Azóta a „bizonyos” nap óta a két jó barát már nem együtt issza a borát. Nem csak vége lett a baráti koccintgatásoknak, sokkal több történt: életre-halálra menő párharcba kezdtek. Azt gondolta az egyik, hogy örök hálát érdemel azért, mert segített a politikai tőkéje mellé anyagi erőt is teremtenie a másiknak, a családjának, amiből (nem mellékesen) felépíthetett egy pártbirodalmat is. A másik, talán mert úrrá lett rajta a kevélység bűne, megelégelte, hogy hálás legyen ezért bárkinek. Lekötelezettnek kelljen éreznie magát, ráadásul emlékeztethessék arra, hogy semmiből tették azzá, amivé lett?
Innen nézve a külső szemlélőnek nem volt más dolga, mint arra várni, mit lépnek a barátból ellenséggé lett fiúk. Mert abban szinte mindenki biztos lehetett, hogy a csata nem dőlt el azon a „bizonyos” napon, legfeljebb csak elkezdődött. Az első pofont gyors válasz követte: a Hatalmas erőből sózott oda a Gazdagnak. Elzárta a pénzcsapokat, lehetetlenné tette a vállalkozásait, megpróbálta megszorongatni a torkát, mert csúnyaságot mert róla kiejteni a száján. Sokáig úgy tűnt, valóban levegőt sem kap a másik. Nem húzott elő a fiókjából kompromittáló iratokat, nem kezdte - akár önmagát is befeketítve - lejáratni amazt.
Ma már tudjuk, miközben csendben volt, a mélyben indulatok feszültek. A Gazdag a Hatalmas legérzékenyebb pontját kereste. A hatalomvágyát támadta. Talált egy másik politikai erőt, amely éhezik a trónra, és cserébe hajlandó volt elfogadni a Gazdag eszét, pénzét. Elhitte neki, ahogyan a rendszerváltás után képes volt egy marék senkiből felépíteni egy kormányzó erőt, néhány év alatt képes lehet megtenni ezt újra, velük is. A hatalom reményében semmi nem volt drága: időlegesen (vagy véglegesen?) ezek is megtagadták, "felfalták" korábbi hűséges eszmetársaikat.
Ma úgy néz ki, a Hatalmas megértette, baj lett a kevélységéből. Észre kellett vennie, hogy nincs olyan magasságban, ahová nem érnek el a neki szánt támadások. Kiderült, hogy a közelmúltat sem lehet végkép eltörölni. Nemcsak az ügynökökről őriznek kényelmetlen aktákat, hanem azokról is, akik a hatalom bástyája mögé bújva évek óta tisztességtelenül üzletelnek, a közös vagyont dézsmálják. Az okos, mert kevésbé volt érintett az ügyben, ki tudta húzni a fejét a maga készítette hurokból, ám a nagyra törő, de naiv fiatalember nyaka bent szorult.
A Hatalmasnak mára szembesülnie kell azzal, hogy sorra kerülnek elő régen elfeledettnek hitt akták. Aki a „bizonyos” nap előtt még elsimítani segített butuska emberek botrányos dolgait, számolva a rosszabb napokkal, eltett a fiókjába egy-egy "cédulát". Ezekkel most, évek múltán is, kilőhető a kegyenc miniszter, vagy a „nagy vadász”, akikkel elszaladt a „ló”. Nem lehet biztos egyetlen percre sem abban, hogy nem veszik-e célba még a „nagy nap” előtt valamelyik másik vazallusát is. Vagy éppen őt magát.
Március idusa óta a fél ország azon töri a fejét, ki lesz a gyorsabb. A Hatalmas, aki megküldte a volt barátnak az „erkölcsi és politikai elégtétel” selyemzsinórját, vagy a Gazdag, aki Brutusként készül (fá)jóbb sebet ütni rajta.