Rejtő Jenő neve hallatán akár már röhögünk is, szállóigévé lett mondatai jutnak eszünkbe, emlékszünk bizonyos halhatatlanná lett poénjaira, és eszelős figuráira, remek, élettel teli torz pofáira, karikaturisztikus alakjaira, akik miközben balekok, a lehető legképtelenebb helyzetekből is, a lehető leghihetetlenebb módon, kivágják magukat. Rendre sikerül nekik az, ami végül Rejtőnek sajnos nem jött össze, hogy fölülkerekednek a velük ellenséges világon, testi és némi lelki sérülések árán megúsznak csetepatékat, nagy bunyókat, égzengést-földrengést. Csavaros észjárással, ötletes furfanggal, túlélnek, és végül röhögnek és röhögnek azon, amin nagyon is bőgni kellene.
A piszkosak címmel Rejtő Jenő írásaiból és életéről mutatott be kesernyésen mulatságos produkciót a Nézőművészeti Kft, a Karinthy Színházban, a csavaros észjárású Scherer Péter rendezésében. Ifjonc amatőr színész korában maga is részt vett Rejtő produkcióban, méghozzá ritkaságszámba menően jóban, az Arvisura Színház előadásában, a Szkénében. Ezúttal is fellép. Most ő Piszkos Fred, aki köztudottan kapitány. Ahogy kell, pipa lóg ki a szájából, méretes a szakálla, tengerész sapka a kobakján. Nem állítható, hogy ő a főszereplő. Ő most inkább csak jelkép, a szerző legendássá lett márkavédjegye, aki időnként megjelenik, képviseli ezt az egész, egyszerre szomorkás, de mégis üdítően víg, rejtői világot.
Scherer pedig inkább rendezőként van jelen. Meg talán írt is. A színlap ugyanis nem tüntet fel írót a darab szerzőjeként. Ami őszinteségre vall, hiszen nincs is darab. Részint vannak a Piszkos Fredből vett szövegrészletek, melyek olykor jelenetekké sem állnak össze, időnként inkább ötletbazárról, poénok lelkes halmozásáról, jó mondatok élvezettel való hangoztatásáról, agymenésről, virgonc játékkedvről beszélhetünk. De a produkció jelentős részében nem is Rejtő dumái hangzanak el. Az ő világa, a maga korabeli jelmezeivel, újra és újra áttűnik a mába, és a jól bevált késelős kocsma helyett, egy építkezésen vagyunk. De nyugi, azért itt is isznak, purparléznak, ölre mennek, veszekednek, odamondogatnak egymásnak, kitolnak a másikkal, és persze a munka a legkevésbé sem halad. Országjelkép? Naná, hogy az is. Konkrét utalások nélkül. Csak hát ez a nem jutunk egyről a kettőre, sőt akár még hátrafelé is araszolunk miliő fölöttébb ismerős.
Leginkább talán kabaré szituációk laza füzérét látjuk. A kaposvári teátrum fénykorában Koltai Róbert rendezett, Meg kell szakadni! címmel, Rejtő kabarét. És tényleg a szék alá röhögtük magunkat a temérdek nevetéstől. Amikor Koltai félreértéses, hazugsággal teli, megcsalásos szituációba keveredett tűzoltóként, és a nézőtéren zömében tűzoltók ültek, tényleg csoda, hogy nem repedtek szét a falak a visító hangorkántól, ami gyakran még a színészek beszédét is elnyomta. Oltári volt! Pedig a Rejtő adaptációk ritkán sikerülnek. Gondoljunk csak A három testőr Afrikában című filmre, ami a remek színészek dacára is, a megoldásait tekintve, csak jóindulattal nevezhető félsikernek. Meglehetősen keveset lehetett például nevetni rajta, forszírozottnak tűntek a Rejtőnél amúgy remek poénok.
A piszkosak esetében viszont ülnek a poénok. No jó, jó, azt azért nem állítom, hogy végig egyenletes színvonalú a produkció. Valószínűleg a próbákon sokat rögtönöztek a színészek, és a sikerültebb megoldásokat aztán rögzítették. Jók a figurák. Megteremtődik az a fancsali görbe tükör, amiben elrajzoltan megláthatjuk magunkat. Balfék fickók tobzódnak a deszkákon. Banovits Vivianne, Pápai Rómeó, Marton Róbert, Molnár Gusztáv, Katona László, Kovács Krisztián, halálra élvezik, amit csinálnak. Az ízléshatárt soha nem túllépve, felszabadultan ökörködnek, mámorosan marháskodnak, ahogy csak belefér.
Legvégül elkomorul és költészettel telítődik a produkció. A Rómeó nevű srácot, azzal, hogy nincsenek rendben a papírjai, tán a bőrszínét nem találják megfelelőnek, kirúgják az építkezésről. A Pápai Rómeó által játszott fiatalember ott marad egyedül a színen. És hamvaiból visszatérve, megjelenik neki Rejtő, Mucsi Zoltán megszemélyesítésében. Ismerkedik vele. Kicsit diskurálnak. Megkedveli. Neki ajándékozza a senki által nem ismert, elveszett regényét. A legszámkivetettebb így gyönyörűen felmagasztosul általa, hiszen ő is a számkivetettek írója volt, majd maga is végzetesen azzá vált. Szép, ütős befejezés. Az egész produkció pedig üdítően szórakoztató.
A Tanár úr, kérem! előadása is az, ugyancsak a Karinthy Színházban. Ahol egyébként némileg istenkísértés színpadra alkalmazni Karinthy Frigyes remekét, hiszen 17 évig ment meglehetős sikerrel, az unoka, és egyben a színház tulajdonosa, Karinthy Márton rendezésében, Szakonyi Károly által igencsak flottul színpadra alkalmazva. Csak azért került le a repertoárról, mert sajnálatos módon, több színész is kihalt belőle. Simon Kornél viszont gondolt egyet, hogy ő más módon, ráadásul zenés változatban, ugyanott, szintén nekidurálja magát egy másik verziónak. És lőn! Az eredmény őt igazolja. Lelkes fiatalok tobzódnak a deszkákon. Behemót kölykökként hancúroznak, rakoncátlankodnak, izzadnak a felelésnél, füllentenek, ha úgy tetszik, ők is próbálnak túlélni, mint a Rejtő hősök, csak ők nincsenek életveszélyben. De egy-egy felelés, bizonyítványmagyarázat, egy lány meghódításának a vágya, ugyanilyen létfontosságúnak tűnhet a számukra. Megjelenik a kamaszhevület, a helykeresés a világban, az önfelfedezés, és mások megismerésének az igénye, és persze ott vannak a nagy-nagy világmegváltó vágyak, melyek bizonyos életszakaszban holt komolyaknak tűnnek, aztán valahogyan elenyésznek. Igen, láthatjuk a Találkozás egy fiatalemberrel című közismert jelenetet is, amikor kiderül, hogy az egykori álmok szertefoszlottak, a néhai terveket megvalósította más, lehet szabadkozni, mentegetőzni, próbálni magunkkal nem szembenézni. És lehet megint csak sokat nevetni. Simon Kornél- Deres Péter-Nyitrai László-Máthé Zsolt formált színpadi játékot Karinthy művéből. Kuna Kata, Menczel Andrea, Baronits Gábor, Fila Balázs, Pásztor Ádám, Peller Károly, Sütő András, Szelle Szilárd, Szűcs Péter Pál, Vecsei László nem kímélik az energiáikat, felfokozott a játékkedvük. Ők tulajdonképpen a békeidőkről regélnek, amikor elvagyunk foglalva mindennapi gondjainkkal, keressük, de nemigen találjuk az önazonosságunkat, nagyra törünk, azonban apránként észrevesszük, hogy ahhoz képest nem sokra jutunk, és igyekszünk a körülményeket okolni.
A szereplők dalra is fakadnak, Fekete Mari ért hozzá, hogy kis létszámú zenekar élén is jó hangulatot teremtsen, ahogy ehhez Simon Kornél szintén ért rendezőként, és a szereplők csakúgy. A Tanár úr, kérem! méltán újabb hosszú sikerszériára számíthat a Karinthy Színházban.
