Vlagyimir Putyin legutóbbi, szuperfegyver-beharangozó beszéde után sokan felkapták a fejüket: újra kezdődött a hidegháború, az orosz-amerikai szembenállás?
Pedig a jelek szerint – némi szünettel bár, de – csak folytatódik. A második világháború után két imperialista szuperhatalom jelent meg a világon, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Az első viszonylag jóllakott, a második éhes. A ’90-es évek elején a második, az addig is éhes, elveszítette területének, lakosságának, gazdaságának nem lebecsülhető hányadát, szatellitáit. Naná, hogy nem akar beletörődni. Oroszország Nagy Péter óta szüntelenül a Nyugat iránt táplált kisebbrendűségi érzéstől szenved, amin sem a Napóleon, sem a Hitler fölött aratott fölényes győzelem nem módosított számottevően. Ezen igyekezett változtatni a cárizmus, Sztálin, Hruscsov, de vajmi kevés sikerrel.
Bár az „utolérni és túlszárnyalni” hruscsovi jelszó formailag a javak egy főre jutó termelésére vonatkozott, a szovjet vezetők tisztában voltak azzal, hogy ez a cél belátható ideig nem érhető el. Ezért jóformán egész energiájukat arra fordították, hogy szinte minden mást elhanyagolva, legalább egy, igaz, döntő téren, valóban utolérjék Amerikát - nevezetesen a fegyverkezésben. A ’70-es, ’80-as évekre ez nagyjából sikerült is: a nukleáris és rakétafegyverek paritása, a kölcsönös elrettentés képessége valamiféle egyensúlyt alakított ki a két szuperhatalom viszonyában. Ez addig tartott ki, amíg Ronald Reagan a csillagháború telleri blöffjével a tönk szélére nem juttatta és egyetlen puskalövés nélkül szét nem verte az ebben is lépést tartani próbáló Szovjetuniót.
Úgy gondolom, hogy Oroszország most a korábbi látszategyenlőséget szeretné visszaállítani, ez áll a putyini világpolitika fókuszában. És noha a katonai költségvetés, a hagyományos fegyverzetek, hadfelszerelés terén Oroszország elmaradása az Egyesült Államoktól ma többszörösen nagyobb, mint a „klasszikus” hidegháború idején, Moszkva megint a mindent eldöntő szegmens – atomtöltetet hordozó, kivédhetetlen szuperrakéták – létrehozására koncentrál. Ehhez járulnak a hadviselés merőben új, de a hagyományosnál sokkal kevésbé költségigényes formái is, mint például az információs, a kibernetikai hadviselés. A dezinformációt mint hadicselt persze már a régi rómaiak is ismerték, de a fake news rendszerszerű terjesztése mai orosz prioritás. Ennek súlyát és mértékét Nyugaton csak a legutóbbi időben kezdték felismerni. És noha a mai eszközökkel, például az ellenség egész távközlési és villamosenergia-hálózatának teljes megbénításával a jövőben egy háborút nemcsak elkezdeni, de talán még megnyerni is lehet, úgy tűnik, hogy az Egyesült Államokat alapvetően továbbra is az orosz nukleáris fegyverek, illetve az azokat célba juttató eszközök fejlesztése izgatja. Noha ez utóbbiak ma még nagyrészt csupán a tervezés, a viszonylag távoli megvalósítás stádiumában vannak, akárcsak annak idején az amerikai tömegpusztító fegyverek világűrbe telepítése, az Egyesült Államok és NATO-szövetségesei ugyanúgy ugranak rá, mint annak idején a Szovjetunió a reagani fenyegetésre.
A korábbi szuperhatalmi státus visszaállításával próbálkozó orosz kompenzálási próbálkozások nyilvánulnak meg a közeli és távolabbi országokban (Ukrajna, Szíria) jelentkező fegyveres beavatkozásokban is. Ezeket az Egyesült Államok olyan, látszólagos erkölcsi fölénnyel ítéli el, mintha maga sohasem próbálkozott volna és ma sem próbálkozna más országok belügyeibe való beavatkozással, akár katonai eszközökkel is. A Putyin-kormányzat pedig, az orosz közvélemény nem csekély részének támogatását élvezve, igyekszik visszavágni az amerikai – általa provokációként értelmezett – lépésekre.
Beszélhetünk-e tehát ezek után a hidegháború kiújulásáról? Azt hiszem, hogy igen. A kölcsönös elrettentés, a kölcsönös megsemmisítés képessége ugyanúgy, vagy csaknem ugyanúgy fennáll, mint három-négy évtizeddel ezelőtt. Bár az amerikai hadászati fölény ma nyilvánvalóan jóval nagyobb, mint annak idején, mindkét nagyhatalom továbbra is rendelkezik azzal a képességgel, hogy még az első csapást elviselve is képes legyen lemosni a térképről a másikat. Ergo: egy totális termonukleáris háború a huszonegyedik században ugyanolyan értelmetlen, önpusztító lenne, mint amilyen a huszadikban volt, és ezzel a felek tisztában vannak. Persze a félreértéseket, műszaki, távközlési vagy egyéb okból bekövetkező véletleneket továbbra sem lehet tökéletesen kizárni.
És miközben Oroszország és az Egyesült Államok, Putyin és Trump fenekedik egymás ellen, fokozatosan, de meglepő gyorsasággal kerekedik föléjük és borít árnyékot mindkettőjükre a XXI. század igazi szuperhatalma: Kína. Úgy tűnik, hogy megvalósulóban van az Orwell által vázolt világkép, amelyben változó felállásban a három szuperhatalom – Eurázsia, Óceánia és Keletázsia – közül kettő mindig összefog a harmadik ellen.
