A nepszava.hu-n közölt „Elvérzik az egészségügy” című kutatási összefoglaló indikátornak tekinti a lakosok vizitdíj-fizetési hajlandóságát. De nem szabad elfelednünk, hogy a vizitdíj nem az ellátórendszer forráshiányának pótlására született: azt célozta, hogy a betegek ritkábban keressék fel háziorvosukat és a szakrendelőt, illetve igyekezzenek mielőbb haza a kórházból. Mindez enyhítette volna a nyomást az egyre gyengébb, egyre rosszabbul finanszírozott rendszeren.
A háziorvosoknál a bevétel jelentősnek, a kórházaknál azonban legfeljebb jelképesnek mondható, összességében kevesebb, mint 30 milliárd volt remélhető. És nem tudjuk, hogy azok maradtak-e távol, akik feleslegesen keresték volna fel a rendeléseket, vagy azok, akiknek erre nem tellett. Mindez megszegte az egészségbiztosítási szolidaritás alapszabályát: fizess járulékot, amikor van kereseted, de nem kell fizetned, ha megbetegszel, és nincs bevételed. És ne feledjük: ma az egészségügyi kiadásoknak már több mint harmadát magunk fizetjük a NEAK (OEP) helyett.
Valóban jelentős összegeket biztosított az Unió a hazai egészségügynek, de nem a működésre, hanem elsősorban az épület és gép-műszerállomány javulására – kivéve a fővárost és Pest megyét. A központi térséget illetően a magas GDP/fő alapján az Unió úgy véli, hogy a helyi bevételek elegendő forrást biztosítanak a fejlesztésre. A hazai adórendszer azonban oly mértékben centralizál, hogy ilyen fejlesztésekre alig jutott, az államosítás nyomán pedig az önkormányzatok általában akkor se adnak, ha tudnának.
Értjük, hogy a nagyívű reformok megvalósítását egyik államtitkárnak se engedte a kormány: féltek, hogy ha elegendő forrás biztosítása nélkül kicsit megbökik a még működő rendszert, akkor az összeomlik. Ugyanis induláskor még a megtakarítással kecsegtető reformok is befektetést igényelnek. Ilyen lenne a kellő nagyzolással szuperkórháznak nevezett terv: a semmi közepére, a Dobogóra álmodott 1300 ágyas kórházhoz a legutóbbi nyilatkozat 1,2 millió lakos teljes körű ellátását rendelné, ami - jegyezzük meg - ezer lakosra 1,08 ágyat jelent, szemben a mai 4,28-as hazai átlaggal. Az már egy másik vicc, hogy a sokat emlegetett „túl sok a kórházi ágy” jelszó ismeretében melyik kórházat zárnák be? Avagy megint mindenhol egy keveset, legfeljebb tovább romlik az épületek kihasználtsága, gazdaságossága?
A hálapénzről gyakran olvassuk, hogy a betegek a jobb ellátás reményében adják. Hozzátenném, hogy azért, mert nincs eszközük és ismeretük annak megállapítására, hogy amit kapnak, az szakmailag és minőségileg megfelelő-e. E feladatot, a minőségügyet az állami szakfelügyeletnek kellene ellátnia, ami nincs. Sem a közfinanszírozott intézményekben, sem a magánban. A magánellátásról a jelentési kötelezettség híján még azt sem tudja sem az egészségpolitika, sem a lakos, hogy ott mi és mennyi történik, nemhogy azt, hogy milyen minőségben.
