Kevés szomorúbb dolog létezik az idősödő rockzenekarok önmaga paródiájába átbillenő hattyúdalánál. És kevés csodálatosabb képzelhető el annál, mint hogy egy 1969-ben alapított heavy metal-legenda 2018-ban előrukkol egy olyan parádés albummal, ami első hallgatásra leviszi a hallgató fejét.
Márpedig a Judas Priest Firepower című, új lemeze – az idei év egyik legjobban várt könnyűzenei albuma – ilyen: a megjelenés óta mást sem hallani a műfaj híveitől, mint boldog álmélkodást. Erre ugyanis, tekintetbe véve az utóbbi lemezek hőfokát, nem különösebben voltak felkészülve még a legvérmesebb rajongók sem.
A lemezen legalább három instant klasszikus van: az Evil Never Dies, a Firepower és a Flame Thrower, de ez tulajdonképpen szinte mellékes. A lényeg ugyanis épp az, hogy miközben a dalok szinte mindegyike önmagában is remek, a végeredmény mégis koherens. Épp annyit merít a múltból, amennyit szükséges, nem válik ugyanakkor amolyan rossz szájízű „régenmindenjobbvolt” nosztalgiázásba. S ez benne a legfurcsább: manapság, amikor még Jack White is a gitárzene temetésére készül, egészen üdítő és egyben megnyugtató hallani, hogy az, ami harminc éve működött, működik ma is, csak jól kell megírni és eljátszani. Kellő hangerő mellett lehetetlen mozdulatlanul végighallgatni a lemezt. Meg hát miért is akarnánk?
A Firepower a Painkiller nyomvonalán halad, csak még annál is gyorsabban száguld. Nem óhajtja megváltani a világot, ellenben parádésan felmondta a metálleckét: ha valaki életében nem hallott volna még a műfajról, nem volna rossz ötlet ezzel az albummal bevezetni abba. Rob Halford hangja rég nem zengett már ennyire meggyőzően, a hangmérnöki munka pedig egészen pazar. Akármilyen anakronisztikus lemez is ez 2018-ban, annak, aki hallgatott valaha is gitárzenét, szinte képtelenség nem a hatása alá kerülnie. Pavlovi módon indítja be a bólogatóreflexeket. A Firepower épp olyan, mint a borítója: jellegzetesen „dzsudász”, esze ágában sincs másnak látszani. Szerencsére.
