Hegyi Iván: Mennyei pokol

Noha gitárjátékom – ha egyáltalán annak lehet nevezni – nemhogy az Eagles, de még a Bojtorján tagjaiétól is hallatlan messzeségben van, érzelmes húrokat azért tudok pengetni. Nyolcvanegyben édesanyámtól megkaptam az Eagles 1980-ban kiadott élő albumát, amely meglehetősen erősen kezdődik: a dupla koncertlemez A oldalának első száma a Hotel California, a második a Heartache Tonight volt. Az persze viszonylagos, mi ütős és mi nem, a 444.hu portálon például két évvel ezelőtt a következő megállapításokat olvastam a kaliforniai zenekarról: „Az együttes életművének nagyja legfeljebb az igényes, pszeudoprogresszív liftzene kategóriába sorolható. Lássuk be őszintén, hogy ha egy nyugdíjas kémiatanárnő délutáni teázás közben illedelmesen eltüsszenti magát, abban több energia, lendület, úgynevezett rock and roll van...”

Salamon Béla szavaival: „nekem speciel tetszett” az Eagles Live LP, és különösen büszke voltam rá, mert a számomra amúgy is értékes ajándék kézhezvételekor már nem volt együtt a banda. „Hogy mikor játszunk újra? Amikor a pokol befagy” – jövendölte gúnyosan Don Henley. Lehetett hinni neki, mivel hattyúdalnak gondolt közös koncertjeik egyikén az alapító tagok úgy összerúgták a port, hogy Don Felder állítólag azt üvöltözte Glenn Freynek: „Már csak három szám, és szétrúgom a seggedet!”

Hogy melyik lehetett az a három nóta, s hogy valóban lezajlott-e a popószakmai ráadás, azt nem tudom, ám annyi bizonyos: az arzenálban akadt elég népszerű szerzemény a One of These Nightstól a Best of My Love-ig, a New Kid in Towntól a Lyin' Eyesig, hogy csupán az amerikai lista első-második helyezettjeit említsem.

Aztán 1994-ben egyszer csak előálltak második élő albumukkal. A címe történetesen az volt: „A pokol befagy.” Frey pedig nem átallotta így kommentálni a visszatérést: „Soha nem mentünk szét. Csak tizennégy esztendős vakációt tartottunk.”

A comebackre kétségkívül mutatkozott igény. Egy évvel korábban megannyi countrysztár – köztük Alan Jackson, Travis Tritt, Tanya Tucker, Trisha Yearwood – tizenhárom számot tartalmazó korongot adott ki, valamennyi dal az Eaglesé volt. A megidézettek aztán négy új nótával – Get Over It, Love Will Keep Us Alive, The Girl from Yesterday, Learn to Be Still – jelentkeztek kilencvennégyben, és hozzátettek kilenc feldolgozást önmaguktól. Az album mindjárt a Billboard-lista élére került, a fogadtatást azonban ennél is hívebben jellemzi, hogy a Hell Freezes Over-turné két éven át tartott, s a bevétel több mint 142 millió dollárra rúgott. Összesen százhatvan koncertet adott az együttes; azért csak ennyit, mert Frey 1994-ben megbetegedett, és átmenetileg meg kellett szakítani az előadások sorát. Észak-Amerikában, Nyugat-Európában, Ausztráliában és Japánban így is nem kevesebb, mint három és fél millió néző látta-hallotta a helyszínen a „felvonózenészeket”, azaz tömegek énekelték velük együtt, hogy „végre megtaláltalak, nincs többé üresség belül, ha éhesek vagyunk, a szerelem tart életben bennünket” (Love Will Keep Us Alive). Amikor újra összeálltak, azt írták róluk: „Csaknem másfél évtizedig nem játszottak együtt, de néhány nap elteltével már jobban muzsikáltak, mint bármikor azelőtt.” Pedig nyugodt lehet mindenki, addig sem fogtak-énekeltek Fisz helyett F-et...

Az ezután következő huszonkét esztendőben 564 koncertet adott a zenekar – nem kevesebb, mint tízmillió, azaz átlagban 17 730 néző előtt –, és a 850 millió dollár bevétellel járó, már-már végtelennek tetsző széria azért fejeződött be, mert Frey 2016 elején elhunyt. Halála előtt azt mondta: „Szomorú vagy sem, a zenével nem tudod megváltoztatni a világot. Újabban meg pláne nem. A mai rockszámok amilyen trükkösek, olyan sekélyesek, sokkal inkább kozmetikumokra, mint művészi produkciókra hasonlítanak.”

Ám napjaink rajongói a leghatározottabban állítják: vannak hozzájuk arcok.