Bándy Sándor: Mi történik velünk? (IV.)

Publikálás dátuma
2018.03.31. 09:30
Békemenet Fotó: Németh András Péter

Nézem a híreket, sétálok a piacon, ahol a pártok standokat állítottak és mindenütt hiszti, hazudozás, hülyítés, hőzöngés. Ma már nem lehet egy normális választási kampányt lefolytatni. Ugyanakkor így egyszerű döntés elé nézünk április 8-án: az egyik oldalon javaslatok az egészségügyi, oktatásügyi, szociális- és gazdasági kérdések megoldására, míg a kormányoldalon gyűlölet-, félelem-, és hisztériakeltő hazugságok. Mégis az utóbbi vezet a közvélemény-kutatásokban. Mi történt velünk?!

Mostanában olvastam Károlyi Mihály igen tanulságos levelezését. A gróf birtokait és vagyona nagy részét szétosztotta nincstelen emberek között, segített a bajba jutottaknak, mondhatni, egy anti-Orbán volt - nem meglepő, hogy ennyire utálják. Az utolsó kötet volt a legérdekesebb, ahogy kiváló értelmiségiek azt figyelték, hogyan foszlik szét a demokrácia reménye 1945 és 1949 között. Egyik levelében Rákosi Mátyás nyugtatgatta Károlyit, hogy ne dőljön be a hazugságoknak, mert a haza ellenségei mindenféle hazugságokat terjesztenek. Napjainkban a kormány szóvivője hasonló szavakkal nyugtat nyugati politikusokat.

Jogosnak tűnhet a felvetés, hogy nem lehet a két helyzetet összehasonlítani. Kialakulóban volt a hidegháború, egy rettenetes keleti diktatúra állt Rákosiék mögött, alakult az egypártrendszer és elnyomógépezete. Tagadhatatlan, sok minden változott az elmúlt 70 év alatt. Mégis, január végén jeles társadalomtudósok figyelmeztettek, hogy egy újabb egypártrendszer van kialakulóban. Nem visz el senkit az ÁVO, de az is elég, hogy valaki elveszítse állását, vagy csak az, hogy - tanulva mások esetéből - az emberek féltsék munkájukat, családjuk megélhetését. Kétezer éve írta Ovidius, hogy "Jól jár, aki jól lapul" ("Jól élt, aki jól elrejtőzve élt", Ovidius: Tristia - a szerk.) és ez ma is érvényes megfigyelés.

Orbánék tudják, hogy több nem is kell. És ha megnyerik a választást és a Fidesz-körökből kiszivárgó elképzelések igaznak bizonyulnak, a média, a bíróság, és minden más független intézmény és szervezet vagy a központi akarat szerint fog tenni, vagy sehogy sem fog tenni.

Kormányunk szerint mindenhol ellenségek leselkednek ránk, akik tönkre akarnak tenni minket. Az ellenzéki pártok, emberjogi szervezetek, az Európai Unió, az ENSZ, mind mind ellenünk vannak. "Önökön is múlik, hogy egy idegen politikai és gazdasági érdekeket képviselő bábkormány vagy független, nemzeti kormány fogja vezetni Magyarországot" – mondta Orbán március 6-án egy gazdaságpolitikai fórumon.

A demokrácia sebezhetősége

"Alig lehet ráismerni. Emlékszel milyen jól nézett ki? Korábban is voltak bajai, meg hát mi sem figyeltünk oda eléggé. Pedig tudtuk milyen nehéz évtizedek vannak mögötte. Már egy csomó mindent kivettek belőle."

Két hölgy beszélgetett a váróteremben és egy pillanatig azt hittem, hogy bajlódó demokráciánkról van szó. Ha visszagondolunk, milyen volt az új parlamenti élet 1990-ben, valóban nem lehet ráismerni. Mára kivették a fékek és ellensúlyok intézményeit, melyek a demokrácia egészségét őrizték. "Tény, hogy nálunk nagyon súlyos betegségtüneteket mutat a jogállamiság", állítja Bárándy Péter (168 óra).

Mai is aktuálisak a szociáldemokrata Faragó László írásai. Több cikkében foglalkozott a demokráciával, tudta, hogy itt egy tanulási folyamatról van szó. "A demokrácia kilátásai” c. írásában (Szocializmus, 1946. március-április) rátapintott a demokrácia egy máig érvényes sebezhetőségére. Eszerint a demokrácia ellenségei a demokrácia önvédekezési kísérleteit demokrácia-deficitként kritizálják. Ha például valaki felszólalna, hogy tilos egy pártnak kisajátítani a hazaszeretetet, rögtön a szólásszabadság kurtításával vádolnák.

Mindenki más hazaáruló

Rossz hírünk van világszerte. Ez nem az ellenzék, a külföldi sajtó, Brüsszel, vagy az ENSZ műve; csak vezetőink sara. A kormányfő menekül az újságírók kérdései elől, parlamenti képviselők nem kapnak választ felvetéseikre, nem végezheti munkáját a parlamenti bizottság mert ellenzéki tagjai "Soros-bérencnek" vannak kikiáltva. Kövér László, aki 1986-ban az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének volt a munkatársa és ma az Országgyűlés elnöke, azzal zsarol minket, hogy "ha nem a Fidesz nyer, akkor Magyarország megszűnik létezni". Harminc évvel ezelőtt Grósz Károly "az anarchia, a káosz – és ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni" szavakkal ijesztgette az országot. Régi vicc: "Simlis simli gaudet".

Kiszivárgott híreket említettem, de ennél konkrétabb információink is vannak. 2012 februárjában Kövér rendeleti kormányzást vizionált. 2012 júliusban a miniszterelnök "más típusú politikai rendszereket” emlegetett, melyek bevezetésére esetleg szükség lehet, majd két évvel később felvetette a hírhedt "illiberális demokrácia" gondolatát. 2012. november 5-én hangzott el egyik legérdekesebb mondata, a miniszterelnök kijelentette, hogy a 80-as években "nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát”. 2010 előtt Orbán gyakran támadta a kormány korrupciós ügyeit - jogosan. De a mostani, minden eddigi mértéket túlhaladó - összegében és szervezettségében - kormányzati korrupció fényében úgy lehet értelmezni a korrupciót ostorozó mondatait, hogy ő nem a korrupció ellen szólt, csak az akkori haszonélvezői ellen.

Amiket Orbán mondott 2010 előtt, gyakran szöges ellentétei mindannak, amit csinál 2010 óta. Elvárható lenne híveinek csalódása, de ehelyett rajongásuk majdnem töretlen. Bármit csinál a Vezér, az a jó, ő tudja a helyes utat. Ezt a vallásos ragaszkodást kirívó túlzásával jól példázta egy lengetett trikó az egyik felvonuláson: Orbán Viktor fényképe alá a következő volt írva: "ÉLŐ ISTEN".

Persze lehet ilyenkor legyinteni, hogy ez egy buta ember magánakciója volt, de érdekes, hogy ebben a "keresztény-nemzeti-konzervatív" gyülekezetben senki sem szólt rá az illetőre. Az ATV "Szavazz rám" c. műsorában megkérdeztek egy középkorú nőt, kire fog szavazni. "Orbán Viktorra! A hazámra!" E nézet logikája szerint mindenki más hazaáruló.

Tudatos elmélyítés

Aggasztó jelek vesznek körül. Egyenként, önmagukban talán fel sem tűnnének, de összességükben kész időutazás a múltba. Annyira sűrűsödnek az események, halmozódnak a hazugságok, hogy a lakosság nagy hányadát már nem is érdekli a közélet. És pont ez a legfőbb jellemzője a gyenge demokráciának: az ország állampolgárai nincsenek tudatában annak, hogy mekkora kincs maga a demokrácia, mennyire gyenge – értsd: sebezhető és védtelen –, mennyire eszköztelen az önvédelemre, és mennyire igényli a mindennapos tudatos ápolást.

E véleményem a gyengeségről minden demokráciáról elmondható, de míg a politikusok nem élnek vissza a helyzettel és a tudás-, illetve információdeficittel, addig észre sem vesszük. Az elmúlt század során jelentős fejlődés ment végbe a demokrácia kiszélesítése érdekében és egyre több állampolgár kapta meg a választójogot. Viszont semmi sem történt a demokrácia tudatos elmélyítése terén.

Pedig nem is oly ördöngös a helyzet: kicsit leegyszerűsítve, pénzről - a mi pénzünkről! - és annak kezeléséről van szó, mivel a különböző szinteken működő kormányzatok az adófizetők pénzét kezelik és felelősségük, hogy jól működjenek az intézmények (kórház, rendelő, bölcsőde, óvoda, iskola, egyetem, bíróság, közbiztonság, infrastruktúra, közvilágítás, szemétszállítás, stb.). A pártok abban versenyezzenek, hogy ki tudja mindezt jobban és olcsóbban elvégezni, ha bizalmat kap a választóktól, az ellenzékiek pedig őrködjenek, hogy ne a korrupció vigye el a pénzt. De kormányzás helyett Semjén Zsolt olyasmiket beszél, hogy "magyarnak lenni kötelesség és küldetés". Ott tartunk e választási kampányban, hogy az ellenzék el se tudja magyarázni a programját az utcai standoknál, mert rögtön ott vannak emberek, akik kiabálnak, hogy "Maguk akarják beengedni a migránsokat!".

Csak találgatás lenne részemről, hogy vajon mikor utálta meg Orbán a demokráciát. Amennyire lehet tudni, ő az a típus, aki mindig győzni akar, bármi áron, pitiáner ügyekben is. De a 2002-es választási veszteség lehetett az a pillanat, mikor elege lett, és jött az állandó puskapor-szagolgatás, a harci modor, egyenlőségjel a haza és maga illetve követői közé, a hazafiság kisajátítása. 2006-ban azt mondta Kósa Lajos, hogy Orbán táltosnak sokkal alkalmasabb, mint operatív vezetőnek; a butítás részleteit intézze Habony & Tsa.

Újabban Kölcsey szavait - "a haza minden előtt" - használja a kormánypárt. Aki tényleg úgy gondolja, hogy a haza mindenek előtt, az egyszerűen nem lehet Orbán-párti - ennyire egyszerű, de ne ámítsuk magunkat. Nagyon okos emberek se látnak mindig tisztán. Jászi Oszkár írta Károlyinak 1920. december 14-én, hogy "Horthy rendszere már teljesen összeomlott erkölcsileg. (…) Egy erősebb diplomáciai nyomás - és összeroppan az egész maffia" (KM levelezése, I., 729. o.). A Kormányzó még 24 évig maradt.

"Hol zsarnokság van” – ott hagyták, hogy legyen. Tudom, se 1948-ban, se 1956-ban nem lehetett tenni semmit a demokrácia védelmében a Szovjetunió miatt. De 2018-ban lehet, illetve, lehetne. A jövő történészei 2010-et vagy egy fordulat évének fogják tekinteni, vagy egy ficamnak. Április 8-án még tehetünk arról, hogy az utóbbi legyen a történelem ítélete.

N. Kósa Judit: Tudta?

Publikálás dátuma
2018.03.31. 09:25
KOSSUTH SZOBRA NEW YORKBAN - Az avatás élménye hívta létre a Magyarok Világkongresszusát

Ön például tudta, hogy Vasbordájú Edmund angolszász uralkodó két száműzött fia Szent István udvarában talált menedékre? És azt, hogy 1851-ben egy bizonyos Prágay őrnagy, aki a magyar szabadságharc bukása után épp a kubaiakért küzdött, a csatamezőn főbe lőtte magát, hogy ne kerüljön fogságba? És azt esetleg, hogy Kossuth Lajos idősebbik fia, Lajos Tivadar olasz vasútigazgatóként feltalálta a folyosós-fülkés vasúti kocsit, amelyet a tiszteletére Kossuth kupénak neveztek el?

Ilyen és ehhez hasonló nélkülözhetetlen információkkal van tele dr. Kun Andor Tudod-e – mit köszönhet a világ a magyarságnak? című kiadványának mind a nyolcvan oldala. Az 1935-ben megjelent zsebkönyvből nemcsak azt tudhatja meg az érdeklődő, miért lehet hálás Haraszthy Ágostonnak Kalifornia (a szőlőültetvényekért) és Litfass Ernő soproni nyomdásznak az egész művelt világ (ő találta fel a hirdetőoszlopot), hanem azt is, hogy Árpád-házi Szent Erzsébetről kapta a nevét a párizsi bőrbetegek kórháza, a Sainte Reine. (Sajátos körülmény, de ne hagyjuk említetlenül, hogy Sainte Reine nem más, mint a III. században, a mai Franciaország területén élt Szent Regina.)

Xantus János ugyanúgy felbukkan ebben a könyvben, mint az amerikai állatorvosok nélkülözhetetlen szakkönyvének magyar szerzőpárosa, Hutyra és Marek; fölemlíttetik, hogy a jugoszláv király dédapja, az elűzött Karagyorgyevics Sándor Magyarországon lelt menedékre; és persze az sem marad említetlenül, hogy Apponyi Albert, "a világ legjobb szónoka" kapott megbízást, hogy "még békeidőben készítse el a világparlament tervét". (Apponyi valóban igen aktív volt az 1889-ben angol és francia kezdeményezésre létrejött Interparlamentáris Unióban, és 1914 előtt széles körű megbecsültségnek örvendett, amiért a magyar mellett francia, német, angol és olasz nyelven is képes volt ékesszólóan érvelni a nemzetközi konfliktusok tárgyalásos rendezése mellett.)

Dr. Kun Andor könyve tucatnál is több „Tudod-e…” című fejezetben sorolta fel a magyarságteljesítmény imponáló példáit azok okulására, akik magyarként már idegenben születtek. Hogy mit tett Magyarország a világért? Feltartóztatta a tatárt és a törököt, vérét adta Európáért. Türelmes volt-e a más nemzetiségűek iránt? Messzemenően. A felekezeti béke hazája volt? A tordai országgyűlés és a zsidók vallási egyenjogúsága rá a bizonyíték, hiszen „Magyarországon volt zsidó miniszter, több ízben zsidó államtitkár, Budapestnek volt zsidó főpolgármestere, voltak zsidó tábornokok, egyetemi tanárok, magasrangú tisztviselők, képviselők…”. S a magyarság természetesen mindig is testvériesen viseltetett az idegen nemzetekkel szemben, kitüntetően sokat adott az USA-nak, a magyar művészek és tudósok kiemelkedően gazdagították a világot.

Békeszerető és bölcs nép tehát a miénk. S mit kaptunk cserébe a jótéteményeinkért? Trianont. Nem véletlen, hogy a mű meglehetős terjedelmet szentelt mindannak, amit a trianoni diktátum igazságtalan voltáról tudni lehetett, és kiskátészerűen sorolta azokat a megnyilatkozásokat, amelyekben Európa és a tengerentúl többé-kevésbé ismert politikusai és művészei megdöbbenésüknek adtak hangot a magyarokat ért méltánytalanság miatt.

KOSSUTH SZOBRA NEW YORKBAN

KOSSUTH SZOBRA NEW YORKBAN

Ami persze érthető is, hiszen a kiadvány a Magyarok Világkongresszusának gondozásában jelent meg, mely szervezet kifejezetten a veszteség fölött érzett fájdalom ébren tartására jött létre. 1928-ban báró Perényi Zsigmond vezetésével ötszáz fős küldöttség zarándokolt el New Yorkba, hogy az anyaország képviseletében részt vegyen a Kossuth-szobor felavatásán, és az élmény hatására hívták össze a következő év augusztusára Budapesten a Magyarok Világkongresszusát. A szűk évtizeddel később megrendezendő újabb találkozóig az ügyeket egy állandó pesti iroda vitte, amely a báró Perényi által elnökölt Magyar Nemzeti Szövetség lipótvárosi termeiben lelt otthonra.

Az MNSz-t még 1919 szeptemberének első napjaiban, a proletárdiktatúra sokkjából ocsúdva hozta létre a Friedrich-kormány belügyminisztere, hogy „felvegye a harcot a nemzetietlenséggel és a közömbösséggel szemben”. Programja értelmében a jövő magyarságának nemzeti alapon való megteremtését, a magyar múlt, a kultúra és a törekvések külföldön való megismertetését, illetve a revízióért való küzdelmet tekintette feladatának. Ezen célok szolgálatába állította könyvkiadását és sajtóosztályának működését is, és aligha véletlen, hogy a Magyarok Világkongresszusa állandó irodájának élére dr. Nagy Károly, ekkor már nyugalmazott budapesti rendőrfőkapitány-helyettest (egykori detektívfőnököt, majd toloncház igazgatót) állította báró Perényi. (A megbízó nevét nem mellesleg a frankhamisítási botrány egyik főszereplőjeként jegyezték fel az annalesek.)

Ami azonban dr. Kun Andort illeti, ő elsősorban újságíróként szerzett nevet magának. Majd’ negyven évesen, 1920-ban lett az Amerikai Magyar Népszava budapesti szerkesztője, s bár ekkoriban még egy háromfelvonásos operettel is észrevétette magát (A rejtélyes táncosnőt a Várszínház tűzte műsorára), mindenekelőtt az újságíró-kamara létrehozásáért folytatott elszánt lobbizása tette őt ismertté. Olyan önigazgató testület létrehozása mellett érvelt, amelynek fő feladata a szakmai minőség biztosítása lett volna, s ennek érdekében a szigorú felvételi kritériumok között a pályán eltöltött időnek és a feddhetetlen múltnak jutott a főszerep. (Ellentétben az 1938-as, megvalósult változattal, ahol az volt a kizárólagos felvételi szempont, hogy a jelentkező ne legyen zsidó.)

Dr. Kun Andor is ott volt 1928-ban New Yorkban, feleségestül utazott el a Kossuth-szobor avatására. Ez megmagyarázza, miért éppen ő kapott megbízást a Tudod-e...? megírására. Azt viszont csak találgatni tudjuk, hogy mi az oka egy sajátos jelenségnek. Jelesül, hogy a könyvecskében felsorolt milliónyi magyar büszkeség között nőneműeket csak a szentek és a lovak (ld. Kincsem) sorában találunk. Illetve, a 46. oldalon még megbúvik egy ilyen mondat: „Tudod-e, hogy az angolok emléktáblát állítottak a világhírű Baker angol utazó magyar felségének, aki részt vett férje veszedelmes utazásain, annak életét Afrikában meg is mentette?”

Tudom. S hogy önök is tudják, elárulom: Sass Flórának hívták. Őt tartja számon a földrajztudomány a Nílus második forrása egyik felfedezőjeként.

Szerző
Témák
lelőhely tudta?

Tamás Pál: Varsó - az 1968. márciusi szégyen

Publikálás dátuma
2018.03.31. 09:20
IZRAELBE A CIONISTÁKKAL - Nem csak pozícióikból, az országból is távozniuk kellett a lengyel zsidóknak FORRÁS: POLSKIE RADIO

1968-ban sokfelé megindul az ifjúság. Varsóban is. Ebben még nem lett volna semmi megrendítő. Klasszikus értelemben az év ifjúsági forradalmai sehol sem győznek. Varsó ebben sem volt kivételes. De a pacifikáláshoz - az elmúlt ötven év alatt - csak itt használnak rasszista propagandakampányt. Olyat, ami tömeges politikai száműzetésbe torkollik. Mintegy tizenötezer zsidónak kell elhagynia akkor az országot. A vonatok, persze, nem Szibériába, hanem Koppenhágába, Bécsbe, Nyugat-Berlinbe tartanak. A megengedett egységesített furnér szállítódobozokban tömérdek lengyel könyvet visznek magukkal. Lenevelhetetlenül lengyel értelmiségiek. A felnőttek, amíg és ahol kikötöttek, többnyire megtört emigránsként léteztek (tömérdek visszaemlékezés maradt tőlük), de sok gyermek, vagy esetleg a még diákként kényszertávozók az értelmiségi világban fényes pályákat futnak be. De az egykori fájdalom megmaradt, s a túlélők között ma is élénk. Sokfelé magam tapasztalhattam. Nincs jó száműzetés.

Maga a 1967-68-as "cionista-ellenes" propaganda sajátos keveréke a 30-as évek lengyel klasszikus antiszemitizmusának, a 1943-47-es erőszak emlékének, és 50-60-as évek kommunista pártapparátusi küzdelmei technikájának. Ezért nem is ismerünk szöveget, amely meghatározná, ki lehetett akkortájt "márciusi zsidó". Sokfajta ideológiai csoporthoz tartozott, de biztos, hogy valamilyen anti-egyenlőségpárti klikk tagja volt és egy zárt világot képviselt. Az utca embere támadhatta a korrupciót, a klientalizmust, az elszakadt eliteket, ha az azokat megjelenítők zsidók voltak. Persze zsidók voltak a korábbi, vagy bujkálva kitartó sztálinisták.

Nemzetiek és kozmopoliták

A lengyel pártvezetést nem lepte meg, hogy az országban az antiszemitizmus még a zsidók nélkül is virul. Végül is az 1945-46-os pogromok után a háborúban életben maradt zsidóság nyugatra menekült, de 1947-48-ig zajlott egy folyamatos fegyveres harc is az új baloldali állam és az azt elismerni nem akaró különböző erők között. Az antikommunista partizánok pedig a baloldali aktivistákon túl a falvakban, kisvárosokban még ottmaradni próbálkozó, zsidó hazatérőket is gyilkolták. Valamilyen nyugalom csak 1948 után állt be, amikorra is az 1945-ben megmaradtak talán csak 10 százaléka, mintegy harmincezer zsidó maradt otthon, igen nagy mértékben a baloldali állam közvetlen árnyékában, védelme alatt. 1953-54-ben, amikor a szovjet világban a politikai vezetésben mindenütt voltak antiszemita hangulatok, ezekből a lengyel vezetés sem maradt ki. De egészében 1967-68-ig e tekintetben nyugalom volt.

A fontosabb repedések már az 50-es évek közepén feltűnnek, amikor a sztálinizmuson túllépni akaró pártvezetésben elkülönül, majd szembefordul egymással két frakció, a klubjaikról-gyülekezőhelyeikről végül is elnevezett mély-nemzeti, belügyes Natolin és a liberális-kozmopolita Puławianie. Önmagukban a csoportok nem stabilak, különösen a pulawaiak bomlanak fel gyorsan, úgy 1959-től. Az akkori, egyébként nagy formátumú első számú pártvezető, Gomulka a liberálisokra építeni akar, ezért bázisként maga alá is gyűri őket. A mély-nemzeti csoport is bomlik. Egyébként mulatságos, hogy a Natolin, a patrióták valamikor szimbolikus törzstelepe ma EU-s főiskolának ad otthont. A brüsszeliek nemzetközi főiskoláját mindenki ismeri, az egykori nemzetiekre már nem emlékszik senki. De az igazi problémát akkoriban a korábbi évek modernizációjának lelassulása, a társadalmi stagnálás jelentette, ami kikényszerítette a rendszer elfogadottságának újraalapozását egész Közép-Európában. Ezzel próbálkozik nálunk Kádár is a hatvanas évek reformjaiban. És e dilemmával kerül szembe a lengyel párt is. Egyébként a régióban sokaknak úgy tűnik, hogy a megoldás a nemzeti kérdés valamilyen hasznosítása lehetne. Az akkori kádárizmust ilyesmi nem érdekli, de ekkor épülnek be a dák teóriák a román ideológiákba, megjelenik a szlovák kérdés, amely harminc év alatt széteszi Csehszlovákiát és Gomulka is úgy érzi, óvatosan, de valamit azért e tekintetben lépni kell, vagy lehet. Mindenesetre a liberális frakciót ”revizionistának” nevezi és szorongatni kezdi. Gomulka maga akkor még vigyáz a nyelvére, de egyre többen kezdik mondani, hogy a "kozmopoliták" igazán nem is "lengyelek". Azután már megy minden tovább. Néhány év alatt az ideológiákban előrehalad a szocializmus "elnépiesítése". A zsidókkal szemben kialakul a pártelitben egyfajta veterán partizán egységérzet is. Eszerint a háborúban a fehérek és a vörösök a vérüket ontották a németekkel szemben az erdőkben, míg a komcsi zsidók csak később az oroszokkal jöttek haza Keletről, az ő vérük nem folyt. Gomulka egyébként nem ment a háború alatt sehova, otthon szervezte a mozgalmat. Azonban egykori fegyveres ellenállók mindig voltak a pártvezető körül. A 60-as években ismét kezdődik az iparosítás új hulláma és részben lefojtják a már jó ideje, 1956-57 óta megszokott piaci, alternatív rendet is. Mozogni kezd csendben a világ. Azonban a rendszer kiegyensúlyozatlan marad a befolyásos liberálisok nélkül. Ekkor a népi szárny fontolgatni kezdi Gomulka megbuktatását. Az elégedetlenség jelen van, 1967-ben árakat is emelnek, s a vállalati állásokat még mindig az 1956-ban pozícióhoz jutott korosztály birtokolja. A fiatal szakértelmiség helyben jár.

Antiszemita hullám

Mindettől teljesen függetlenül 1967-ben a Közel-Keleten a hatnapos háborúban Izrael újraírja a geopolitikát. A szovjet gyártmányú repülőgépeket, tankokat az arabok használni sem tudják - világméretekben. Varsónak (Pestnek és Prágának sem) persze ehhez nincs köze. De van rajtuk valamekkora moszkvai nyomás, hogy legyenek szolidárisak. A média igyekszik megfelelni, demonstrálják az arab-barátságot, de máshol, Lengyelországon kívül valódi antiszemita pozícióvesztésre, leváltásokra, meghurcolásokra nem kerül sor. De ott sem a maradék pár tízezer zsidó szolidaritásával van baj.

1968 márciusában azonban Varsóban militáns, nem is antiszovjet, hanem inkább forma szerint oroszellenes diákmegmozdulásokra kerül sor. Az egyetemeken a párt gyorsan visszaszerzi a hatalmat, de a nemzetiek Gomulkát akarják megbuktatni és ő, bár előzőleg soha ilyesmi eszébe nem jutott, ellenlépéseket, radikális antiszemita hullámot hirdet meg. Még 1967-ben elindulnak a tisztogatások a katonai vezetésben (a hadseregben Közép-Európában egyedülálló módon a háború végétől vannak zsidó származású szervezők, szakértők). '68 tavaszán azonban Gomulka beadja a derekát, engedi, hogy meghirdessék: a zsidó értelmiség Izrael-barát s ezért mennie kell. Mégpedig nem csak pozícióiból kell távoznia, hanem mert "cionista", lengyel sem maradhat tovább.

Megmaradtak a korabeli lengyel lapokból a szervezett munkásfelvonulások képei. Sok-sok tábla látható: Le a cionistákkal! Ki a Pártból a cionistákkal! Gondolom, élő cionistát az akkor elszigetelt Lengyelországban ezek az emberek nem láttak. De Gomulkáék tudják, hogy az emberek tudják, hogy a cionisták zsidók, s így a párt biztosra mehet. A pártmunkásokat sokan utálják, de mert a zsidókat ki akarják lökni az országból, hirtelen népszerűekké válnak. S közben elkezdenek tisztogatni az egyetemeken (a zsidóságtól függetlenül), a pártvezetésben pedig jöhetnek a népiek. Akik egyébként utálják az értelmiségieket, különösen, ha azok a nyilvánosságban is szerepelhetnek, az teljesen mindegy, hogy milyen családokból jöttek.

Egyébként itthonról, Pestről is emlékszem idekapcsolódó hivatalos hazugságokra. Egyik családi jó ismerősünk, szuper-lojális, egyébként zsidó származású vállalatigazgató, s a kerületi pártbizottság tagja azokban a napokban büszkén mesélte, hogy "bent, a kerületben" tájékoztatták őket: a lengyel munkások elzavarták a diákokat, néhánynak még be is húztak, mert ezt kívánta akkor tőlük a párt. A zsidó vonatkozásokról Pesten - az otthoni vitákból akkor úgy tűnt - nem esett szó. Azt senki nem merte kiejteni a száján, mi várható, várható-e egyáltalán valami e tekintetben Kádártól.

A kivándorlást kikényszerítő kampány elsősorban a zsidó értelmiségiekkel szemben folyik és különösen azokban a nagy vidéki központokban, ahol tulajdonképpen inkább vizibilisek (láthatóak) - például Łódźban, Sziléziában. Innen indul el azután később a legtöbb kivándorló is. Az év tisztogatásaiban, Varsóban keveredik a politika és az etnikai elem: leválthatnak vagy 500 párt- és állami vezetőt (köztük katonákat). Vidéken marad a majdnem tiszta etnika. Vannak felfogások, melyek szerint a Gomulkát eredetileg támadók ilyen intenzív etnikai tisztogatást a kádercseréknél azért nem akartak. De felszabadultak, összegződtek különböző indulatok, reflexek. Különben hogyan hihették volna az emberek el, hogy egy egyébként békés, épülő országban ilyen sok "bujtatott, belső imperialista" van a vezetésben. Egyébként a legfelső pártvezetésben, Gomulka környezetében akkor már nincsenek zsidók, hiszen a csúcsokról már 1956 után eltávolítják őket. Gomulka egyébként teljesen nem megy, de az új erős ember, a belügyminiszter és népi-partizán Moczar sem marad sokáig.

Végül is távozik az országból talán 13-15 ezer ember, ahogy akkor ezt nevezték "egyszeri határátlépési engedéllyel" (vagyis visszaút-ablak nélkül - az idősebb olvasók talán még emlékeznek erre a belügyi szakszóra). A varsói Gdański pályaudvarra, ahonnan a "cionista" vonatok indulnak, a barátokat sokan kimentek búcsúztatni. Ma mindenesetre annyian állítják a lengyel nagyvárosokban, hogy ők mind kimentek, hogy aligha fértek volna mind el a síneknél. De hát az emlékezet már csak ilyen. A hatalmat akaró, s át is vevő generációnak nem voltak közvetlen tapasztalatai az "etnikai másik" lehetséges kezeléséről. Már nem emlékezhettek sem a vészkorszakra, sem fontos zsidókra a sztálini lengyel párt irányításában. De éppen emiatt nem voltak immunisak, bármit elhitethettek velük.

S működött közben a kor két új, félig önálló, hazafias játékosa, a Pax, egy sajátos, valamikor baloldali gyökerű nemzeti katolikus mozgalom és a Partizánszövetség, ahova az egykori baloldali veteránok mellett az 50-es évektől már felvettek "fehér" ellenállókat, sőt a velük az erdőkben csatázó kommunista belügyi csapatok veteránjait is. Gyorsan eszközök is lettek az elakadt generációváltást kikényszerítő fiatalabb pártkarrieristák kezében. Azonban, ahol nekik kellettek az állások, ott már rég nem voltak "cionisták". Így először a cionista kampány nem is zavarta őket, s amikor az exodus befejeződött, a történetről, mint érdektelenről elkezdtek intenzíven hallgatni. S később elkezdték védeni ezt a hallgatást: jogunk van (volt) nem beszélni. A modernista oldal pedig velük szemben elkezdte rekonstruálni a 68-as Márciust. A progresszív Varsó egy pillanatra tele lett kíméletlen múltidézéssel.

Szerző
Témák
Varsó 1968