Bóta Gábor: A túlélés művészete

Publikálás dátuma
2018.03.31 09:10
A Tanár úr, kérem! A Karinthy Színházban FOTÓK: NIRD PHOTOGRAPHY

Rejtő Jenő neve hallatán akár már röhögünk is, szállóigévé lett mondatai jutnak eszünkbe, emlékszünk bizonyos halhatatlanná lett poénjaira, és eszelős figuráira, remek, élettel teli torz pofáira, karikaturisztikus alakjaira, akik miközben balekok, a lehető legképtelenebb helyzetekből is, a lehető leghihetetlenebb módon, kivágják magukat. Rendre sikerül nekik az, ami végül Rejtőnek sajnos nem jött össze, hogy fölülkerekednek a velük ellenséges világon, testi és némi lelki sérülések árán megúsznak csetepatékat, nagy bunyókat, égzengést-földrengést. Csavaros észjárással, ötletes furfanggal, túlélnek, és végül röhögnek és röhögnek azon, amin nagyon is bőgni kellene.

A piszkosak címmel Rejtő Jenő írásaiból és életéről mutatott be kesernyésen mulatságos produkciót a Nézőművészeti Kft, a Karinthy Színházban, a csavaros észjárású Scherer Péter rendezésében. Ifjonc amatőr színész korában maga is részt vett Rejtő produkcióban, méghozzá ritkaságszámba menően jóban, az Arvisura Színház előadásában, a Szkénében. Ezúttal is fellép. Most ő Piszkos Fred, aki köztudottan kapitány. Ahogy kell, pipa lóg ki a szájából, méretes a szakálla, tengerész sapka a kobakján. Nem állítható, hogy ő a főszereplő. Ő most inkább csak jelkép, a szerző legendássá lett márkavédjegye, aki időnként megjelenik, képviseli ezt az egész, egyszerre szomorkás, de mégis üdítően víg, rejtői világot.

Scherer pedig inkább rendezőként van jelen. Meg talán írt is. A színlap ugyanis nem tüntet fel írót a darab szerzőjeként. Ami őszinteségre vall, hiszen nincs is darab. Részint vannak a Piszkos Fredből vett szövegrészletek, melyek olykor jelenetekké sem állnak össze, időnként inkább ötletbazárról, poénok lelkes halmozásáról, jó mondatok élvezettel való hangoztatásáról, agymenésről, virgonc játékkedvről beszélhetünk. De a produkció jelentős részében nem is Rejtő dumái hangzanak el. Az ő világa, a maga korabeli jelmezeivel, újra és újra áttűnik a mába, és a jól bevált késelős kocsma helyett, egy építkezésen vagyunk. De nyugi, azért itt is isznak, purparléznak, ölre mennek, veszekednek, odamondogatnak egymásnak, kitolnak a másikkal, és persze a munka a legkevésbé sem halad. Országjelkép? Naná, hogy az is. Konkrét utalások nélkül. Csak hát ez a nem jutunk egyről a kettőre, sőt akár még hátrafelé is araszolunk miliő fölöttébb ismerős.

Leginkább talán kabaré szituációk laza füzérét látjuk. A kaposvári teátrum fénykorában Koltai Róbert rendezett, Meg kell szakadni! címmel, Rejtő kabarét. És tényleg a szék alá röhögtük magunkat a temérdek nevetéstől. Amikor Koltai félreértéses, hazugsággal teli, megcsalásos szituációba keveredett tűzoltóként, és a nézőtéren zömében tűzoltók ültek, tényleg csoda, hogy nem repedtek szét a falak a visító hangorkántól, ami gyakran még a színészek beszédét is elnyomta. Oltári volt! Pedig a Rejtő adaptációk ritkán sikerülnek. Gondoljunk csak A három testőr Afrikában című filmre, ami a remek színészek dacára is, a megoldásait tekintve, csak jóindulattal nevezhető félsikernek. Meglehetősen keveset lehetett például nevetni rajta, forszírozottnak tűntek a Rejtőnél amúgy remek poénok.

A piszkosak esetében viszont ülnek a poénok. No jó, jó, azt azért nem állítom, hogy végig egyenletes színvonalú a produkció. Valószínűleg a próbákon sokat rögtönöztek a színészek, és a sikerültebb megoldásokat aztán rögzítették. Jók a figurák. Megteremtődik az a fancsali görbe tükör, amiben elrajzoltan megláthatjuk magunkat. Balfék fickók tobzódnak a deszkákon. Banovits Vivianne, Pápai Rómeó, Marton Róbert, Molnár Gusztáv, Katona László, Kovács Krisztián, halálra élvezik, amit csinálnak. Az ízléshatárt soha nem túllépve, felszabadultan ökörködnek, mámorosan marháskodnak, ahogy csak belefér.

Legvégül elkomorul és költészettel telítődik a produkció. A Rómeó nevű srácot, azzal, hogy nincsenek rendben a papírjai, tán a bőrszínét nem találják megfelelőnek, kirúgják az építkezésről. A Pápai Rómeó által játszott fiatalember ott marad egyedül a színen. És hamvaiból visszatérve, megjelenik neki Rejtő, Mucsi Zoltán megszemélyesítésében. Ismerkedik vele. Kicsit diskurálnak. Megkedveli. Neki ajándékozza a senki által nem ismert, elveszett regényét. A legszámkivetettebb így gyönyörűen felmagasztosul általa, hiszen ő is a számkivetettek írója volt, majd maga is végzetesen azzá vált. Szép, ütős befejezés. Az egész produkció pedig üdítően szórakoztató.

A Tanár úr, kérem! előadása is az, ugyancsak a Karinthy Színházban. Ahol egyébként némileg istenkísértés színpadra alkalmazni Karinthy Frigyes remekét, hiszen 17 évig ment meglehetős sikerrel, az unoka, és egyben a színház tulajdonosa, Karinthy Márton rendezésében, Szakonyi Károly által igencsak flottul színpadra alkalmazva. Csak azért került le a repertoárról, mert sajnálatos módon, több színész is kihalt belőle. Simon Kornél viszont gondolt egyet, hogy ő más módon, ráadásul zenés változatban, ugyanott, szintén nekidurálja magát egy másik verziónak. És lőn! Az eredmény őt igazolja. Lelkes fiatalok tobzódnak a deszkákon. Behemót kölykökként hancúroznak, rakoncátlankodnak, izzadnak a felelésnél, füllentenek, ha úgy tetszik, ők is próbálnak túlélni, mint a Rejtő hősök, csak ők nincsenek életveszélyben. De egy-egy felelés, bizonyítványmagyarázat, egy lány meghódításának a vágya, ugyanilyen létfontosságúnak tűnhet a számukra. Megjelenik a kamaszhevület, a helykeresés a világban, az önfelfedezés, és mások megismerésének az igénye, és persze ott vannak a nagy-nagy világmegváltó vágyak, melyek bizonyos életszakaszban holt komolyaknak tűnnek, aztán valahogyan elenyésznek. Igen, láthatjuk a Találkozás egy fiatalemberrel című közismert jelenetet is, amikor kiderül, hogy az egykori álmok szertefoszlottak, a néhai terveket megvalósította más, lehet szabadkozni, mentegetőzni, próbálni magunkkal nem szembenézni. És lehet megint csak sokat nevetni. Simon Kornél- Deres Péter-Nyitrai László-Máthé Zsolt formált színpadi játékot Karinthy művéből. Kuna Kata, Menczel Andrea, Baronits Gábor, Fila Balázs, Pásztor Ádám, Peller Károly, Sütő András, Szelle Szilárd, Szűcs Péter Pál, Vecsei László nem kímélik az energiáikat, felfokozott a játékkedvük. Ők tulajdonképpen a békeidőkről regélnek, amikor elvagyunk foglalva mindennapi gondjainkkal, keressük, de nemigen találjuk az önazonosságunkat, nagyra törünk, azonban apránként észrevesszük, hogy ahhoz képest nem sokra jutunk, és igyekszünk a körülményeket okolni.

A szereplők dalra is fakadnak, Fekete Mari ért hozzá, hogy kis létszámú zenekar élén is jó hangulatot teremtsen, ahogy ehhez Simon Kornél szintén ért rendezőként, és a szereplők csakúgy. A Tanár úr, kérem! méltán újabb hosszú sikerszériára számíthat a Karinthy Színházban.

Szerző

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.