Új Egyenlőség-jel - Az egyenlőtlenség megbetegít

Egy ország lakosságának rossz egészségi állapota és az egészségi állapot elkerülhető egyenlőtlenségei alapvetően nem egészségügyi szakpolitikai problémák, hanem a pénzközpontú politika következményeként létrejött társadalmi igazságtalanságokra és egyenlőtlenségekre vezethetők vissza. Richard Wilkinson, a „Spirit Level” (A társadalmi vízszintező) című művében bebizonyítja, hogy a kb. 8-10 ezer USD/fő GDP-vel rendelkező és a 2-4-szer akkora GDP-vel rendelkező fejlettebb országok lakosainak várható élettartama semmilyen összefüggésben sincs a GDP nagyságával, viszont szorosan összefügg a GDP társadalmon belüli eloszlásának az egyenlőtlenségeivel. A gazdag, de egyenlőtlen országokban a társadalom minden rétegében rendre rosszabbak az egészségi állapot mutatói, mint a hasonló fejlettségű, de kevésbé egyenlőtlen társadalmakban. Az emberek belebetegednek és idő előtt belehalnak az igazságtalan politikai, társadalmi működésbe és a túlzott egyenlőtlenségekbe.

Ennek fényében kell értékelni azt a tényt, hogy a magyar lakosság egészségi állapota sokkal rosszabb, mint a hasonló fejlettségű országoké. Különösen az egészségi állapot – társadalmi helyzettől függő – elkerülhető egyenlőtlenségei aggasztók. Például az érettségizett férfiak várható élettartama 76 év, a nem érettségizetteké 66 év. Ez 6-8 évvel rövidebb, mint a hasonló fejlettségű országokban. A legszegényebb kistérségekben 13,5 évvel élnek rövidebb ideig a férfiak, mint a leggazdagabbakban. Az elkerülhető idő előtti halálesetek száma évente kb. 30-32 ezer. Nemcsak 6-8 évvel hamarabb halunk meg, mint más országok lakosai, de rövidebb életünkből 5-10 évvel többet töltünk betegségben.

6-8 év különbség a várható élettartamban hatalmas problémákat jelez: Michael Marmot brit professzor kimutatta, hogy ha a brit lakosságból „eltűnne” az összes szívkoszorúér betegség (ami ott a leggyakoribb halálok), akkor is csak 4,5 évvel nőne a várható élettartam.

A fejlettebb országokban, így hazánkban is az egészségi mutatók javulása és a társadalmi jólét növekedése nem a GDP további növelésétől, hanem az akármekkora GDP társadalmon belüli elosztásának az egyenlőbbé, igazságosabbá tételétől, a túlzott társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésétől függ. Sok országban tömegek élnek rosszul kiváló GDP mutatók mellett is. A GDP növelésének erőltetése helyett – az egyenlőtlenségek és a társadalmi igazságtalanságok mérséklése a kulcskérdés. A jó hír az, hogy a természeti csapásoktól az különbözteti meg az igazságtalan társadalmi egyenlőtlenségeket, hogy rossz emberi döntések következményei, melyek jó döntésekkel megváltoztathatók, s ez csak rajtunk múlik.

Ismert, hogy a megbetegedések és halálozások közvetlen okai közé tartoznak az olyan egészségkárosító magatartások, mint a dohányzás, alkoholfogyasztás, a helytelen táplálkozás, a mozgásszegény életmód és a hasonlók. Marmot a „Státusz szindróma” című művében bebizonyította, hogy az egészségkárosító magatartások előfordulása - sőt egységnyi egészségkárosító „ágens” megbetegítő hatása is - a társadalmi helyzettől függ. E „státusz szindróma” lényege, hogy minél alacsonyabb társadalmi csoportról van szó, annál nagyobb az egészségkárosító magatartások mint közvetlen megbetegedési okok előfordulása; s minél nagyobb az egyenlőtlenség az egyes társadalmi csoportok között, annál nagyobbak az egészségi állapot elkerülhető egyenlőtlenségei, miközben az összes csoport egészségi állapota is rosszabb, mint lehetne.

Az Egészségügyi Világszervezet is felhívja a figyelmet, hogy a megbetegedések közvetlen magatartásbeli okainak az előfordulása az egészségi állapotot eleve meghatározó társadalmi tényezők minőségétől és társadalmon belüli megosztásától függ. Ezek az „okok okai”. Ide olyan, a politika cselekvései és nem-cselekvései által meghatározott tényezők tartoznak, mint például a minőségi oktatás, az értelmes munkát és tisztes megélhetést biztosító munkahelyek, a lakhatás és általában is az önbecsülés, a méltóság és a szégyenmentes élet társadalmi alapfeltételeinek a biztosítása, melyek a társadalmi esélyek, lehetőségek és az alapvető szabadságok valós értékének megőrzéséhez is elengedhetetlenek.

Szakítani kell az évtizedek óta tartó, „majd 3 év múlva jobb lesz” típusú és a GDP növekedést abszolutizáló, ennek mindent alárendelő pénzközpontú közpolitikákkal, mert ezek épp azokat az elsődleges társadalmi javakat biztosító intézményeket teszik tönkre, amelyektől az emberek egészsége és boldogulása függ. Olyan új emberközpontú politikát kell kialakítani, mely a „Gazdaság” helyett az „Embert” és az emberi fejlődési célokat helyezi a közpolitika középpontjába, és abból indul ki, hogy egyetlen ember élete és egészsége sem rendelhető alá a gazdasági céloknak, mert nem az emberek vannak a gazdaságért, hanem a gazdaság van az emberek szolgálatáért. Egy ilyen emberközpontú politika legfontosabb indikátorai: a tudás és az egészség. Kirívóan rossz egészségi mutatóink az emberközpontú politika hiányának súlyos következményeit jelzik.

Szerző

Hosszú oldal - Ura a helyzetnek

Ne haragudjon, megtenné, hogy vezetés közben nem telefonál?

Ismerem ezt a hangot, olyan, mint egy készülő vulkánkitörés. Nem hangos. Nem agresszív, de érezni, hogy a mélyén már fortyog a láva.

A taxis nem ismeri a férjemet, sem a vulkánokat, így – mintha mi sem történt volna – tovább telefonál, miközben úgy kacsázunk a szűk belvárosi utcákon, hogy hol az ajtóra, hol egymásra kenődünk fel fékezéskor a hátsó ülésen.

A taxis amúgy késve érkezett. Ez persze lehet a forgalom hibája, vagy talán a diszpécser mondott túl korai időpontot. Végső soron mindegy, ha az ember tizenkét percet toporog kisestélyiben a ház előtt mínusz két fokban, és eleve azért hívott taxit, mert késésben volt.

- Elnézést megtenné, hogy vezetés közben nem telefonál?

A vulkán baljósan morajlik. A sofőr olyan pillantást vet ránk a visszapillantóban, mintha bepofátlankodtunk volna a kocsijába – és ekkor bumm! Shh! Pffh! A láva sisteregve teríti be az utasteret.

- Abbahagyná? – süvít a kürtőből a forró levegő.

A sofőr olyasmit motyog a füléhez emelt telefonba, hogy most le kell tennie, mert az utasnak valami baja van. Mi tagadás, az utasnak, aki vörösen izzik mellettem, kétségkívül van egy kis gondja.

- A saját életét úgy veszélyezteti, ahogyan akarja, de az utasokét, és főleg a feleségemét nem!

A taxis röhög. Hogy miféle veszélyeztetés, ő pontosan tudja, mit csinál. Ezt – nyomatékosításképp – legalább háromszor megismétli. A férjem elmagyarázza, hogy a KRESZ szerint tilos vezetés közben telefonálni, mire a sofőr, felsőbbrendűségi érzéssel a hangjában összefoglalja életfilozófiáját:

- Ennyit megengedhetek magamnak.

Hitetlenkedve nézünk egymásra a férjemmel, aki próbálja megvilágítani, hogy a közlekedési szabályok nem opcionálisak, de a sofőr csak azt hajtogatja: ennyit megengedhet magának. Mivel minden vita esélytelen, a vulkánra helyezem át a fókuszom, mielőtt leolvad a karosszéria. Ne izgassa fel magát, mormolom, mindjárt ott vagyunk, az élet meg majd megleckézteti a taxist, az nem a mi dolgunk.

Az élet nem sokat vár a leckézetéssel: a Dohány utcánál nem adjuk meg az elsőbbséget, és satufékkel tudunk csak megállni, centikre egy szabályosan közlekedő autótól. A homlokom a fejtámláján koppan. Ezt már én sem hagyom szó nélkül:

- Nem azt mondta, hogy tudja, mit csinál?

A válasz hallgatás, mire hozzáteszem: milyen jó, hogy már nem telefonált. Gyorsan visszatér az önérzete: megmagyarázza, hogy akkor sem lett volna semmi probléma. Erre már tényleg nem lehet mit mondani. Az autó lassít, és megáll a Radnóti Színház előtt. Értetlenül nézünk egymásra hátul. A sofőr türelmetlenül bámul a visszapillantóba. Várok, hátha leesik neki a tantusz, de nem, úgyhogy bátorkodom megjegyezni:

- Az Operettszínházba megyünk, ugyebár.

Két másodpercig nem mozdul, és ebben a két másodpercben pontosan tudja, hogy mi tudjuk rosszul: ez itt az Operettszínház. Előre búgom hát: ez itt a Radnóti.

- Ja, tényleg – hebegi. – Érdekes. Még sosem kevertem össze őket.

Szerző
Csepelyi Adrienn

Hosszú oldal - Ura a helyzetnek

Ne haragudjon, megtenné, hogy vezetés közben nem telefonál?

Ismerem ezt a hangot, olyan, mint egy készülő vulkánkitörés. Nem hangos. Nem agresszív, de érezni, hogy a mélyén már fortyog a láva.

A taxis nem ismeri a férjemet, sem a vulkánokat, így – mintha mi sem történt volna – tovább telefonál, miközben úgy kacsázunk a szűk belvárosi utcákon, hogy hol az ajtóra, hol egymásra kenődünk fel fékezéskor a hátsó ülésen.

A taxis amúgy késve érkezett. Ez persze lehet a forgalom hibája, vagy talán a diszpécser mondott túl korai időpontot. Végső soron mindegy, ha az ember tizenkét percet toporog kisestélyiben a ház előtt mínusz két fokban, és eleve azért hívott taxit, mert késésben volt.

- Elnézést megtenné, hogy vezetés közben nem telefonál?

A vulkán baljósan morajlik. A sofőr olyan pillantást vet ránk a visszapillantóban, mintha bepofátlankodtunk volna a kocsijába – és ekkor bumm! Shh! Pffh! A láva sisteregve teríti be az utasteret.

- Abbahagyná? – süvít a kürtőből a forró levegő.

A sofőr olyasmit motyog a füléhez emelt telefonba, hogy most le kell tennie, mert az utasnak valami baja van. Mi tagadás, az utasnak, aki vörösen izzik mellettem, kétségkívül van egy kis gondja.

- A saját életét úgy veszélyezteti, ahogyan akarja, de az utasokét, és főleg a feleségemét nem!

A taxis röhög. Hogy miféle veszélyeztetés, ő pontosan tudja, mit csinál. Ezt – nyomatékosításképp – legalább háromszor megismétli. A férjem elmagyarázza, hogy a KRESZ szerint tilos vezetés közben telefonálni, mire a sofőr, felsőbbrendűségi érzéssel a hangjában összefoglalja életfilozófiáját:

- Ennyit megengedhetek magamnak.

Hitetlenkedve nézünk egymásra a férjemmel, aki próbálja megvilágítani, hogy a közlekedési szabályok nem opcionálisak, de a sofőr csak azt hajtogatja: ennyit megengedhet magának. Mivel minden vita esélytelen, a vulkánra helyezem át a fókuszom, mielőtt leolvad a karosszéria. Ne izgassa fel magát, mormolom, mindjárt ott vagyunk, az élet meg majd megleckézteti a taxist, az nem a mi dolgunk.

Az élet nem sokat vár a leckézetéssel: a Dohány utcánál nem adjuk meg az elsőbbséget, és satufékkel tudunk csak megállni, centikre egy szabályosan közlekedő autótól. A homlokom a fejtámláján koppan. Ezt már én sem hagyom szó nélkül:

- Nem azt mondta, hogy tudja, mit csinál?

A válasz hallgatás, mire hozzáteszem: milyen jó, hogy már nem telefonált. Gyorsan visszatér az önérzete: megmagyarázza, hogy akkor sem lett volna semmi probléma. Erre már tényleg nem lehet mit mondani. Az autó lassít, és megáll a Radnóti Színház előtt. Értetlenül nézünk egymásra hátul. A sofőr türelmetlenül bámul a visszapillantóba. Várok, hátha leesik neki a tantusz, de nem, úgyhogy bátorkodom megjegyezni:

- Az Operettszínházba megyünk, ugyebár.

Két másodpercig nem mozdul, és ebben a két másodpercben pontosan tudja, hogy mi tudjuk rosszul: ez itt az Operettszínház. Előre búgom hát: ez itt a Radnóti.

- Ja, tényleg – hebegi. – Érdekes. Még sosem kevertem össze őket.

Szerző
Csepelyi Adrienn