokráciája az oroszok többségét sem téveszti meg, tudják, hogy a homlokzat mögött semmi sincs, de ez kevesebbet nyom a latban, mint a „nemzeti érzés”, az anyaországhoz visszatért Krím, az újra versenyképesnek tűnő orosz hadsereg, az amerikai rakétapajzsok által is kivédhetetlen új nukleáris csodafegyverzet, a visszanyert „nagyság” büszkesége. Bár a felsoroltak jó része ugyanolyan Patyomkin-falu, mint az egykori miniszter által Katalin cárnő számára épített település, nem számít. A Krím kérdésében még Gorbacsov is Putyin mellé állt; Alekszej Navalnij, az egyetlen tényleges ellenzéki politikus sem bírálta a visszacsatolást, a nyugat által fenyegetésnek tartott nukleáris fejlesztés kapcsán pedig az elnökválasztás véghajrájában is kiállt annak jogossága mellett.

Kszenyija Szobcsak elnökjelöltként a CNN-nek nyilatkozva azt mondta, "Oroszországban két dolog van, amiről az emberek úgy gondolják, hogy adott, és nincs rá befolyásuk. Az egyik az időjárás, a másik, hogy az elnök Vlagyimir Putyin."

Putyin úgy nyert, hogy nem is kampányolt, és különösebb csalásra sem volt szüksége. Az orosz Patyomkin-demokrácia működik. És sajnos nem csak Oroszországban.

2018.03.20 07:13

Futóverseny

A 2023-as atlétikai világbajnokság megrendezéséről beszél, de valójában egy olimpia megrendezésére gondolhat Orbán Viktor. Legközelebb a 2032-es nyári olimpia jöhet szóba, s addigra szinte minden beruházás el is készülhet. 
Az úszó vb-re hivatalosan 43 milliárd forintért épített objektum és a Népstadion helyén alig 140 milliárdos költséggel készülgető Puskás Stadion mellett lesz nekünk ugyancsak világversenyekre alkalmas atlétikai komplexumunk is, hogy a kormányfő sport komplexusát kielégíthesse a nemzet. Épül még egy 12 ezres befogadóképességű állítólagos diákcentrum (lásd még: olimpiai falu), valamint lesz bicikli és evezős pálya. Magyarán néhány éven belül, az infrastruktúra további százmilliárdos korszerűsítésével együtt, alkalmassá válhat Budapest egy olimpia megrendezésére.
A kormány ugyan már elnyerte az atlétikai vb rendezési jogát, de hogy ez nekünk, adófizetőknek mennyibe fog fájni, a mai napig nem közölte. A szakemberek becslése szerint a Csepel-sziget északi szegletében építendő 40 ezer férőhelyes atlétikai központ költsége meghaladhatja majd a 100 milliárd forintot, s ehhez jön a 3200 versenyző, a szakszemélyzet, az utazás, a szállás díja, amit a nemzetközi szövetség 31,5 milliárdra prognosztizált. A vb után ugyan visszabontanák a lelátót, így „csak” 15 ezren férnének be az új stadionba, de még ez is túlméretezettnek tűnik a hazai atlétikai versenyek látogatottságát ismerve.
Orbán szerint tehát újabb, több mint százmilliárdos költséggel járó nemzetközi sporteseményre van szüksége az országnak. Közben lassan elemeire hullik az egészségügy, és a XXI. század kihívásainak egyre kevésbé megfelelő köz- szak- és felsőoktatás gyengíti a versenyképességünket.
A miniszterelnök nagyokat álmodik, mi pedig egyre inkább gúzsba kötve futhatunk a pénzünk után.
2018.12.11 09:14
Frissítve: 2018.12.11 09:25

Karácsony előtt

Az állomás épületét mintha szó szerint megtöltené az évszaktól teljesen szokatlan napsütés. A fűtés is megy, a nap is melegít – olyan álmosító az egész, hogy nehéz eldönteni, a jegypénztáros az erős fény miatt hunyorog, vagy azért, mert mindjárt elalszik.
- A 11:34-es budapesti vonatra kérnénk szépen két jegyet.
A nőnek még mindig csak félig van nyitva a szeme, olyan fejjel kérdezgeti a menetjegyeink pontos paramétereit, mint egy napozás közben megzavart macska. Lassú mozdulatokkal adja ki a papírokat és veszi el a bankkártyámat. Nem ásít, de mintha az egész létezése egy nagy ásítás volna.
- Lehet, hogy késve indul majd a vonat, ezt még nem tudjuk. Gázolás történt. Valaki megint kifeküdt a vonat elé. 
Egyszerre jajdulunk fel az üvegkalitkán kívül, ő odabent változatlanul hunyorogva bólogat a legkisebb érzelmi megrendülés nélkül. 
- Állandóan ez van.
- Mármint, hogy késnek a vonatok? – kérdezem, bár ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, sejtem a helyes választ, csak próbálom kicsit kevésbé szürreális irányba terelni ezt a lehetetlen párbeszédet.
- Hogy öngyilkosok lesznek – mondta szenvtelenül a macska odabent. Nem tudjuk, mit lehet erre mondani, hülye fejjel állunk. 
- És tessék mondani, ez ennek a vonalnak a sajátossága? – érdeklődik Orsi.
- Nem. Ez ennek az országnak a sajátossága.
Muszáj röhögnünk, és ezzel egy időben azonnal elnézést is kérnünk, a kacagásunk ide-oda pattog az állomásépület meleg levegőjében, aztán visszacsapódik az arcunkba. Hát nincs egy szemernyi emberség se bennünk? A nőnek az üvegfalon túl nem változik a hunyorgása, gondolom, őt már se az öngyilkosok, se a magunkfajták nem bírják meghatni. Közönyösen folytatja, immár kérdeznünk se kell. 
- Hetente kétszer, háromszor van késés emiatt. A múltkor épp befejezték a helyszínelést, mire két méterrel arrébb valaki megint ráfeküdt sínekre.
- De biztos, hogy ez mind öngyilkosság? – kérdezi Orsi némi reménnyel a hangjában, mintha a végeredmény szempontjából bármit is számítana a szándék.
- Nem. Lehet, hogy néha van baleset is. De hát azt ki tudja utólag megmondani a maradványokból?
Megborzongunk. Egyszer leszállítottak az utolsó vonatról egy öngyilkosság miatt, két kutyával voltam, úgy terelgettek bennünket egy tőből kiszakadt comb és néhány felismerhetetlen húscafat között. Nagyon ritkán éreztem olyan sűrűnek és nehezen áthatolhatónak az időt, mint abban a néhány percben. Láttam a személyi igazolványát. Azt mondták a rendőrök, innen lehetett tudni, hogy szándékos volt: kirakta az igazolványt, hogy könnyű legyen azonosítani.
- A lelkiismeretesebbje legalább megvárja az utolsó vonatot, hogy ne okozzon fennakadást – mondja a nő. Nem kezdem el magyarázni, hogy milyen érzés az utolsó vonaton ülni. Már egész kicsire hunyorította össze a szemét, úgy folytatja. 
– És még csak most jön a karácsony. Ilyenkor aztán még több van. És biztos, hogy mindegyik öngyilkos.
2018.12.11 09:13
Frissítve: 2018.12.11 09:25