Kényszerpályán választunk

Legutóbb február 9-én közöltük a képét.

Ahogyan az István a király egyik refrénjében hallható: „Késő most már mindent újra átgondolni, kényszerpályán a világ.” A kényszerpálya most az idei országgyűlési választás. Hiába kongatták a vészharangot 2014-ben és tavaly, belement a teljes ellenzék a zsákutcába. Benevezésével másodszor legalizálta a demokratikusnak nem nevezhető választási szisztémát. Ha szerencséje van, akkor még jól is járhat, de azért a benevezés inkább a pókerhez hasonlítható. A vészharang a választási szabályok megmanipulálása miatt szólt.

A 2012-es módosításokat két csoportba sorolom. A nagyobbikba a sanda elemek tartoznak: egyfordulósra változtatás, győzteskompenzáció, körzetátrajzolás, állami kampányfinanszírozás. A másik csoport a dilettantizmus jeleit mutatja, azt, hogy a 2012-es módosítás is és a tavalyi finanszírozási „szigorítás” egyúttal fércmű is volt. Ide tehát a nevezési könnyítés és a finanszírozási feltétel módosítása tartozik. Ebben József Attila ős patkánya terjesztette a kórt, a meg nem gondolt gondolat. Vagy a nagyon is meggondolt? Hiszen az eredménye az első körben, március 9-ig 3925 egyéni jelölt (átlagosan körzetenként 39) és 40 országos pártlista volt. Aztán hamar kiderült, hogy némely pártok a négy évvel ezelőtti, akkor lemásolt íveikből is dolgoztak.

Valójában a nevezési könnyítések és a finanszírozási szabályok egy „koherens rendszert” alkotnak. Hiszen a korábbi, 750 egyedi kopogtatócédulával ellentétben 2014-ben és idén egyaránt elég volt jelöltenként 500 érvényes ajánló aláírást és a listaállításhoz 27 választási körzetbeli indulást prezentálni. Alig telt el egy hét a jelölőívek leadása után, máris anomáliák sokasága került napfényre. Ebből a legordítóbb Lévai Kataliné. Ismerjük, de idézzük fel: az ő ívein egy tömbben van 27 olyan aláírás, amely ugyanabban a sorrendben a helyi fideszes jelölt névsorán is rajta volt. Talán a kézírásos sorok összehasonlításából derült ki, hogy az átmásolás a Lévai-listára történt, azokon volt soronként egyforma, ezért az ő nevezését törölték. Hiába akar fellebbezni a jelölt, valaki megpuccsolta, s az csakis az ő táborából lehetett. Az a kérdés persze válaszra vár, hogy hogyan jutott hozzá a másik párt listájához. De a lehetőség bele van kódolva a szisztémába. Kovács Gergő elmondta az egyik csatornán, hogy nekik 300 Ft/név áron ajánlottak eladásra neveket, s mások 350 Ft/név áron vettek is volna. A Kétfarkúak kihagyták a jó üzletet, pedig ezer névvel félmilliót kereshettek volna.

A lejjebb vitt küszöb és a kampánypénzzel való elszámolás együtt szemlélve is „ciki, pancserság”. Mert ha a nevezéshez képest (500 akármilyen, de érvényes aláírás) átlagosan háromszor annyi későbbi szavazat kellene ahhoz, hogy egy jelölt meghaladja a voksok 2 százalékát, azaz a kb. 1500 szavazatot, s ne kelljen visszafizetnie az egymilliós támogatást; továbbá ha egy pártnak az országos listához minimum 13500 egyéni jelölésre van szüksége, de az 1 százalék eléréséhez majdnem négyszer annyira, azaz legalább 50 ezer voksra – ekkor azonban még csak a bejutási küszöb 20 százalékánál tartana –, akkor a választások után a visszafizetési kényszer a pártok négyötödét és az egyéni jelöltek 7-8 tizedét fogja érinteni. Mindezzel nemcsak az a baj, hogy pocsékolja a közpénzt, hanem és főleg az, hogy erősen torzítja a végeredmény legitimitását, feleslegesen osztja meg a szavazatokat.

A választásokig sok konkrét probléma várható, s mindez elkerülhető lett volna akkor, ha a nevezési küszöböt és a visszatérítési küszöböt a törvény ugyanahhoz a feltételhez kötné. Vagyis az állami támogatás akkor járt volna, ha az egyéni jelölt 1500 aláírást és ebből fakadóan a párt 50 ezer aláírást prezentál. Még ekkor is alatta maradhatna ugyan a küszöböknek, de már sokkal kisebb mértékben. Persze, ebben az elképzelt esetben nem lett volna 4000-hez közel a 106 helyre való nevezés, s nem lett volna 40 felett az első körös országos listák száma.

S van még két szempont. Mert ha egyrészt elég sokan kikérik a választási bizottságoktól a saját aláírásukról szóló tájékoztatást, illetve a választás előtti órákban jelöltek tucatjai lépnek vissza, akkor a nyugodt lebonyolítás fog veszélybe kerülni, s akár össze is omolhat a rendszer. A szavazás rendszere. Ha mégse, akkor ezt az indulási világcsúcsot, azaz a kényszerpályát csak a választópolgárok korrigálhatnák, hetven százalék feletti részvétellel.

2018.03.21 07:07

Magyar előadás lett minden idők legjobb Britain's Got Talent produkciója

Publikálás dátuma
2018.07.16 14:37

Fotó: Facebook/ Attraction Látványszínház
Még mindig mindenkinek könnyeket csal a szemébe az Attraction Látványszínház 2013-as előadása. 700 ezer jelentkező közül választották ki a társulatot nyertesnek.
"Tudtuk, hogy akkor öt évvel ezelőtt valami különlegeset alkottunk, és megnyertük a versenyt, de az hogy a BGT összes eddigi produkciója közül a mi előadásunk lett a legjobb, az óriási elismerés"
 - írja Facebook-oldalán az Attraction Látványszínház hivatalos oldala.
Több mint 700.000 jelentkező közül, 12 év legnevesebb győzteseivel megküzdve bizonyult a társulat előadása minden idők legjobbjának a Britain's Got Talent tehetségkutató bajnokságán. Az utolsó fordulóban a közönség szavazatainak nagyjából háromnegyedét megszerezve, toronymagasan nyert a társulat.

A két döntős előadás:
2018.07.16 14:37
Frissítve: 2018.07.16 14:54

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11