Tizennyolc év

Ha jól emlékszem, kétezerben jártam először a Szépművészeti Múzeum Román Csarnokában. Az akkori fideszes kulturális miniszter és helyettes államtitkára a nagy múzeumrekonstrukciós program keretében szemrevételezte a műtárgyraktárként romló "bazilikát", majd kijelentette a sajtónak, hogy a helyreállítására mihamarabb sort kerítenek. Azóta tizennyolc év telt el. A miniszter sikeres irodalomtörténész, az államtitkár pedig negyedik ciklusát tölti a múzeum főigazgatójaként. És a Román Csarnok tényleg elkészült, ezekben a napokban bárki megtekintheti.

Nem az a baj, hogy tizennyolc év alatt - ennyi idő alatt azért egy újszülöttből érettségizett ember válik - a nagy múzeumrekonstrukciós program sem fejeződött be. Hanem az, hogy ami nagy nehezen haladt végre a maga útján, megalomán álmokat kergetve azt is újraírta a Fidesz. A félkész Természettudományi Múzeumból rendőr-, katona- és janicsárképző egyetem lett. Lebontották a Közlekedési Múzeumot, az új persze nagyobb lesz és jobb, a kérdés csak az, hogy hol és mikor. A végromlás határára jutott Iparművészeti rekonstrukciójából még nem látszik több, mint egy a műtárgyakat veszélyeztető, elcsalt közbeszerzés. A Néprajzit pedig visszaadták a Kúriának, így aztán a projekt ellenzői és kénytelenek szorítani a ligetszéli monstrum megépítésének: ha gödör marad ez is, ki tudja, hol köt ki az etnográfiai gyűjtemény.

A kezdetben öt múzeum felépítését célzó Liget Projekt összköltsége állítólag 250 milliárd - két vizes vb-nyi - forint. Az elmúlt hat évben úgy 40-50 milliárdot költöttek el. A felmutatható eredmény pedig a Román Csarnok: a hetvenhárom évnyi pusztulást 8,3 milliárd forintból sikerült orvosolni. Talán nem véletlen, hogy erről a projektről nekem mindig franzstadti gyerekkorom, és az ott hallott mondás jut eszembe: játsszunk inkább kisebb alapon, de készpénzbe'.

Szerző
N. Kósa Judit

Szemben a fideszjobbikkal

A radikális szélsőjobbal való választási együttműködés gondolatát egy tekintélyes filozófiaprofesszor vetette fel még tavaly novemberben. A meglepő kezdeményezést a pártok támogatottságának arányszámaira alapozta, és ebből vezette le, hogy a demokratikus pártok, valamint a Jobbik várható szavazatainak összeadásával a mai ellenzék megdöntheti a Fidesz illiberális, egypárti rendszerét. Javaslatát a professzorasszony azzal a tartalmi kiegészítéssel támasztotta alá, hogy „jelenleg nem bal- és jobboldal között van konfliktus, hanem azok között, akik lebontották a jogállamot, és azok között, akik szeretnék visszaállítani azt”.

Kétségtelenül fontos érv ez, de egy politikai döntéshez mindenképpen kevés. A demokratikus pártok egyértelműen el is utasították ezt a felvetést, mondván, nem lehet stratégiai súlyú politikai döntéseket kizárólag a választási matematika összefüggései alapján meghozni. A választási együttműködés ugyanis nem egyéjszakás kaland, a siker érdekében szövetséget kötött pártoknak közösen is kell kormányozniuk. A Jobbik viszont értékrendjét, céljait és világképét tekintve sokkal közelebb van a kormányzó Fidesz szelleméhez, mint a demokratákéhoz. A Fideszt és a Jobbikot gyakorlatilag ugyanaz az elitista, etnonacionalista, államközpontú vízió - mondhatni „centrális erőtér” – hatja át, s egyformán szemben állnak a fejlett demokráciák kormányzati kultúrájával és piacgazdasági rendszerével is. A demokratikus pártok és mozgalmak viszont a kormányváltásnál többet akarnak: erkölcsi és politikai rendszerváltást. A demokratikus pártok jövőképe és állam-modellje homlokegyenest ellenkezik a Jobbik és a Fidesz – közös néven a „fideszjobbik” – anakronisztikus, a hungarizmusban sarjadt szellemével és gyakorlatával.

Nem feledhetjük, hogy a mostanság „cukisodó”, azaz formailag és verbálisan a politikai közép felé húzó Vona Gábor az általa alapított „Magyar Gárda” egyenruhájában vonult be a Parlamentbe, s a fekete-egyenruhás, árpádsávos félkatonai szervezet martalócai az ő elnöksége alatt provokálták a fél országot. A Jobbik tűzdelte tele az országot a misztikus múltat idéző rovásírásos helységnevekkel. Ma már nem merülhet fel kétely a Jobbik és a botrányos neonáci internetes hecclap, a „kurucinfo” tartalmi-politikai együttműködésével és személyi összefonódásával kapcsolatban sem.

Mindeközben az egykor kőkemény liberális Fidesz fokozatos elmiépesedése is beteljesedett. Már az első Orbán-kormány is botrányosan együttműködött Csurkáékkal pl. a közszolgálati média egypárti kuratóriumainak létrehozásáért – 2010 után ugyanezt Orbán már kétharmados parlamenti pozíciójával visszaélve, a „nem rendeltetésszerű jogalkotás” keretében valósította meg. A formailag ellenzéki, ma éppen kormányváltást hirdető Vona Gábor egykor Orbán Viktor polgári köréből indult el a politikai pályáján, s útjuk csak a személyes hatalmi aspirációk miatt vált szét. A Fidesz és a Jobbik szellemi-szemléleti összetartozását látványosan igazolja a „nemzeti” jelző egyöntetűen kirekesztő használata is. A „nemzeti ügyek kormánya” a „nemzet” fogalmát ugyanúgy nem politikai, hanem etnikai értelmében használja, mint a nemzeti radikálisok; Orbán legutóbb Miskolcon gyakorlatilag lemingránsozta roma honfitársainkat is, s etnikai-fajelméleti szemléletre utal a miniszterelnök egyik munkatársának elszólása is a háború elől menekülők „biológiai és genetikai adottságaiban rejlő veszélyekről”. Nincs ezen mit szépíteni, náci beszéd ez a javából.

Nyomatékosan kell utalnunk arra is, hogy a „keresztény Magyarország” szószerkezetben a jelző kétségtelenül a „nem zsidó” kifejezést helyettesítő eufemizmus. Ma már a Jobbikhoz hasonlóan a Fidesz értékrendjében is Horthy a „kivételes államférfi”, Hóman, Nyírő, Prohászka a szellemi örökség ikonjai, Trianon a „nemzeti gyásznap”, s a fideszes hivatalosság 1956 hagyományából a baloldalnak még az emlékét is igyekszik kiradírozni. A kormánypárt és a Jobbik közös harcot vív a modern európai szellem és a legfontosabb szövetségi rendszerünk, az EU ellen. Nincs már lényegi különbség Orbán Viktor „fasisztoid mutációt” (co. Ungváry Rudolf) megvalósító rendszere és a Jobbik neohungarista, árpádsávos szellemi-politikai világa között.

A mostani választási versengés ellenére a Fidesz és a Jobbik szellemi rokonságán túl a két párt gyakorlati politikai együttműködése is eléggé nyilvánvaló. Az egyébként „gránitba vésett” Alaptörvény hatodik módosításakor – amely „különleges jogrend” bevezetésére ad lehetőséget - a Jobbik készségesen biztosította a kétharmados jóváhagyáshoz egyébként hiányzó szavazatokat.

Mindezek az érvek javarészt elhangzottak már a Jobbikkal való együttműködési javaslat kapcsán, s a kérdés nagyjából a józan visszafogottság korlátai közé szorult. De csak február 25-ig. Ezen a napon ugyanis egy korábban fideszes, konzervatív demokrata legyőzte a kormánypárt jelöltjét a hódmezővásárhelyi polgármester-választáson: méghozzá az összes demokratikus párt és a Jobbik támogatásával. A siker megrészegítette a Fidesz-rezsim megdöntéséért küzdők széles táborát, és most egyre többen azért lépnek fel, hogy az április 8-i parlamenti választásokon is hasonló politikai együttműködés valósuljon meg.

Kétségtelen, hogy a győzelem matematikai esélye ekkor lenne a legnagyobb. De e perverz politikai koordináció jószándékú (baloldali, liberális és konzervatív) kezdeményezői és támogatói sajnálatos módon figyelmen kívül hagyják azt a szempontot, hogy bárminemű országos politikai megállapodás a szélsőséges erőkkel hosszú évekig súlyos politikai szégyenfoltként tapadna rá minden demokratikus erőre. De még ha a választási matematika körén belül maradunk is, figyelembe kell venni saját - szociáldemokrata, liberális, zöld, konzervatív, stb. - demokrata híveink, felkészült szavazóink határozott és egyértelmű elutasítását; sőt meg kell hallanunk a szélsőradikálisok tiltakozását is egy ilyen feltételezett megállapodással szemben. Összességében megállapítható, hogy a ma ismert támogató szavazatok egyszerű összeadása számszerűen is bizonytalan, politikailag pedig egyértelműen kockázatos zsákutca. Felelős politikus ilyen kalandorságot nem követ el!

Igaz az az állítás, hogy jelenleg nem a bal- és jobboldal között van konfliktus, hanem azok között, akik lebontották a jogállamot, és azok között, akik szeretnék visszaállítani azt; ám a Jobbik 2018-as választási programjában a jogállam általános helyreállításáról egy gondolat sincs, s az egyébként hosszú dolgozat az Alaptörvénnyel szemben is csak egy gyengéd kritikai megjegyzést tartalmaz. A demokraták szerint viszont a Fidesz bukása utáni rendszernek és a IV. Magyar Köztársaság pártjainak minden körülmények között el kell fogadniuk az európai demokratikus normákat, méghozzá nemcsak a hatalommegosztás, a jogállamiság, valamint a fékek-ellensúlyok tekintetében, hanem az etnikai és egyéb diszkriminációk tiltása tekintetében is.

A demokrata választók tábora sokkal szélesebb, mint a diktatúra támogatóié, ám a kialakult pártstruktúra nem ezt tükrözi. A demokraták közül sokakat megtévesztett az új állampárt populista reklámszövege és félrevezető hazudozása; másokat a túlélés kényszere taszított a Fidesz táborába. A demokrata mozgalmak közös stratégiai feladata, hogy a fideszjobbik tábor megtévesztett híveit is ráébressze: Magyarországnak csak a demokratikus parlamentarizmus, a szociális piacgazdaság, az Európával közös gondolkodás és együttműködés, valamint a lakosságot szolgáló, átlátható és számon kérhető kormányzás hozhatja meg a fellendülést.

Magyarországnak történelmi fordulatra: erkölcsi és politikai rendszerváltásra van szüksége, s a demokratikus fordulat eredményeképpen minden demokrata – legyen bár baloldali, jobboldali, progresszív, konzervatív, liberális, zöld vagy bármely egyéb politikai értékrend híve –, részese legyen a győzelemnek.

A IV. Magyar Köztársaság megteremtése a demokraták történelmi feladata. A IV. Magyar Köztársaság létrehozásának érdekében nekik kell együttműködni.

Szerző

Tüzes ló - Csukamájolaj

Ha az idő istene váratlanul összekuszálná a napokat, de legalábbis elvenné a nevüket, s csúfondárosan előre tenné a hétvégét, hátra meg a hét elejét, akkor is maradna egyetlen biztos támaszom, hogy megmondjam, mikor van vasárnap.

Amikor húsleves.

Olyan családban nőttem fel, amelyik nem tartott szigorú rendet, eltekintve attól, hogy este nyolckor minden gyereknek ágyban kell lennie, akkor is, ha Gojko Mitic potyog az égből, de legalábbis nyilaz és tomahawkot dobál apacs indiánként a tévében. Ám ez legfeljebb lelki traumát okozott, nem úgy, mint az esti szertartások másik, viszonylag elengedhetetlen része, a csukamájolaj, amiből ágyba bújás előtt mindig le kellett nyelni egy kanállal. Nem tudom, hány gyereket kínoztak rajtam és öcséimen kívül ezzel a borzalmas löttyel, mert akkori barátnőim többsége a vasbor gyönyöreit élvezhette, de ha módom lett volna a föld színéről bármit egy varázspálca intéssel eltörölni, a választásom bizonyosan erre a leírhatatlan ízű folyadékra esik.

Hogy mennyire igazam lehetett a berzenkedésben, azt felnőttként visszaigazolódni láttam. Arra gondolva, hogy annak idején talán én túloztam el a borzalmakat, s szüleim, akik amúgy jól látható és érezhető módon szerettek bennünket, nem vetemedtek volna a gyerekkínzás ilyen fondorlatos módjára, betértem egy gyógyszertárba, s megkérdeztem, tartanak-e csukamájolajat. Tartanak, felelte meglepetésemre a középkorú nő, de inkább afféle gyógyszeripari alapanyagként, valamilyen kenőcs részeként, s nem is emlékszik, kérte-e az utóbbi években bármikor is vásárló. Bár rémlik, akadt egy idős úr, aki rendszeresen vitte, azt mondta, nincs ennél jobb szer cipőpucolásra.

A bennem bujkáló kétkedő alaknak ez azonban nem volt elegendő, kértem hát egy flaskával, gondoltam, ha le bírom nyelni, jobban járok, mintha kapszulás halolajjal tömöm magam, mindenféle divatos kúrák jegyében.

Három fogmosással később arra jutottam, hogy gyerekkori önmagam sokkal bátrabb lehetett, vagy épp ellenkezőleg, gyáva és beszari volt, amiért nem köpte nagy ívben a csukamájolajat a padlóra, s nem monda azt, hogy ha ebből bármikor még egy mokkáskanállal belém akartok tuszkolni, veszem a piros kabátom, a nyestfarkú sapkám meg a bélelt antilopbőr bakancsomat - amivel amúgy a legjobban lehetett jegesre "sinkózni" a közeli vasútállomás átrakodó treppjét -, és úgy megyek el a nagyanyámhoz, hogy hátra se nézek.

Nagyanyám főzte a világon a legjobb húslevest, vasárnap sosem telhetett el enélkül, és ezt a szokást anyám is őrzi. Tyúkból készült rendszerint, aminek a nyakát aznap reggel vágta át a dédanyám, s egy fehér zománcozott edényben a vért szépen felfogta. Nem ment kárba, a legvégén mindig óvatosan belecsorgatták a pötyögve fővő fazékba. Nagyanyám sose adott volna nekem csukamájolajat, ha jól emlékszem, halat sem ettem náluk. Volt viszont bor, nem túl erős, inkább a sillerre hasonlító, buja oportó illattal, ha már vasat kell csiholni a "szárcsa lyányba", inkább arra szavazott volna.

Negyed pohárral, felvizezve, ahogy az gyereknépek esetében mifelénk szokás.

Szerző
Doros Judit