Bóta Gábor: A túlélés művészete

Publikálás dátuma
2018.03.31 09:10
A Tanár úr, kérem! A Karinthy Színházban FOTÓK: NIRD PHOTOGRAPHY
Fotó: /

Rejtő Jenő neve hallatán akár már röhögünk is, szállóigévé lett mondatai jutnak eszünkbe, emlékszünk bizonyos halhatatlanná lett poénjaira, és eszelős figuráira, remek, élettel teli torz pofáira, karikaturisztikus alakjaira, akik miközben balekok, a lehető legképtelenebb helyzetekből is, a lehető leghihetetlenebb módon, kivágják magukat. Rendre sikerül nekik az, ami végül Rejtőnek sajnos nem jött össze, hogy fölülkerekednek a velük ellenséges világon, testi és némi lelki sérülések árán megúsznak csetepatékat, nagy bunyókat, égzengést-földrengést. Csavaros észjárással, ötletes furfanggal, túlélnek, és végül röhögnek és röhögnek azon, amin nagyon is bőgni kellene.

A piszkosak címmel Rejtő Jenő írásaiból és életéről mutatott be kesernyésen mulatságos produkciót a Nézőművészeti Kft, a Karinthy Színházban, a csavaros észjárású Scherer Péter rendezésében. Ifjonc amatőr színész korában maga is részt vett Rejtő produkcióban, méghozzá ritkaságszámba menően jóban, az Arvisura Színház előadásában, a Szkénében. Ezúttal is fellép. Most ő Piszkos Fred, aki köztudottan kapitány. Ahogy kell, pipa lóg ki a szájából, méretes a szakálla, tengerész sapka a kobakján. Nem állítható, hogy ő a főszereplő. Ő most inkább csak jelkép, a szerző legendássá lett márkavédjegye, aki időnként megjelenik, képviseli ezt az egész, egyszerre szomorkás, de mégis üdítően víg, rejtői világot.

Scherer pedig inkább rendezőként van jelen. Meg talán írt is. A színlap ugyanis nem tüntet fel írót a darab szerzőjeként. Ami őszinteségre vall, hiszen nincs is darab. Részint vannak a Piszkos Fredből vett szövegrészletek, melyek olykor jelenetekké sem állnak össze, időnként inkább ötletbazárról, poénok lelkes halmozásáról, jó mondatok élvezettel való hangoztatásáról, agymenésről, virgonc játékkedvről beszélhetünk. De a produkció jelentős részében nem is Rejtő dumái hangzanak el. Az ő világa, a maga korabeli jelmezeivel, újra és újra áttűnik a mába, és a jól bevált késelős kocsma helyett, egy építkezésen vagyunk. De nyugi, azért itt is isznak, purparléznak, ölre mennek, veszekednek, odamondogatnak egymásnak, kitolnak a másikkal, és persze a munka a legkevésbé sem halad. Országjelkép? Naná, hogy az is. Konkrét utalások nélkül. Csak hát ez a nem jutunk egyről a kettőre, sőt akár még hátrafelé is araszolunk miliő fölöttébb ismerős.

Leginkább talán kabaré szituációk laza füzérét látjuk. A kaposvári teátrum fénykorában Koltai Róbert rendezett, Meg kell szakadni! címmel, Rejtő kabarét. És tényleg a szék alá röhögtük magunkat a temérdek nevetéstől. Amikor Koltai félreértéses, hazugsággal teli, megcsalásos szituációba keveredett tűzoltóként, és a nézőtéren zömében tűzoltók ültek, tényleg csoda, hogy nem repedtek szét a falak a visító hangorkántól, ami gyakran még a színészek beszédét is elnyomta. Oltári volt! Pedig a Rejtő adaptációk ritkán sikerülnek. Gondoljunk csak A három testőr Afrikában című filmre, ami a remek színészek dacára is, a megoldásait tekintve, csak jóindulattal nevezhető félsikernek. Meglehetősen keveset lehetett például nevetni rajta, forszírozottnak tűntek a Rejtőnél amúgy remek poénok.

A piszkosak esetében viszont ülnek a poénok. No jó, jó, azt azért nem állítom, hogy végig egyenletes színvonalú a produkció. Valószínűleg a próbákon sokat rögtönöztek a színészek, és a sikerültebb megoldásokat aztán rögzítették. Jók a figurák. Megteremtődik az a fancsali görbe tükör, amiben elrajzoltan megláthatjuk magunkat. Balfék fickók tobzódnak a deszkákon. Banovits Vivianne, Pápai Rómeó, Marton Róbert, Molnár Gusztáv, Katona László, Kovács Krisztián, halálra élvezik, amit csinálnak. Az ízléshatárt soha nem túllépve, felszabadultan ökörködnek, mámorosan marháskodnak, ahogy csak belefér.

Legvégül elkomorul és költészettel telítődik a produkció. A Rómeó nevű srácot, azzal, hogy nincsenek rendben a papírjai, tán a bőrszínét nem találják megfelelőnek, kirúgják az építkezésről. A Pápai Rómeó által játszott fiatalember ott marad egyedül a színen. És hamvaiból visszatérve, megjelenik neki Rejtő, Mucsi Zoltán megszemélyesítésében. Ismerkedik vele. Kicsit diskurálnak. Megkedveli. Neki ajándékozza a senki által nem ismert, elveszett regényét. A legszámkivetettebb így gyönyörűen felmagasztosul általa, hiszen ő is a számkivetettek írója volt, majd maga is végzetesen azzá vált. Szép, ütős befejezés. Az egész produkció pedig üdítően szórakoztató.

A Tanár úr, kérem! előadása is az, ugyancsak a Karinthy Színházban. Ahol egyébként némileg istenkísértés színpadra alkalmazni Karinthy Frigyes remekét, hiszen 17 évig ment meglehetős sikerrel, az unoka, és egyben a színház tulajdonosa, Karinthy Márton rendezésében, Szakonyi Károly által igencsak flottul színpadra alkalmazva. Csak azért került le a repertoárról, mert sajnálatos módon, több színész is kihalt belőle. Simon Kornél viszont gondolt egyet, hogy ő más módon, ráadásul zenés változatban, ugyanott, szintén nekidurálja magát egy másik verziónak. És lőn! Az eredmény őt igazolja. Lelkes fiatalok tobzódnak a deszkákon. Behemót kölykökként hancúroznak, rakoncátlankodnak, izzadnak a felelésnél, füllentenek, ha úgy tetszik, ők is próbálnak túlélni, mint a Rejtő hősök, csak ők nincsenek életveszélyben. De egy-egy felelés, bizonyítványmagyarázat, egy lány meghódításának a vágya, ugyanilyen létfontosságúnak tűnhet a számukra. Megjelenik a kamaszhevület, a helykeresés a világban, az önfelfedezés, és mások megismerésének az igénye, és persze ott vannak a nagy-nagy világmegváltó vágyak, melyek bizonyos életszakaszban holt komolyaknak tűnnek, aztán valahogyan elenyésznek. Igen, láthatjuk a Találkozás egy fiatalemberrel című közismert jelenetet is, amikor kiderül, hogy az egykori álmok szertefoszlottak, a néhai terveket megvalósította más, lehet szabadkozni, mentegetőzni, próbálni magunkkal nem szembenézni. És lehet megint csak sokat nevetni. Simon Kornél- Deres Péter-Nyitrai László-Máthé Zsolt formált színpadi játékot Karinthy művéből. Kuna Kata, Menczel Andrea, Baronits Gábor, Fila Balázs, Pásztor Ádám, Peller Károly, Sütő András, Szelle Szilárd, Szűcs Péter Pál, Vecsei László nem kímélik az energiáikat, felfokozott a játékkedvük. Ők tulajdonképpen a békeidőkről regélnek, amikor elvagyunk foglalva mindennapi gondjainkkal, keressük, de nemigen találjuk az önazonosságunkat, nagyra törünk, azonban apránként észrevesszük, hogy ahhoz képest nem sokra jutunk, és igyekszünk a körülményeket okolni.

A szereplők dalra is fakadnak, Fekete Mari ért hozzá, hogy kis létszámú zenekar élén is jó hangulatot teremtsen, ahogy ehhez Simon Kornél szintén ért rendezőként, és a szereplők csakúgy. A Tanár úr, kérem! méltán újabb hosszú sikerszériára számíthat a Karinthy Színházban.

Szerző
2018.03.31 09:10

Operabál – azaz inkább estély – 1946-ban

Publikálás dátuma
2018.08.12 18:00

Fotó: Fortepan/ Szent-Tamási Mihály
A háború befejezése után ismét megkezdte működését az Operabarátok Egyesülete. A dalszínház életében való újra megjelenésének első jeleként három programpontból álló rendezvénnyel lépett a közönség elé: A Rajna kincse című Wagner-mű előadása, utána vacsora az Operaházban, azt követően pedig tánc. Ha nem is nagy bál – hiszen a táncparkett nem egyesítette a színpadot a nézőtérrel –, mégis olyan kulturális esemény, ami révén többletbevételhez lehet juttatni az Operaházat.
Két külügyminisztériumi kollégámmal, Karcsival és Miklóssal elhatároztuk, hogy – természetesen meghívva egy-egy ifjú hölgyet – mi is jelen leszünk. Megvettük a jegyeket, foglaltattunk asztalt, ki-ki megjelent hölgyével az Andrássy úti palotában. Feltűnt nekem, hogy máskor vidám Károly barátom nincs jó hangulatban. Partnere, érettségi előtt álló gimnazista, nem osztotta Karcsi levertségét, élvezte élete első báli estélyét. Karcsi az előadást követő vacsora alatt próbálta ugyan a jókedv tettetését, de nemigen sikerült neki. Partnere szerencsére nem sokat érzett ebből, mert roppant csinos lévén, nagyon kelendő volt a táncosok körében. Vacsora után alkalmam volt Karcsival négyszemközt maradni. Bánatosan mesélte el, hogy miért olyan levert. Előrebocsátom, az operaestély időpontja 1946/47 fordulója, vagyis hetven évvel ezelőtt járunk.
Karcsi a megbeszélt időpontban jelent meg a kislány lakásán. A mama fogadta és türelmét kérte, hogy lánya még nem útra kész. Bevitte a szalonba, ahol barátnőjével beszélgetett, aki – nekem rokonom volt – ugyanúgy mesélte el a történetet, mint a fehér asztalnál Karcsi. A hölgyek egy-egy karosszékben ültek és csevegtek. Az egyik hölgy cigarettát vett elő, mire Karcsi sietve zsebébe nyúlt, előrántotta öngyújtóját és nem vette észre, hogy azzal együtt kirepült a zsebéből a hölgyek lába elé egy pőre koton. A mama pedig így szólt Karcsihoz: "Kedves Károly, valamit elvesztett." Karcsi odanézett. "Reméltem, hogy megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek..." Mivel azonban a csoda nem történt meg, Karcsi kénytelen volt lehajolni és újból zsebre tenni a csomagolás nélküli óvszert. Szerencséje volt, mert abban a pillanatban belibegett a tollászkodását éppen befejezett kislány és közölte, hogy mehetnek. Karcsi, örülvén, hogy az egészségügyi cikk lekerült a napirendről, buzgón helyeselt és elindultak. "Mit fog rólam gondolni a mama?" – fejezte be Karcsi. Azt, hogy milyen gondos fiatalember vagy – feleltem.
Karcsi az est hátralevő részében szorgalmasan töltögetett saját magának és mire a mulatság véget ért, már láttam, hogy nekem kell hazakísérni a kislányt is, nemcsak az én partneremet. Hogy nemcsak az említett két hölgyet, hanem egy harmadikat is nekem kell hazafuvaroznom, akkor derült ki, amikor Miklós barátom közölte, hogy számít rám: hazakísérem az ő partnerét is, mert ő az est hátralévő részét – karrierje érdekében – Bolgár Elek külügyi államtitkár lányának fogja szentelni. Ott álltam hát az Opera ruhatára előtt három szép lánnyal. Szerencsére sikerült találnom egy taxit, amibe bepasszíroztam a hölgyeket – akkoriban szokásos Austin típusú, apró kocsi volt. Karcsi, látván, hogy nem fér be, belekapaszkodott a hátsó csomagtartó-rácsba, de két másik sofőr segített a miénknek és visszatartották. Karcsi pedig elindult a nagy magyar éjszakába.
Csak hétfőn reggel, a hivatalban tudtam beszélni vele. Nem sokkal azután, hogy elmentünk, valahol az Andrássy úton elkapta az éjszaka egy hivatásos tündére. Tőle eltávozva hazament. Amikor délben felébredt, megállapította, hogy vadonatúj Parker töltőtolla nincs meg. Biztos kiesett a zsebéből, gondolta, ott kell legyen az Andrássy úti nőnél. Ha letagadja, botrányt fog csinálni. A házszámot nem tudta, de emlékezett a kapualjra. Mivel akkoriban a lakóházak kapuit reggel 6 és este 10 óra között nyitva tartották, hamar megtalálta "vendéglátóját", aki örömmel látta viszont: de jó, hogy eljött, itt hagyta a Parkert.----
Hát akkor szerencséd van – mondtam. Szerencsém? – kérdezte Karcsi. Ha te látnád azt a nőt! Rémes! Inkább veszett volna oda a Parker!
2018.08.12 18:00
Frissítve: 2018.08.12 18:00

Hegyi Iván: Ó, csak a filmdal jönne már!

Publikálás dátuma
2018.08.12 17:00

Fotó: /
Presser Gábor szépen teleírta a slágerlistát 1980-ban. Abban az évben jelent meg a Loksi című dupla album a Boksszal, az Embertelen dallal, a Ha eljönnek az angyalokkal, és akkoriban mutatták be Dobray György filmrendező alkotását, Az áldozatot, amelyben Komár László énekelte egy bárban, miközben Kristály nyomozó (Reviczky Gábor) Vandával (Sáfár Anikó) randevúzott, hogy "Ó, csak a hajnal jönne már..." 
A nyomasztó hangulatú film ugyancsak sötét tónusú dalát alighanem többen dúdolták, mint ahányan a hazai thrillert megnézték, pedig akadt, nem csupán a mozi-ínyencek számára csábító jelenet is a vásznon. "Vanda" félmeztelenül állt az ablakban, a detektív pedig megkérdezte tőle: – Nem zavar, hogy néznek? (Szemben egy lakótelepi ház magasodott.) Mire a megszólított így felelt: "Ja, a jogtanácsos úr? A felesége évek óta gipszágyban fekszik. Ez az egyetlen öröme..." Presser, aki a hatvanas évek közepén együtt muzsikált az újjáalakuló Scampolóban Komárral, nem ragadt meg egyvalaminél, s az LGT ellátása mellett az énekes stílusának – valamint a publikum ízlésének – messzemenően megfelelő rock and rollt komponált. A szöveget nem Dusán Sztevanovity, hanem a filmnovellát is jegyző Juhász Sándor írta. "A kerti úton suttogás, száz árnyék útra kél; fakó, furcsa látomás, és úgy fél Rácz Adél" – hangzott a vetítés során, s a sorok tökéletesen illettek a drámai történethez. Juhász sokoldalú ember, valóságos polihisztor volt: a forgatókönyveken túl verseket írt – Károly utca címmel halála után, 1995-ben adták ki válogatott költeményeit –, festőművészként többször kiállított itthon és külföldön, továbbá rajzfilmeket rendezett, s jó néhány ismert slágerszám szövege fűződik a nevéhez. Tőle van a Száguldás, Porsche, szerelem, a Mondd, kis kócos, továbbá Elvis-átültetések egész sora: A szerelem kormányoz (Can't Help Falling in Love), Árva, bús, éjszakán (Are You Lonesome Tonight), Ne sírj, apám (Don't Cry Daddy), Egy perc az élet (It's Now or Never), Sírás a kápolnában (Crying in the Chapel). Az utóbbi stimmelt élete egy szakaszához, mert volt, hogy egy hűvösvölgyi romtemplomban lakott. Ötvenkilenc éves korában, rákbetegségben halt meg 1993-ban (Komár csaknem húsz évvel később követte őt), ám nyolcvanban még nyilván örömmel olvasta – a szerzőtárs Presserrel együtt – a kritikát: "Nem eget rengetően nagy dal, félhangonként emelkedő versszakaival, halványan behízelgő dallamával. (...). Mégis. Perfekt kis darabról van szó, remek filmzenéről." Az évtized nem egy beszámoló szerint muzikálisan is unalmas fordulóján a rock and roll a reneszánszát élte idehaza. A Hungaria tarolt a Rock and Roll Party című album dalaival – a Micsoda bulitól a Csókkirályig –, de Hobo és Deák Bill sem hiába nyomta a Rolling Stones bluest vagy a Ki vagyok én? -t ("nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt"); hogy a Loksi-albumon szintén szereplő "Szentimentális rakenrollról" meg ne feledkezzünk. A V'Moto-Rock korabeli slágere meg passzolt a hajnali nótához, hiszen Demjén azt énekelte a publikum nem kristálytiszta, de annál átszellemültebb vokálja kíséretében: "Várj, míg felkel majd a nap." Az "áldozati" szám megjelent Komár első nagylemezén, a Táncoló fekete lakkcipőkkel, a Fehér holddal és egy Szörényi–Bródy szerzeménnyel, a Családi rockyval együtt. ("Egy, két, hár', négy gyerekem lesz, ha megtalálom azt a lányt...") Ám a korongról a legjobban a filmdal hasított, pedig a profi Komár nem tett kivételt: mindegyik dalát mindenütt a tőle telhető legnagyobb alázattal adta elő, kilengést még haknikon sem engedett meg magának. A fellépéssel éppen meg nem örvendeztetett rajongók meg ültek a rádió előtt, és azt kívánták: ó, csak a "Hajnal" jönne már...
2018.08.12 17:00
Frissítve: 2018.08.12 17:00