Bóta Gábor: A túlélés művészete

Publikálás dátuma
2018.03.31 09:10
A Tanár úr, kérem! A Karinthy Színházban FOTÓK: NIRD PHOTOGRAPHY
Fotó: /

Rejtő Jenő neve hallatán akár már röhögünk is, szállóigévé lett mondatai jutnak eszünkbe, emlékszünk bizonyos halhatatlanná lett poénjaira, és eszelős figuráira, remek, élettel teli torz pofáira, karikaturisztikus alakjaira, akik miközben balekok, a lehető legképtelenebb helyzetekből is, a lehető leghihetetlenebb módon, kivágják magukat. Rendre sikerül nekik az, ami végül Rejtőnek sajnos nem jött össze, hogy fölülkerekednek a velük ellenséges világon, testi és némi lelki sérülések árán megúsznak csetepatékat, nagy bunyókat, égzengést-földrengést. Csavaros észjárással, ötletes furfanggal, túlélnek, és végül röhögnek és röhögnek azon, amin nagyon is bőgni kellene.

A piszkosak címmel Rejtő Jenő írásaiból és életéről mutatott be kesernyésen mulatságos produkciót a Nézőművészeti Kft, a Karinthy Színházban, a csavaros észjárású Scherer Péter rendezésében. Ifjonc amatőr színész korában maga is részt vett Rejtő produkcióban, méghozzá ritkaságszámba menően jóban, az Arvisura Színház előadásában, a Szkénében. Ezúttal is fellép. Most ő Piszkos Fred, aki köztudottan kapitány. Ahogy kell, pipa lóg ki a szájából, méretes a szakálla, tengerész sapka a kobakján. Nem állítható, hogy ő a főszereplő. Ő most inkább csak jelkép, a szerző legendássá lett márkavédjegye, aki időnként megjelenik, képviseli ezt az egész, egyszerre szomorkás, de mégis üdítően víg, rejtői világot.

Scherer pedig inkább rendezőként van jelen. Meg talán írt is. A színlap ugyanis nem tüntet fel írót a darab szerzőjeként. Ami őszinteségre vall, hiszen nincs is darab. Részint vannak a Piszkos Fredből vett szövegrészletek, melyek olykor jelenetekké sem állnak össze, időnként inkább ötletbazárról, poénok lelkes halmozásáról, jó mondatok élvezettel való hangoztatásáról, agymenésről, virgonc játékkedvről beszélhetünk. De a produkció jelentős részében nem is Rejtő dumái hangzanak el. Az ő világa, a maga korabeli jelmezeivel, újra és újra áttűnik a mába, és a jól bevált késelős kocsma helyett, egy építkezésen vagyunk. De nyugi, azért itt is isznak, purparléznak, ölre mennek, veszekednek, odamondogatnak egymásnak, kitolnak a másikkal, és persze a munka a legkevésbé sem halad. Országjelkép? Naná, hogy az is. Konkrét utalások nélkül. Csak hát ez a nem jutunk egyről a kettőre, sőt akár még hátrafelé is araszolunk miliő fölöttébb ismerős.

Leginkább talán kabaré szituációk laza füzérét látjuk. A kaposvári teátrum fénykorában Koltai Róbert rendezett, Meg kell szakadni! címmel, Rejtő kabarét. És tényleg a szék alá röhögtük magunkat a temérdek nevetéstől. Amikor Koltai félreértéses, hazugsággal teli, megcsalásos szituációba keveredett tűzoltóként, és a nézőtéren zömében tűzoltók ültek, tényleg csoda, hogy nem repedtek szét a falak a visító hangorkántól, ami gyakran még a színészek beszédét is elnyomta. Oltári volt! Pedig a Rejtő adaptációk ritkán sikerülnek. Gondoljunk csak A három testőr Afrikában című filmre, ami a remek színészek dacára is, a megoldásait tekintve, csak jóindulattal nevezhető félsikernek. Meglehetősen keveset lehetett például nevetni rajta, forszírozottnak tűntek a Rejtőnél amúgy remek poénok.

A piszkosak esetében viszont ülnek a poénok. No jó, jó, azt azért nem állítom, hogy végig egyenletes színvonalú a produkció. Valószínűleg a próbákon sokat rögtönöztek a színészek, és a sikerültebb megoldásokat aztán rögzítették. Jók a figurák. Megteremtődik az a fancsali görbe tükör, amiben elrajzoltan megláthatjuk magunkat. Balfék fickók tobzódnak a deszkákon. Banovits Vivianne, Pápai Rómeó, Marton Róbert, Molnár Gusztáv, Katona László, Kovács Krisztián, halálra élvezik, amit csinálnak. Az ízléshatárt soha nem túllépve, felszabadultan ökörködnek, mámorosan marháskodnak, ahogy csak belefér.

Legvégül elkomorul és költészettel telítődik a produkció. A Rómeó nevű srácot, azzal, hogy nincsenek rendben a papírjai, tán a bőrszínét nem találják megfelelőnek, kirúgják az építkezésről. A Pápai Rómeó által játszott fiatalember ott marad egyedül a színen. És hamvaiból visszatérve, megjelenik neki Rejtő, Mucsi Zoltán megszemélyesítésében. Ismerkedik vele. Kicsit diskurálnak. Megkedveli. Neki ajándékozza a senki által nem ismert, elveszett regényét. A legszámkivetettebb így gyönyörűen felmagasztosul általa, hiszen ő is a számkivetettek írója volt, majd maga is végzetesen azzá vált. Szép, ütős befejezés. Az egész produkció pedig üdítően szórakoztató.

A Tanár úr, kérem! előadása is az, ugyancsak a Karinthy Színházban. Ahol egyébként némileg istenkísértés színpadra alkalmazni Karinthy Frigyes remekét, hiszen 17 évig ment meglehetős sikerrel, az unoka, és egyben a színház tulajdonosa, Karinthy Márton rendezésében, Szakonyi Károly által igencsak flottul színpadra alkalmazva. Csak azért került le a repertoárról, mert sajnálatos módon, több színész is kihalt belőle. Simon Kornél viszont gondolt egyet, hogy ő más módon, ráadásul zenés változatban, ugyanott, szintén nekidurálja magát egy másik verziónak. És lőn! Az eredmény őt igazolja. Lelkes fiatalok tobzódnak a deszkákon. Behemót kölykökként hancúroznak, rakoncátlankodnak, izzadnak a felelésnél, füllentenek, ha úgy tetszik, ők is próbálnak túlélni, mint a Rejtő hősök, csak ők nincsenek életveszélyben. De egy-egy felelés, bizonyítványmagyarázat, egy lány meghódításának a vágya, ugyanilyen létfontosságúnak tűnhet a számukra. Megjelenik a kamaszhevület, a helykeresés a világban, az önfelfedezés, és mások megismerésének az igénye, és persze ott vannak a nagy-nagy világmegváltó vágyak, melyek bizonyos életszakaszban holt komolyaknak tűnnek, aztán valahogyan elenyésznek. Igen, láthatjuk a Találkozás egy fiatalemberrel című közismert jelenetet is, amikor kiderül, hogy az egykori álmok szertefoszlottak, a néhai terveket megvalósította más, lehet szabadkozni, mentegetőzni, próbálni magunkkal nem szembenézni. És lehet megint csak sokat nevetni. Simon Kornél- Deres Péter-Nyitrai László-Máthé Zsolt formált színpadi játékot Karinthy művéből. Kuna Kata, Menczel Andrea, Baronits Gábor, Fila Balázs, Pásztor Ádám, Peller Károly, Sütő András, Szelle Szilárd, Szűcs Péter Pál, Vecsei László nem kímélik az energiáikat, felfokozott a játékkedvük. Ők tulajdonképpen a békeidőkről regélnek, amikor elvagyunk foglalva mindennapi gondjainkkal, keressük, de nemigen találjuk az önazonosságunkat, nagyra törünk, azonban apránként észrevesszük, hogy ahhoz képest nem sokra jutunk, és igyekszünk a körülményeket okolni.

A szereplők dalra is fakadnak, Fekete Mari ért hozzá, hogy kis létszámú zenekar élén is jó hangulatot teremtsen, ahogy ehhez Simon Kornél szintén ért rendezőként, és a szereplők csakúgy. A Tanár úr, kérem! méltán újabb hosszú sikerszériára számíthat a Karinthy Színházban.

Szerző
2018.03.31 09:10

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10