Előfizetés

Hargitai Miklós: Feltámadás

Publikálás dátuma
2018.03.31. 09:40
MI LESZ, HA MÉGIS? - Andrea Mantegna: Feltámadás (1457–1459)

Amikor ezek a sorok a kinyomtatott újságban a postaládákba és a standokra kerülnek, a 2018. év nagyszombatjának reggele lesz. Kétezer-egynéhány évvel korábban azon a szombati hajnalon Jézus gyolcsba tekerve, holtan feküdt a sziklasírban. Két nappal előtte, nagycsütörtökön még megmosta az apostolok lábát, együtt étkezett velük, az Olajfák hegyén a rá váró szenvedés tudatában vérrel verejtékezett (magányosan, mert a tanítványok nem tudtak virrasztani vele), majd elárulták, elfogták, a helytartóhoz vezették, kigúnyolták, megalázták, az övéi pedig megtagadták őt. Az emberiség történelmének egyik leggyalázatosabb éjszakája volt, és a másnap (nagypéntek) sem lett szebb – Pilátussal, aki semmi vétket sem talált benne, ám a nép nyomására mégis elítélte, a gúny bíborruhájába öltöztetéssel, a töviskoronával, a kereszthordozással, a két latorral, az ecettel, amit inni adtak neki, amikor már a kereszten függött, meg a köntösével, amelyre az őrt álló katonák sorsot vetettek, "mivel varratlan volt, egy darabból szőve".

Mikrotörténetek

A magukat hívőnek tekintő embereknek (idehaza a 2011-es népszámlálás adatai szerint a lakosság több mint 70 százalékának!) ebből a történetből kellene erőt és útmutatást meríteniük a mindennapokhoz. Persze nem csak a kereszthalálból: mind a négy passió, azaz Mátéé, Márké, Lukácsé és Jánosé is tele van tűzdelve olyan mikrotörténetekkel, amelyek - a végkifejlettől függetlenül - életre szóló, kiélezett döntési helyzetben mindig előhúzható tanulságot hordoznak. Mindannyian benne vagyunk ezekben a jelenetekben: jó kétezer éve volt az előadás, de azóta sem írtak maradandóbbat.

Ott van például az utolsó vacsora nyitóképe. Jézus asztalhoz ül a tanítványokkal, mert „Vágyva vágytam rá, hogy elköltsem veletek a húsvéti vacsorát”, és búcsúzkodás helyett azt mondja nekik: "A királyok uralkodnak a népeken, s akik hatalmat gyakorolnak fölöttük, jótevőiknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha a szolga volna. Mert ki a nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál."

Meg Júdás, az áruló, aki harminc ezüstöt kapott azért, mert a sötétben fáklyákkal és botokkal érkezőknek megmutatta Jézust. Aztán amikor rájött, hogy mit tett, keservesen megbánta - „Vétkeztem, elárultam az ártatlan vért!”, és visszavitte a pénzt a főpapoknak, de azok nem törődtek vele. Erre beszórta az ezüstöket a templomba, aztán felkötötte magát, az elöljárók meg gondosan összeszedték a tallérokat, és – mivel a kincstárba nem akarták betenni, merthogy vér díja, azaz vérdíj – "megvették rajta a fazekas telkét az idegenek számára temetőnek", hogy kárba ne vesszen; "ezért hívják azt a földet mindmáig Vérmezőnek".

A latrok közül az, akit bal felől feszítettek meg, azt mondta Jézusnak: „Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magadat és minket is." Mire a jobb lator ráförmedt: „Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi legalább tetteink méltó büntetését kapjuk. De ez semmi rosszat nem tett." Majd Jézushoz fordult: „Uram, emlékezzél meg rólam, amikor országodba érsz." És Jézus válaszolt neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban."

A gazdag ember, aki a halottnak járó tisztességet fontosabbnak tartotta a saját biztonságánál. „Amikor beesteledett, jött egy előkelő tanácsos, az Arimateából való József, aki maga is várta Isten országát. Bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Pilátus elcsodálkozott, hogy már meghalt. Magához rendelte a századost, és megkérdezte, hogy valóban meghalt-e. Amikor a századostól megtudta ezt, Józsefnek adta a holttestet. Az pedig gyolcsot vásárolt, azután levette Jézust a keresztről, begöngyölte a gyolcsba, és egy sziklába vájt sírboltba temette. A sír bejárata elé követ hengerített.”

Jánosnál még drámaibb a befejezés: "Mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték lábszárát az egyiknek is, másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, hozott mintegy száz font mirha- és áloé-keveréket. Fogták Jézus testét, és a fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a készületi nap miatt oda temették Jézust.”

NAGYPÉNTEK

Lakat alatt a Nap.
Ma
lesütött szemekkel
cinkeljük lapjainkat.

Zempléni Ádám

Az írástudók, akik – bár hitetlenek voltak – valahol legbelül azért tartottak tőle, hogy mi lesz, ha Jézus mégis föltámad. Ezért hát elmentek Pilátushoz, és kérlelni kezdték őt: „Úgy emlékszünk, hogy ez a csaló még életében azt mondta, harmadnapra föl fog támadni. Rendeld hát el, hogy harmadnapig őrizzék a sírt, nehogy odamenjenek a tanítványai, ellopják, hogy aztán azt mondhassák a népnek, föltámadt a halottak közül”. Pilátus persze elhajtotta őket - "van őrségetek, őrizzétek ti, ahogy tudjátok", mire elmentek, lepecsételték a sírt és őröket állítottak elé.

A jövő egyedül Lukács írásában sejlik föl: "A Galileából érkezett asszonyok is elmentek, és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték."

Ha véget ér a szombat

De ha itt érne véget az elbeszélés, akkor a kereszténység aligha vált volna világvallássá. Mindeddig ugyanis csak a vereségről volt szó: arról, hogy a világra született valaki, akire nem érvényesek a világ játékszabályai – borrá változtatja a vizet, betegeket gyógyít, megszaporítja a kenyeret, a vízen jár, föltámasztja a halottat –, és mégis hajlandó alávetni magát nemhogy a törvénynek, de a legnyomorultabb emberi sorsnak is. Ennek nincs értelme, ha a barlang száját elzáró kő a helyén marad. Csak akkor, ha utóbb meg kell vesztegetni az őrt álló katonákat, hogy hazudjanak valami mást ahelyett, amit láttak. "Ezt mondjátok: Tanítványai éjjel odajöttek, és ellopták őt, amíg mi aludtunk. És ha a helytartó meghallja ezt, majd mi meggyőzzük őt, és kimentünk benneteket a bajból."

Akik szerették Jézust, bármennyire is bíztak benne, a papírforma eredményre készültek. Arra, hogy ha véget ér a szombat, kimennek majd a sírhoz: ott találják a holttestet, bekenik illatos kenőcsökkel, körberakják virágokkal, szomorkodnak, emlékeznek, és aztán a reményt végképp föladva hazamennek. Ám a végeredmény néha rácáfol nem csak az előzményekre, hanem a biztosnak hitt várakozásokra is. A négy evangélium – magyarul örömhír – erről szól: arról, hogy nincs semmi előre lejátszva, és hogy soha nem az erőviszonyok számítanak, hanem egyedül csak az igazság.

Látta mindezt, és hitt

"A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították. Erre elfutott Simon Péterhez, és a másik tanítványhoz, akit szeretett Jézus, és hírül adta nekik: - Elvitték az Urat a sírból, és nem tudni, hova tették. Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak, de a másik tanítvány gyorsabb volt, és hamarabb ért oda. Benézett, látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot, meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs között volt, hanem külön összehajtva, más helyen. Akkor a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz: látta mindezt, és hitt.”

Kácsor Zsolt: Szívtájék Dunával

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2018.03.31. 09:35
FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

Mániásan számmisztikus vagyok, de szerencsére a matematikához nem értek, mert ha értenék, meggyűlne a bajom a különböző számrendszerekkel, és nem csak a tízes számrendszerben garázdálkodnék, de az összes többiben képes lennék személyesnek gondolt összefüggéseket találni. Ezt azért tartottam fontosnak előre elmondani, mert most kissé (nagyon) személyes leszek – mentségemül szolgáljon, hogy szigorúan csak a tízes számrendszerben, s azon belül is a Gergely-naptár keretein belül maradok. Szóval azt akarom mondani, hogy a napokban lett volna a 61. születésnapja Bächer Ivánnak: néhai kedves kollégám és Mesterem ugyanis 1957. március 25-én született. Ezt azért nem fogom elfelejteni, mert van egy másik barátom, aki szintén legendás újságíró, Tamás Ervin – szintén Mesteremként tisztelem –, akinek a születésnapja egy nappal megelőzi Bächerét: Tamás Ervin 1949. március 24-én született, és ezt a dátumot meg azért nem fogom elfelejteni, mert nem csak a Bächeréhez esik közel, de – elnézést kérek a továbbiakért, most sajnos kissé (nagyon) személyes leszek – az enyémhez is: én meg véletlenül március 26-án születtem. Igaz, a nevezett uraknál kicsit később, 1972-ben – de azért az is jó régen volt.

Az első generáció (Tamás Ervin): március 24.

A második generáció (Bächer Iván): március 25.

A harmadik generáció (bocsánat érte: szerény magam): március 26.

Mániákus számmisztikus lévén egy időben messzemenő következtetéseket vontam le ebből az egyezésből, holott (az eszemmel tudom) nyilvánvalóan semmi jelentősége. Miképpen azt is számon tartottam, hogy mindhármunk születésnapja éppen arra a hónapra esik, amikor a sajtónapot ünnepeljük: márciusban.

Hülyeségnek mindez hülyeség, de legalább szép – ráadásul olykor éppen a legjelentéktelenebb dolgok képesek arra, hogy valamiképpen fontossá váljanak. Számomra meg fontos volt, hogy születésnapilag ilyen szorosan felzárkóztam az előző két Mesterhez. Korábban ennek az egész számmisztikai hülyeségnek úgy tudtam örülni, mint egy gyerek, mert azt képzeltem bele ebbe az összefüggésbe, hogy a születésnapomra én végül is őket kaptam ajándékba: Bächer Ivánt, Tamás Ervint és a magyar sajtót. Mivel a halmazelméleteket igencsak kedvelem a halmazok csodálatos képességei miatt, még saját halmazokat is gyártottam hármunk számára, és ügyeltem rá, hogy a metszéspontba a barátság kerüljön.

A mai nappal kimúló márciusban is igyekeztem úgy örülni mindhármunknak, mint egy gyerek. A születésnapomon lementem a Duna-partra, másfél órát sétáltam a hidak között a pesti oldalon, és a koszos vizet bámultam. Mondom, örülni mentem, úgyhogy igyekeztem örülni annak, ami még van. A Nap még süt, a víz még folyik, a magyar sajtó meg le van van szarva – már úgy értem, ezt nem én állítom, hanem ez központi döntés. Az a döntés született legfelső szinten, hogy a magyar sajtót, amely nélkül a magyar nemzet sem létezik, el kell pusztítani. És a magyar társadalom ezt mintha a szokásos magyar vállrándítással (semmi közöm hozzá) elintézte volna.

Sétáltam zsebre vágott kézzel, néztem a Dunát, a legnagyobb magyar folyót, és próbáltam a vékonyan csordogáló magyar sajtót néhány halmazban elhelyezni. Nem állítom, hogy sikerült. S azt sem állítom, hogy a metszéspontba mi hárman kerültünk volna, Iván, Tamás, meg én.

Olyan szép volt a kora tavaszi napfényben fürdőző Budapest, hogy tízméterenként meg kell állnom, hadd gyönyörködjek benne egy kicsit. Szerintem túl sokat képzelek bele, de ez hadd legyen az én bajom – aki a világ egyik legszebb városában él, bátran lehet elfogult. A Lánchíd mellett megálltam, fölnéztem a Várra, meg arra a bizonyos épületre, amely évek óta a magyarok koronázatlan királyára vár, arra az emberre, aki azt a bizonyos döntést a magyar sajtó elpusztításáról meghozta. Azt hiszem, van fantáziám, de a döntése pillanatát nem tudom elképzelni. Egy nemzetellenes tett elkövetésére melyik lehet a legalkalmasabb napszak? A reggel, amikor még minden lehet? Vagy talán az éjjel, amikor azt hisszük, már senki sem lát odafentről?

Szorítani kezdett a mellkasom bal felől, aminek azért megörültem – hátha egy gyors lefolyású magyar infarktus belelök ebbe a nagy, magyar vízbe. Hát nem éppen így fojtották meg a magyar nyelvű magyar sajtót is? A vízbe dobták, hadd fulladjon bele, de lehetőleg egy hang nélkül, mert a szabadságért sikoltozó hangra a Duna partján nincsen szükség. Amúgy ezen a parton kora tavaszi turisták sétáltak, és én irigyeltem őket érte, hogy nem értenek magyarul. Nekik semmit nem mond ez a két szép magyar szó: nép és szabadság. Tudom, tudom, írhatnám ezt a két szót egybe is, de nem fogom, mert akár külön írom, akár egybe, a másik parton állók úgysem értik, csak röhögik. Akkor meg minek? És főleg: kinek? Akiket vízbe fojtottak, már nem hallják. Mondom, sétáltam zsebre vágott kézzel, s néztem a Dunát, a legnagyobb magyar folyót. S amikor a szívtájékról elmúlt végre a szorítás, boldog születésnapot kívántam a magyar sajtónak, meg Bächer Ivánnak és Tamás Ervinnek – hármuk közül az utóbbit szerencsére elértem telefonon.

Kácsor Zsolt: Szívtájék Dunával

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2018.03.31. 09:35
FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

Mániásan számmisztikus vagyok, de szerencsére a matematikához nem értek, mert ha értenék, meggyűlne a bajom a különböző számrendszerekkel, és nem csak a tízes számrendszerben garázdálkodnék, de az összes többiben képes lennék személyesnek gondolt összefüggéseket találni. Ezt azért tartottam fontosnak előre elmondani, mert most kissé (nagyon) személyes leszek – mentségemül szolgáljon, hogy szigorúan csak a tízes számrendszerben, s azon belül is a Gergely-naptár keretein belül maradok. Szóval azt akarom mondani, hogy a napokban lett volna a 61. születésnapja Bächer Ivánnak: néhai kedves kollégám és Mesterem ugyanis 1957. március 25-én született. Ezt azért nem fogom elfelejteni, mert van egy másik barátom, aki szintén legendás újságíró, Tamás Ervin – szintén Mesteremként tisztelem –, akinek a születésnapja egy nappal megelőzi Bächerét: Tamás Ervin 1949. március 24-én született, és ezt a dátumot meg azért nem fogom elfelejteni, mert nem csak a Bächeréhez esik közel, de – elnézést kérek a továbbiakért, most sajnos kissé (nagyon) személyes leszek – az enyémhez is: én meg véletlenül március 26-án születtem. Igaz, a nevezett uraknál kicsit később, 1972-ben – de azért az is jó régen volt.

Az első generáció (Tamás Ervin): március 24.

A második generáció (Bächer Iván): március 25.

A harmadik generáció (bocsánat érte: szerény magam): március 26.

Mániákus számmisztikus lévén egy időben messzemenő következtetéseket vontam le ebből az egyezésből, holott (az eszemmel tudom) nyilvánvalóan semmi jelentősége. Miképpen azt is számon tartottam, hogy mindhármunk születésnapja éppen arra a hónapra esik, amikor a sajtónapot ünnepeljük: márciusban.

Hülyeségnek mindez hülyeség, de legalább szép – ráadásul olykor éppen a legjelentéktelenebb dolgok képesek arra, hogy valamiképpen fontossá váljanak. Számomra meg fontos volt, hogy születésnapilag ilyen szorosan felzárkóztam az előző két Mesterhez. Korábban ennek az egész számmisztikai hülyeségnek úgy tudtam örülni, mint egy gyerek, mert azt képzeltem bele ebbe az összefüggésbe, hogy a születésnapomra én végül is őket kaptam ajándékba: Bächer Ivánt, Tamás Ervint és a magyar sajtót. Mivel a halmazelméleteket igencsak kedvelem a halmazok csodálatos képességei miatt, még saját halmazokat is gyártottam hármunk számára, és ügyeltem rá, hogy a metszéspontba a barátság kerüljön.

A mai nappal kimúló márciusban is igyekeztem úgy örülni mindhármunknak, mint egy gyerek. A születésnapomon lementem a Duna-partra, másfél órát sétáltam a hidak között a pesti oldalon, és a koszos vizet bámultam. Mondom, örülni mentem, úgyhogy igyekeztem örülni annak, ami még van. A Nap még süt, a víz még folyik, a magyar sajtó meg le van van szarva – már úgy értem, ezt nem én állítom, hanem ez központi döntés. Az a döntés született legfelső szinten, hogy a magyar sajtót, amely nélkül a magyar nemzet sem létezik, el kell pusztítani. És a magyar társadalom ezt mintha a szokásos magyar vállrándítással (semmi közöm hozzá) elintézte volna.

Sétáltam zsebre vágott kézzel, néztem a Dunát, a legnagyobb magyar folyót, és próbáltam a vékonyan csordogáló magyar sajtót néhány halmazban elhelyezni. Nem állítom, hogy sikerült. S azt sem állítom, hogy a metszéspontba mi hárman kerültünk volna, Iván, Tamás, meg én.

Olyan szép volt a kora tavaszi napfényben fürdőző Budapest, hogy tízméterenként meg kell állnom, hadd gyönyörködjek benne egy kicsit. Szerintem túl sokat képzelek bele, de ez hadd legyen az én bajom – aki a világ egyik legszebb városában él, bátran lehet elfogult. A Lánchíd mellett megálltam, fölnéztem a Várra, meg arra a bizonyos épületre, amely évek óta a magyarok koronázatlan királyára vár, arra az emberre, aki azt a bizonyos döntést a magyar sajtó elpusztításáról meghozta. Azt hiszem, van fantáziám, de a döntése pillanatát nem tudom elképzelni. Egy nemzetellenes tett elkövetésére melyik lehet a legalkalmasabb napszak? A reggel, amikor még minden lehet? Vagy talán az éjjel, amikor azt hisszük, már senki sem lát odafentről?

Szorítani kezdett a mellkasom bal felől, aminek azért megörültem – hátha egy gyors lefolyású magyar infarktus belelök ebbe a nagy, magyar vízbe. Hát nem éppen így fojtották meg a magyar nyelvű magyar sajtót is? A vízbe dobták, hadd fulladjon bele, de lehetőleg egy hang nélkül, mert a szabadságért sikoltozó hangra a Duna partján nincsen szükség. Amúgy ezen a parton kora tavaszi turisták sétáltak, és én irigyeltem őket érte, hogy nem értenek magyarul. Nekik semmit nem mond ez a két szép magyar szó: nép és szabadság. Tudom, tudom, írhatnám ezt a két szót egybe is, de nem fogom, mert akár külön írom, akár egybe, a másik parton állók úgysem értik, csak röhögik. Akkor meg minek? És főleg: kinek? Akiket vízbe fojtottak, már nem hallják. Mondom, sétáltam zsebre vágott kézzel, s néztem a Dunát, a legnagyobb magyar folyót. S amikor a szívtájékról elmúlt végre a szorítás, boldog születésnapot kívántam a magyar sajtónak, meg Bächer Ivánnak és Tamás Ervinnek – hármuk közül az utóbbit szerencsére elértem telefonon.