Jogerős: nem bocsáthatták volna el a kaposvári színészeket

Publikálás dátuma
2018.03.21. 06:47
Forrás: Google Street View

Jogellenesen bocsátotta el négy színészét a kaposvári Csiky Gergely Színház, állapította meg a Kaposvári Törvényszék, mely jogerősen az elsőfokú ítéletnél magasabb összeget ítélt meg a négy művésznek. Kovács Zsuzsa, Fábián Zsolt, Horváth Zita és Lecső Péter évtizedek óta a kaposvári színház társulatához tartozott, ám a színház vezetése tavaly februárban közös megegyezéssel szerződést akart bontani velük. A kvartett tagjai visszautasították az ajánlatot, ezután az elmúlt évad vége előtt felmondtak mindnyájuknak. Indoklásként a felsőfokú végzettség hiánya, illetve a nem elégséges előadásszám miatt kellett távozniuk. A művészek bírósághoz fordultak - közben a helyükre négy frissen, a Kaposvári Egyetem színész szakán Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház direktora osztályában végzett fiatalt szerződtetett a teátrum -, s a jogellenes felmondás mellett az egyenlő bánásmód megsértésére is hivatkoztak keresetükben, szerintük ugyanis koruk miatt esett rájuk a választás az elbocsájtáskor.

A perben Fülöp Péter, a Csiky igazgatója mindvégig cáfolta a színészek állításait, s állította, minőségi cserét hajtottak végre: négy, diplomával nem rendelkező tag helyére diplomásokat szerződtetünk. Az elsőfokú ítélet elutasította a diszkrimináció megállapítására vonatkozó kérelmeket, vagyis a művészek nem kerülhettek vissza a teátrum állományába, kimondta viszont a jogellenes elbocsátást, s egyúttal megítélte a négy kirúgott színésznek a nekik járó munkabért.

A törvényszék másodfokon hasonló megállapításra jutott, viszont megemelte a színészeknek járó összegeket, így a színház – ahogyan az elmúlt években már többször is – milliókat fizethet jogellenesen kirúgott, hajdani művészeinek.

Szerző

A határon nincs magánszféra

Publikálás dátuma
2018.03.21. 06:46
A képekből pontosan érezhető a kiszolgáltatottság Fotó: Molnár Zoltán
Két évig fotózta a menekülteket a határvidékeken Molnár Zoltán, akinek képei a FUGA-ban láthatóak.

A menekültválság meghatározta az utóbbi két év közbeszédét és a médiumok képi világában is kiemelkedő szerepet kaptak az országhatáron és a budapesti Keleti pályaudvaron készült képek. Így valamilyen módon mindenki valóságának a részét képezi a menekült emberek látványa. A migráció azonban nem kortárs jelenség, a huszadik századi történelem, főleg a második világháború utáni időszak leírható migrációs hullámok történeteként is. Az otthonukat elhagyók megdöbbentő száma nehezíti, hogy adatok és arctalan tömeg helyett embereket lássunk. Molnár Zoltán 2015-től 2017-ig járta a határvidékeket (Szerbia és Magyarország, Ausztria és Szlovénia, Magyarország és Horvátország határait), fotózott budapesti utcákon és egy elhagyott belgrádi vámházban is, hogy bemutassa azokat, akik főleg Szíriából, Afganisztánból és Pakisztánból menekültek.

A képek kikényszerítik a nézőből, hogy segítségre szoruló embereketlásson Fotók: Tóth Gergő

A képek kikényszerítik a nézőből, hogy segítségre szoruló embereketlásson Fotók: Tóth Gergő

A fotósorozatból készült kiállítás arra készteti a nézőt, hogy távolságtartás helyett humánus tekintettel közelítsen a fotókhoz. A teremben ezt a képek elrendezése segíti: a két hosszabb oldalon embercsoportokat látunk különböző szituációkban. Van olyan fotó, ahol egy-egy tekintet itt is megragadja a nézőt, de ezek a képek alapvetően szenvtelen távolságból mutatják a menekülteket. A terem másik két oldalán viszont portrék láthatóak, és ezek kényszerítik ki igazán a nézőből, hogy ne problémát jelentő menekülteket, hanem segítségre szoruló embereket lásson.

Ezek az emberek nemcsak földrajzilag vannak a határon, hanem átvitt értelemben is. Egy olyan határhelyzetben rögzítették őket a képek, ahol nincs személyiségük, egyetlen tulajdonságuk van, az, hogy menekültek. A vizuális kultúrában hagyományos képalkotó módszernek mondható, hogy az alkotók az alakokat jellemző környezetükbe helyezik, saját tárgyaikkal veszik körül őket, ezzel is kifejezik személyiségüket. Itt a környezet a menekülttábor, a földút, a szemét, a sátrak. Nem tudni, kik voltak korábban ezek az emberek, vagy hova tartanak, egyet tudni róluk: menekültek. Ami a nézőt arra is készteti, hogy továbbgondolja: a két vizes palackot tartó fiúnak vagy az elhagyott vámházban a fémhordó mellett álló fiatal férfinak a menekültlét előtt mi volt a megszokott környezete? Mi a személyes történetük, ami magyarázatot adhatna arra, hogy kik ezek az emberek?

A képekből pontosan érezhető a kiszolgáltatottság Fotó: Molnár Zoltán

A képekből pontosan érezhető a kiszolgáltatottság Fotó: Molnár Zoltán

A határhelyzetre és a menekültlétre jellemző annak az elvesztése is, ami az ember egyik alapszükséglete: a magánszféráé. Ennek a hiányát erőteljesen érzékeltetik azok a képek, amelyeken álmukban lefotózott embereket látni. Kimondottan kényelmetlen nézni ezeket a képeket. Ki az, akihez ennyire közel férkőzhetünk álmában? Ahhoz, akivel együtt élünk, intim kapcsolatban vagyunk, aki megbízik bennünk. A fotók nem azért készülhettek el, mert a készítő személyes kapcsolatot alakított ki az alanyokkal, hanem azért, mert bárki ennyire közel mehetett ezekhez az emberekhez. Ahogy egy összetett emberi személyiségből egy ilyen helyzetben csak a menekült címke marad, úgy lesz egy változatos, privát és közös terekben való létezésből kiszolgáltatottság.

Az utóbbi években rengeteg kifejező felvételt láttunk menekültekről, a kiállításon látható képsorozat összességében inkább illeszkedik ebbe a vonulatba, minthogy kiugrana belőle, kivétel az alvó emberekről készült képcsoport, amely hatásában kiemelkedő.

Infó: Molnár Zoltán Zöldhatár 2015 - 2017 című kiállítása a FUGA-ban március 26-ig ingyenesen megtekinthető a Budapest FotóFesztivál keretében

A dalok velünk maradnak

Publikálás dátuma
2018.03.21. 06:45

Már 1992-ben tartott búcsúkoncertet az LGT, de még 2013-ban is visszatért egy – sajnos ma már tudható – valóban utolsó koncert erejéig. A dalok azonban tovább élnek, az Abrakazabra zenekar két segítőjével és két egykori Locomotiv taggal, Karácsony Jánossal valamint Solti Jánossal kiegészülve nagyon jó hangulatú koncertet adott a MOM Sportban az együttes halhatatlan slágereiből.

Ötven évvel ezelőtt riporterek egyik kedvenc kérdése volt beatzenészekhez, vajon mit fognak csinálni, ha alábbhagy a beatláz, netán megszűnik egészen. De még Presser és zenésztársai is azt kérdezték negyven évvel ezelőtt egyik legnagyobb sikerdalukban, mi lesz velük, ha halkabban szól a rock and roll, ha a közönség már nem fogja szeretni zenéjüket. Úgy tűnik - a hétvégi koncert alapján nagyon is -, hogy ez az idő még messze van, bár ma már sajnos a Locomotiv GT is azoknak az együtteseknek a sorába tartozik, amelyek nem léphetnek fel többé meghatározó tagjuk, tagjaik halála miatt. Felvételekről, persze annyiszor hallgathatjuk meg kedvenc számainkat, ahányszor akarjuk, de mi a helyzet az élő zene varázsával? Életképesek maradnak a dalok egy koncerten akkor is, ha új arcok, új hangok adják elő azokat?

Az együttesek számaikat nagyon is saját magukra szabták, azok évtizedek óta visszhangoznak a fülünkben eredeti formájukban, hangzásukban. Az Abrakazabra zenekar „James” és „Jánoska”, valamint Veres Mónika énekesnő és Heinz Gábor énekes-gitáros közreműködésével régi LGT, Katona Klári, Kovács Kati dalokat idézett fel, törekedve az eredetiség megőrzésére. Előadásuk legfőbb erőssége az volt, hogy a zenekari alapok nem csak lehengerlő erővel, hanem olyan belső lendülettel szólaltak meg, felidézve az egykori hangzást, hogy az nem hagyott hiányérzetet. Két dobos volt a színpadon, összesen négy gitáros, egy kiváló szaxofonos, Erdő Zoltán, egy nagyon jó billentyűs, Czirják Zoltán, és háttérénekesek, de a legnagyobb szerepet az egykori fíling felidézésében talán mégis Solti és Karácsony magasrendű zeneisége játszotta.

Az LGT működése alatt váltott tagokat, voltak különböző korszakai, vett részt színházi projektben, sokan énekelték a két évtized alatt a dalokat. Amikor most James saját számait, szólamát énekelte az nyilvánvalóan rendben volt, tovább erősítette az érzést, LGT koncerten járunk. Varga Antal, az együttes vezetője, közel tudott Presser és Somló hangjához is megszólalni, de szerencsére az Abrakazabra vezette produkció nem tévedt arra a süppedős talajra, hogy egyszerűen lemásolja az eredeti megszólalást, simán csak egy „tribute” zenekar legyen, és nekünk azt kelljen méricskélnünk, na, most mennyire nem olyan jók, mint az eredeti. Heinz Gábor ennek ellenére nem mindig tetszett magasba húzó éles hangjával, de a Ringasd el magad és az Egy elfelejtett szó kiváló volt előadásában. A Katona Klári, Kovács Kati dalok jól álltak Veres Mónikának, de ezeken hallatszik, hogy a profi Presser ezeket nem az LGT-nek írta, még ha a Szólj rám, a Mindig magasabbra című LGT lemez nyitódalaként is szerepel. Van még ezekben a dalokban jó pár évtizedre való muníció, ez látszott a közönség lelkesedésén is, rengeteg volt közöttük a tízen-huszonéves fiatal.

Szerző