Ne haragudjon, megtenné, hogy vezetés közben nem telefonál?
Ismerem ezt a hangot, olyan, mint egy készülő vulkánkitörés. Nem hangos. Nem agresszív, de érezni, hogy a mélyén már fortyog a láva.
A taxis nem ismeri a férjemet, sem a vulkánokat, így – mintha mi sem történt volna – tovább telefonál, miközben úgy kacsázunk a szűk belvárosi utcákon, hogy hol az ajtóra, hol egymásra kenődünk fel fékezéskor a hátsó ülésen.
A taxis amúgy késve érkezett. Ez persze lehet a forgalom hibája, vagy talán a diszpécser mondott túl korai időpontot. Végső soron mindegy, ha az ember tizenkét percet toporog kisestélyiben a ház előtt mínusz két fokban, és eleve azért hívott taxit, mert késésben volt.
- Elnézést megtenné, hogy vezetés közben nem telefonál?
A vulkán baljósan morajlik. A sofőr olyan pillantást vet ránk a visszapillantóban, mintha bepofátlankodtunk volna a kocsijába – és ekkor bumm! Shh! Pffh! A láva sisteregve teríti be az utasteret.
- Abbahagyná? – süvít a kürtőből a forró levegő.
A sofőr olyasmit motyog a füléhez emelt telefonba, hogy most le kell tennie, mert az utasnak valami baja van. Mi tagadás, az utasnak, aki vörösen izzik mellettem, kétségkívül van egy kis gondja.
- A saját életét úgy veszélyezteti, ahogyan akarja, de az utasokét, és főleg a feleségemét nem!
A taxis röhög. Hogy miféle veszélyeztetés, ő pontosan tudja, mit csinál. Ezt – nyomatékosításképp – legalább háromszor megismétli. A férjem elmagyarázza, hogy a KRESZ szerint tilos vezetés közben telefonálni, mire a sofőr, felsőbbrendűségi érzéssel a hangjában összefoglalja életfilozófiáját:
- Ennyit megengedhetek magamnak.
Hitetlenkedve nézünk egymásra a férjemmel, aki próbálja megvilágítani, hogy a közlekedési szabályok nem opcionálisak, de a sofőr csak azt hajtogatja: ennyit megengedhet magának. Mivel minden vita esélytelen, a vulkánra helyezem át a fókuszom, mielőtt leolvad a karosszéria. Ne izgassa fel magát, mormolom, mindjárt ott vagyunk, az élet meg majd megleckézteti a taxist, az nem a mi dolgunk.
Az élet nem sokat vár a leckézetéssel: a Dohány utcánál nem adjuk meg az elsőbbséget, és satufékkel tudunk csak megállni, centikre egy szabályosan közlekedő autótól. A homlokom a fejtámláján koppan. Ezt már én sem hagyom szó nélkül:
- Nem azt mondta, hogy tudja, mit csinál?
A válasz hallgatás, mire hozzáteszem: milyen jó, hogy már nem telefonált. Gyorsan visszatér az önérzete: megmagyarázza, hogy akkor sem lett volna semmi probléma. Erre már tényleg nem lehet mit mondani. Az autó lassít, és megáll a Radnóti Színház előtt. Értetlenül nézünk egymásra hátul. A sofőr türelmetlenül bámul a visszapillantóba. Várok, hátha leesik neki a tantusz, de nem, úgyhogy bátorkodom megjegyezni:
- Az Operettszínházba megyünk, ugyebár.
Két másodpercig nem mozdul, és ebben a két másodpercben pontosan tudja, hogy mi tudjuk rosszul: ez itt az Operettszínház. Előre búgom hát: ez itt a Radnóti.
- Ja, tényleg – hebegi. – Érdekes. Még sosem kevertem össze őket.
