A tao-ról, a költségvetésből – a látvány sportokra, elsősorban a futballra – eltérített több mint négyszáz milliárd forintról következnek mondatok. Nem a hazánkat remélhetőleg soha nem érintő háború esetén alkalmazandó mozgósítási tervről, avagy egyéb államtitkok kifecsegéséről lesz szó. Magyar viszonyok között döbbenetes összegről, amelynek részleteiről valahogy nem akaródzik nyilatkoznia kormányunknak. Pedig - most már jogerős bírósági határozatban is kimondottan - közpénzről van szó, amelynek felhasználásáról demokratikus jogállamban, az Európai Unió tagjaként nemhogy illik, de kötelező számot adni. Más vonatkozásokban is tanulságos e sajátos projekt előélete és működése.
Eleve kérdésként vetődik fel, hogy miért kell a központi költségvetést megrövidíteni. A társasági nyereségadó fizetésére kötelezett vállalkozások ugyanis több százalékkal jobban járnak, ha a normál adózás helyett „taóznak”. Miért ne lehetne az éves költségvetés tervezetében a sportra szánt állami pénzekkel nyíltan kiállni, egy fejezetben feltüntetni, megvitatni, majd a zárszámadáskor elszámolni? Megmondom: akkor nem lehetne takargatni a költések ordító külső-belső aránytalanságait, elodázni, részben megkerülni az elszámoltathatóságot, kevésbé lehetne a bicskanyitogató szubjektív tényezőket elfedni.
Miért ne ismerhetné meg teljes körűen az adózó magyar állampolgár, hogy mely cégek és milyen mértékben „taóztak”? Érdekes lista lenne. Láthatnánk például, hogy milyen gyakorisággal és összeggel szerepelnek benne a többségi állami tulajdonban lévő vállalatok. És ha már le van írva a nevük, egy másik rubrikában azt is fel lehetne tüntetni, hogy emellett még hány forintot „költségeltek el” sportszervezetek, sportrendezvények támogatásával. A nem állami társaságok esetében sem lenne érdektelen tudni, hogy van-e összefüggés a „taózás” és a közbeszerzéseken való sikeres szereplés között.
Mindezzel egyáltalán nem azt akarom sugallni, hogy csökkentsük a sportra jutó pénzt. Az elvárásom mindössze az, hogy lássuk: ki, kinek, hányszor, mennyit? A tejelő cégeket és azok vezetőit sem hibáztatom. Ha ez az ára a vállalat prosperálásának, fennmaradásának, az egzisztencia megőrzésének, bizony, célszerű igazodni a soha konkrétan ki nem mondott, de valahogy mégis sugárzó felsőbbségi elváráshoz. A morál bajnokai – kevés kivétellel - éhen szoktak halni.
Persze, számos alkérdés is adódik. Jó lenne tételesen tudni, hogy végül is pontosa mire fordíttattak a tao-forintok. Az uniós jóváhagyás kieszközlésének, majd meghosszabbításának több indoka és kulcsfeltétele volt. A hivatkozás főleg a sportlétesítmények bővítésére, az utánpótlás nevelésre, a szabadidősport fejlesztésére irányult. Elsődlegesen tehát nem a profi sportot kiszolgáló stadionépítésekre, a hazai üzleti sport áttételes támogatására fókuszált. Kivédendő az esetlegesen mégis felvetődő kritikákat, képesek voltak az egyébként más fórumokon nagy büszkeséggel a magyarokat sportnagyhatalomként, sportnemzetként emlegető elöljárók kutyába is lemenni. Mondván, a magyar sport olyan jelentéktelen tényező a sportpiacon, hogy az állami pénzek – ne adj’ Isten – oda történő becsatornázása ott semmiféle torzító hatással nem jár.
Mély hallgatás övezi azt a kényszerűen vállalt uniós elvárást, amely szerint a taós sportlétesítményeket tizenöt éven keresztül legalább húsz százalékban, évente legalább tíz alkalommal iskolai és diák-, valamint szabadidős sportprogramokra kell nyitva tartani. Látott már valaki erről szóló beszámolót? Engem például nem lehetne hasba akasztani egy olyan statisztikával, amely azt részletezné, hogy a serdülő és ifjúsági focisták, netán a labdarúgó akadémisták edzései, mérkőzései hány órát tesznek ki egy év során. Pedig iskolába is járnak, és szabaddá tett idejükben edzenek, játsszák mérkőzéseiket…
Egy másik fontos előírás teljesítése is a szigorúan titkos kategóriába soroltatott. Kevesen tudják: azt is vállalni kellett, hogy a sportszervezetek által fizetendő bérleti díj soha nem lehet alacsonyabb a bérelt létesítmény tényleges értékcsökkenése és működési költsége összegének ötven százalékánál. Olvasott már valaki olyan kimutatást, amely ezt taglalná?
És végül néhány cseppet a tengerből. Felcsút község és Mezőkövesd kisváros honi futballszárnyalása csak a tájékozatlan idealisták számára meglepetés. Nyilván nincs tudomásuk a települések fényes futball múltjáról, a személyi konstellációkról, az összeférhetetlenségi szabály idejét múltságáról. Miként arról sem, hogy stadionjaik lakosságarányos befogadó képessége magasan veri a nemzetközi élvonalat. Abban is különlegesek, hogy nem tudják, mennyi pénzből képesek „előállítani” egy európai középcsapat cserepadjára leigazolható játékost. Stadionok ide, milliárdok oda, ez lassan évtizede várat ugyanis magára. A helyükben én is titkolóznék…
