Előfizetés

Új Egyenlőség-jel - Mit várhatunk az Y-osoktól?

Vajon egyáltalán generációvá szerveződtek-e ők, a mai 30-45 évesek? Hiszen Mannheim óta tudjuk, hogy nem minden korosztály szerveződik azzá.

A generációvá válásnak három feltétele van. Az első az, hogy a korosztály tagjainak legyen közös katartikus gyerekkori vagy fiatalkori élménye. Ilyen az Y-osoknak nem nagyon volt. Adódna a rendszerváltás, de az annyira a felhőrégiókban történt, olyan gyorsan omlottak össze korábban szentnek vélt tabuk és keletkeztek újak, hogy az számukra követhetetlen volt. Azért is, mert sem a megzavarodott szülők, sem a félős tanárok nem nyújtottak számukra igazi fogódzót. Drukkoltak ők pártokért – de csak mint a kedvenc futballcsapatért. Ezzel összefüggésben a rendszerváltás után születő éles társadalmi szakadékot, szakadékokat természetes állapotként élték át.

A második feltétel, hogy a kamaszkori lázadás világnézeti formát ölthessen, vagyis a szülőkkel való szembekerülésnek legyen társadalomkritikai színezete. Ez sem állt fenn, az Y-osok korosztályának szülei a korábban lázadó, de a ’90-es évekre már megfáradt és kompromisszumokkal agyongyötört „nagy” generáció és a pragmatikus Fidesz generáció tagjai. Akik jórészt – Spock könyveiből tanulva a nevelést – meleg-engedékeny szülők voltak (Ranschburg Jenő tipizálása alapján). Nemigen adtak, adhattak tehát „lázadási felületet” kamaszgyerekeik számára. Pontosabban, sokuk számára a lázadás egy paradoxon volt: „Mi azzal lázadtunk, hogy nem lázadtunk és nem lázadunk” – mondta egyikük annak az empirikus vizsgálatnak az egyik interjújában, melyet a 2008-ban készítettem.

Végül, de nem utolsó sorban a generációvá szerveződés harmadik feltétele az, hogy a korosztály tagjainak ifjúkorukban legyen közös ellenségképe. Szemben a „nagy generáció” tagjaival, akiknek ott volt erre az évtizedekig stabil állampárt – nyugaton pedig az „unalmas” és korlátozó jóléti állam –, az Y-osok fiatal éveiben a látható hatalmasok és kurzusaik gyakran változtak.

Ennek megfelelően az Y-osok rendkívül tarka korosztályt alkotnak – eddig még nem szerveződtek generációvá. Ugyanakkor már beléptek abba a korba, amikor számosan közülük vezető pozícióba kerültek és fognak kerülni a társadalmi élet minden területén: a politikában, a gazdaságban és a kultúrában is. Mit várhatunk tőlük?

Tíz éve az egyik legfontosabb tulajdonságuk a bátortalanság volt. A vállalkozók csak a piaci résekbe mertek behatolni, a politikusok körében kontraszelekció érvényesült, a technokraták jórész szervilisek voltak, az értelmiségiek nagyobbik része pedig kerülte a nyílt társadalomkritikai pozíciót. Emellett belső csoportjaikban is nagyon megosztottak voltak, és nagyon versenyeztek egymással. Mindezek alapján azt prognosztizáltam, hogy amikor majd átveszik az ország irányítását, tevékenységükkel nem fognak érdemi hatást gyakorolni a társadalmi folyamatokra, azok irányára.

Prognózisom nem vált be. Akiket ismerek (mert az empirikus kutatást számomra betiltották), azok jórész immár a középkort elérő politikusok és értelmiségiek. Mindkét csoportban kiemelkedtek nagyon erős egyéniségek, nyomáscsoportok és alkotó közösségek.

A politikusok – gondolok itt elsősorban Karácsony Gergelyre és Szél Bernadettre – beállítódásának legfőbb jegye a neoliberalizmussal való látványos és harcos szakítás. Vagyis jelentős reprezentánsaik ma már szembefordulnak a „szüleikkel”, vagyis a jórészt neoliberálissá váló „nagy” generációval és az általa képviselt ideológiával, valamint gyakorlattal.

Az értelmiség körében pedig – mind az aktivista, mind az intellektuális szférában – komoly alkotóközösségek jöttek létre a baloldalon, melyek együttműködésre szocializálják őket. Gondolok itt elsősorban a Város Mindenkié csoportra, a Helyzet Műhelyre, a Társadalomelméleti Műhelyre, a Mércére és az Új Egyenlőségre. Az ezekben tevékenykedő fiatalok vagy neves külföldi – többnyire nyugati – egyetemeken szerezték a diplomájukat (vagy a CEU-n), amelyeken még elevenen élnek a baloldali, sőt marxista szellemi irányzatok és így ezek elemi erejű hatással lehettek szellemi fejlődésükre. Vagy pedig/és friss diplomásként itthon, saját bőrükön, saját egzisztenciájukon tapasztalhatták és tapasztalhatják meg a magyarországi újkapitalizmus igazságtalanságait.

De mozgolódás van a liberális és konzervatív Y-osok körében is: Kapitalizmus Blog, Heti Válasz, stb. Ezekben a mozgolódásokban ma már közös a regnáló Fidesz hatalom elutasítása – de társadalompolitikai elképzeléseik élesen elválnak egymástól. Miként az egész Y-os korosztály társadalmi tapasztalatai, vágyai és céljai is igen differenciáltak. Generációvá szerveződésük ezért továbbra sem várható, mindazonáltal jövőnk nagy kérdései most már az ő erős pozíciójú reprezentánsaik küzdelmében fognak eldőlni. Mert egyfelől a bizonytalan irányú világpolitikai, világgazdasági átrendeződés, másfelől a belül újraelosztható források legalábbis átmeneti bővülése új alternatívák ígéretét hordozó kihívásként jelennek meg, és fognak megjelenni számukra. Ami biztos, hogy rájuk tekintve éles világnézeti és társadalompolitikai összeütközésekre készülhetünk…

Pálfordulás

Nem mondhatjuk, hogy híján voltunk figyelmeztető jeleknek. Sok-sok éve az egyik kereskedelmi tévécsatornán megnéztem a Hit Gyülekezetének egy vasárnapi istentiszteletét. Megvallom, elhűltem, amikor Németh Sándor prédikációja során, némi felvezetést követően a „cash” (készpénz) fontosságáról értekezett. Rögtön belém villantak Jézus szavai az evangéliumból: „Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.” (Mt 6,24) Az már a Fidesz földcsuszamlásszerű győzelme után történt, hogy a szóban forgó felekezet vezető lelkészét lefotózták, amint éppen kedélyesen diskurál egy étteremben Andy Vajnával, a miniszterelnök által időközben oligarchává tett filmügyi kormánybiztossal.

„A gyülekezetben nem történt irányváltás. Nem mi változtunk meg, hanem a Fidesz változott meg a hozzánk való viszonyában” – nyilatkozta a Népszavának Hack Péter, a Hit Gyülekezetének diakónusa, volt szabad demokrata képviselő. És ez a leplezetlenül őszinte megnyilatkozás nem csekély igazságtartalommal bír. Ugyanaz a kormánypártok által áterőltetett, botrányos és külföldről is bírált törvény ismerte el egyházként a Hit Gyülekezetét, amely többek között Iványi Gábor közösségétől minden magyarázat nélkül megtagadta ezt a státuszt. Orbán Viktor feltehetően felismerte Németh Sándor karizmáját, szavainak óriási mozgósító erejét.

Pontosabban: potenciális szavazók ezreit látta a jobb napokat látott gyülekezetben, emiatt változtatott addigi ellenséges hozzáállásán. Hogy a kabinet részéről érkező baráti gesztusoknak előbb-utóbb a vezető lelkész pálfordulása lesz az ára, azt is sejteni lehetett.

Csak éppen a Hit Gyülekezete mindezidáig elsősorban a történelmi egyházakkal szemben határozta meg önmagát mint az evangélium igazságának egyedüli birtokosát. Tudjuk például, hogy a hazai katolikus egyház klerikusai egymással versengve szolgálják ki Orbán Viktor igényeit, egyesek közülük részt vettek még az oktrojált alkotmány megszövegezésében is nyolc éve. (Tisztelet a csekély számú kivételnek.)

Azáltal, hogy Németh Sándor hozzájuk hasonlóan a kollaboráció útjára lépett, megkezdődött közössége teljes hitelvesztésének folyamata. Amikor a Hit Gyülekezetének vezető lelkésze a sokak szerint intézményesített korrupcióval jellemezhető Orbán-éráról például azt mondja, hogy „morális és spirituális szempontból Magyarország jó irányba megy”, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy a társadalom erkölcsi iránytűvel rendelkező tagjai törnek pálcát felette.

Németh bizonyára ismeri az egymást követő népszámlálások eredményeit, melyek azt mutatják, hogy a történelmi egyházak híveinek száma évről-évre vészesen csökken. Az ok: ideológiai hegemóniájukat féltve a szóban forgó felekezetek főpapjai rendre szemet hunynak a „keresztény kurzus” politikai megtestesítőinek rendszerszintű jogsértései felett. Ha Németh Sándor szeretné elkerülni gyülekezetének jelentéktelenné válását, inkább a társadalom „lelkiismeretének” szerepére kellene aspirálnia.

Sáros csizmák

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének kifundált eszményéből a hatalom második ciklusának végére kibukott a valóság. Darab sáros föld, néhány tenyérből rágcsáló rénszarvassal, valahol a helikopteres Svédországban, 1300 milliárdos örökség egy csengeri ház étkezőjében, családi földekkel körülölelt "titokzatos" batidai kastély a hódmezővásárhelyi tanyavilág közepében, offshore-számla egy államtitkár zsebében. Családi LED-lámpákkal pislákoló, szertezuhant ország.

2010 tavaszán, amikor narancsszínbe borult a választási térkép, kollégánk a valaha volt Népszabadság szerkesztőségében sztoikus szótlansággal hallgatta a hatalomváltást kísérő húúú-t, aztán meglátva a parlamenti patkó fideszes kétharmadát, annyit jegyzett meg: egyetlen baj van ezzel, ennyi szájat etetni is kell. Ezt az egyszerű igazságot emelte aztán sokszor idézett „filozófiai” magasságba 2015 decemberében egy interjúban a közpénzzel kitömött Századvég vezetője, Lánczi András: "amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája". "Politikai nézőpont" kérdése, hogy "a korrupció szót mitikussá" teszik-e, bírálta a hatalmat piszkáló ellenzéket Lánczi, aztán ugyanezzel a mozdulattal a Kúria a Fidesz mitikus korrupciójának valóságos börtönébe rakta Császy Zsoltot és Tátrai Miklóst, a szocialista kormány vagyonkezelőjének két egykori vezetőjét a sukorói kaszinó terve miatt, hűtlen kezelés kísérletére hivatkozva.

De Lánczi interjújában elhangzott még valami: a miniszterelnök jókor, határozottan és következetesen lépett fel a migránskérdésben, az emberek számára pedig a biztonság az első, "és csak utána következik, hogyan ítélik meg az elosztási viszonyokat". Az internetadó tervei miatt 2014 őszén megingott kormányfő 2015 tavaszán lelkesen felült hát a menekültek dakota lovára. Ül rajta most is délcegen, pedig a ló meglehetősen rogyadozik, miközben a Fidesz által hőn szeretett emberek lassan a ló helyett az elosztási viszonyokat kezdik nézegetni. A lerobbant országot, amelyet szűknek érez a kormányfő, aki hatalmas egóját követve Európába, sőt a világba igyekszik bedobogni. A nagy robogásban pedig magára hagyta kormányozni a mamelukjait, akik elkezdték önmagukat etetni. Önmérsékletről szó sem lehetett.

A szférákban zizegő kormányfő ugyan nem magyarázkodik senki helyett, ám a senkik tudják: a hatalom megtartásának logikája azt diktálja, itt senki nem tűnhet el közkívánatra. Nem hogy a vő, de Lázár János, Rogán Antal, Kósa Lajos, Semjén Zsolt, sőt még egy offshore milliomos nevesincs államtitkár sem. Akkor sem, ha a kastélyok, a háztáji kisvasút, a közjegyzői papírok, a számlák láthatóak. Akkor sem, ha az engedély nélkül kilőtt, háziasított rénszarvas teteme fölött örömködő miniszterelnök-helyettes-pártelnök mosolya mögött az elosztási viszonyok vigyorognak. Ha a szerencsétlen dög valóságát mindenki érti, bár égbe szállt lelkét nem.

A kancelláriaminiszter Batidáján betonút épült a vadászó uraknak. Pedig a sáros csizmáját egyszer mindenkinek magának kell lehúznia. Ha kényelmetlen is, van, hogy jobb nem megvárni, míg mások húzzák le róla.